Korunk 1980 (39. évfolyam)

1980 / 5. szám - LÁTÓHATÁR - Új drámák - Szabadkán és Újvidéken (Híd, 1980. 1.)

knak a szlovákiai magyar értelmiség egészéről alkotott véleményét is, bár ahhoz képest, hogy mintegy tíz évvel ezelőtt így írt: „nagyon laza közösséget alkot, melynek kisugárzása elenyésző“, ma elismeri: „értelmiségünk megnyilvánulásai gyakoribbak, hangadó szerepe intenzívebb, mint azelőtt volt. Érezhető az előrelépés, ám még mindig nem elég ahhoz, hogy értelmiségünk konkrét jelenlétét illetően egyértelműen érzékelhető lenne.“ Ha a nemzetiségi értelmiség kategóriájából kivonjuk a nyilvánosság, a közélet porondján legtöbbet forgolódó irodalmi értelmiséget, a két helyzet analógiáját ebben a tekintetben is felismerhetjük. Nem volna érdektelen annak az írónak az általános, gyökeres életformaváltozást (az urbanizálódást) értékelő szavait is idéznünk, aki egy egész értelmiségi nemzedéket jellemzett így (alkalmasint saját magával együtt): „elemi élménye, hogy húszéves koráig paraszt volt.“ Nosztalgia- és főleg romantikamentes tényszemlélése azonban — akárcsak a népi kultúra lehetséges továbbéléséről alkotott véleménye — egyetlen vonásában sem különbözik attól, ahogyan a kérdéshez mi viszonyulunk, egyetlen minőségi vonásában sem, érzelmi intenzitásban némi kis „mennyiségi eltérést“ okozván az, hogy a folyamat nincs azonos stádiumban Duba Gyuláék szülőföldjén és nálunk. Ehelyett tanulságosabb az interjú belső logikáját követve újra az irodalomhoz kanyarodnunk, és végül azt idéznünk az író-főszerkesztőtől, ahogyan — józanul a saját hatékonysága területén maradva — kiutat keres és talál a csehszlovákiai magyar irodalommal való elégedetlenségből, mind saját maga, mind pedig az irodalom számára: „Azt hiszem, itt be kell vezetnünk egy új fogalmat, ami az eddigi beszélgetéseiben [Tóth Lászlónak az Irodalmi Szemle hasábjain eddig megjelent interjúiról van szó — V. Z. talán még nem hangzott el, vagy ha igen, csak nagyon mellékesen. Ez pedig az írói programnak, egy-egy irodalom programjának a fogalma. Ugyanis elképzelhető, hogy irodalmunk éppen eleget, sőt meglehet, hogy nagyon is sokat tud már önmagáról. S elképzelhető az is, hogy éppen ezzel a nagyon sokat tudással nem tud mit kezdeni, nem lévén pontosan körvonalazott programja. Az a véleményem, hogy a mi történelmi gondolkodásunk meglehetősen rapszodikus, tele van romantikus elemekkel, s főleg nincsenek egyértelműen tisztázva a nemzetiségi jövőhöz való kötődései. Márpedig egy-egy irodalom programjának a helyes történelmi gondolkodás az egyik lényeges összetevője. Arról van szó, hogy egy pozitív jövőkép igézetében vállalni kell ennek az irodalomnak a közösségszervező funkcióit. Meglehet, kicsit elvontan hangzik ez a megfogalmazás, holott csupán annyit jelent, hogy mindenkinek meg kell tennie mindent, amit csak meg tud tenni, ezek a tettek pedig további tettekre sarkalljanak. Íróinknak tehát elsődlegesen nemzetiségünk megmaradása, jövője érdekében kell dolgozniuk.“ V. 7. ÚJ DRÁMÁK A SZABADKÁN ÉS ÚJVIDÉKEN (Híd, 1980. 1.) Biztató jelek cím alatt közölt tanulmányában Gerold László, a jugoszláviai magyar színikritikus dráma- és színháztörténeti eseményként regisztrálja, hogy a két jugoszláviai magyar színházban, Szabadkán és Újvidéken egyetlen évadban négy ősbemutatót tartottak, helyi szerzők drámai alkotásaiból, amihez még hozzászámítja a Gyulai Várjátékokon, illetve az újvidéki Szerb Nemzeti Színház kamaraszínpadán tartott egy-egy bemutatót. A hat szerző és mű: Bosnyák István: Nehéz honfoglalás, Gion Nándor: Ezen az oldalon, Tolnai Ottó: Végeladás, Gobby Fehér Gyula: Bűnös-e a Szél és A budaiak szabadsága, Deák Ferenc: Tor. Gerold sorra ismerteti előbb a drámákat, aztán az előadásokat s külön, egész röviden, a színészi teljesítményeket (ezt a rövidséget a színvonallal magyarázza). Az elemzések, beszámolók reprodukálása nyilván értelmetlen volna e hasábokon, kirajzolódó erővonalakkal, általánosító kiemelésekkel, irányadással pedig nemigen találkozunk. Eljárásának okait a tanulmányíró ezzel a mondattal sejteti: „Korántsem kell azt hinni azonban, hogy az újabb ősbemutatókkal a jugoszláviai magyar irodalomban a drámának a lírához vagy a prózához hasonlítható értékes folyama alakult ki.“ A vizsgálat alá vett rendezői teljesítményekről sincs jobb véleménye. Miért érdemes mégis felfigyelnünk Gerold közleményére? Egyrészt a költőként, prózaíróként, eszszéista-irodalomtörténészként ismert szerzők miatt, másrészt , mert érdekes, jellemző párhuzamokat olvashatunk ki egy-egy megállapításából, amelyek a romániai magyar drámairodalom közelmúltjából ismerősek számunkra. Gerold László nem a drámát elsődleges műfajának tekintő Deák Ferencre figyel mindenekelőtt, hanem Tolnai, Bosnyák és Gion drámaírói, színházi szerzői bemutatkozására; ők ugyanis „akkor tanulták az írástudók felelősségét, amikor a jugoszláviai magyarság irodalmában megindult az a felrázó, megújító folyamat, amely európai horizontok után kutatva kívánta gondolkodásában és for