Kurír - reggeli kiadás, 1990. december (1. évfolyam, 131-154. szám)

1990-12-18 / 145. szám

4 GORBACSOV A DIKTÁTOR? Nem kell mindig hamár Moszkvában tegnap megint sorsdöntő tanácskozás kezdődött. Az átalakításnak nevezett sikertelen kísérlet elmúlt öt éve során viszont már annyiszor hangzott el ez a jelző, hogy lassan teljesen elkopik, a válságban mind mélyebbre süllyedő birodalom sorozatosan rácáfolt vezetőinek szózataira. Márpedig megint kikívánkozik a jelző, ugyanis a népképviselők kongresszusa hivatott dönteni az elnök hatáskörének további szélesítéséről, ami nem is teljesen megalapozatlan félelmek szerint lehetőséget adhat Gorbacsovnak, hogy diktatúrát vezessen be, s ráerőszakolja a húzódozó tagköztársaságokra az új szövetségi szerződést. Az viszont már előzetesen is biztos, hogy a mostani lesz a szovjet elnök legnehezebb próbája, még akkor is, ha számíthat a törvényhozás legmagasabb fórumának többségére. Mindenesetre meglepetés lenne, ha nem úgy történne minden, ahogy Gorbacsov akarja. Moszkvában a testület eddigi négy ülésszaka kapcsán újságírók epésen megjegyezték: a népi küldöttek Gorbacsov kérésére akár a saját halálos ítéletüket is megszavaznák. Átvitt értelemben ez nagyon is elképzelhető, ugyanis az elnöki kormányzás bevezetése lényegében feleslegessé teszi a nehézkes testületet. Történik mindez annak ellenére, hogy a népképviselők kongresszusa két évvel ezelőtti parázs vitáival valósággal a képernyők elé szegezte a szovjet tévénézőket. Azóta azonban sok víz lefolyt a Volgán. Az általános elkeseredés közepette mostanság leginkább az emberek haragját váltja ki az átlag moszkvai által fölösleges szócséplésnek tartott tanácskozás, annál is inkább, mert köztudomású, hogy a Kreml kongresszusi palotájában a büfé asztalai roskadásig vannak mindenféle földi jóval. Az átlagemberek számára elérhetetlen, rég elfelejtett kaviár és homár az ötvenes évek kopejkás árain vár a honatyákra. Minden bizonnyal bőségesen fogyasztanak ezúttal is, annál is inkább, mert könnyen lehet, hogy ez az ülésszak lesz végső. A népképviselők kongresszusa egy Gorbacsov számára kellemetlen intermezzóval kezdődött. Egy harcias, neosztálinista képviselőnő bizalmi szavazást kért, mivel az elnöknek szerinte nincs erkölcsi alapja hivatalban maradni. Malatova képviselőnő Gorbacsov fejére olvasta, hogy hatalma csaknem hat esztendeje alatt szétesett az ország, a népet éhínség fenyegeti. Javaslatát a képviselők még a napirendre sem vették fel, így maradt Gorbacsov. A napirend elfogadása után maga az elnök kapott szót. Meglehetősen sötét képet festett az ország állapotáról, de visszautasította az eredmények megkérdőjelezését. Mi tagadás, a korábbihoz képest kétségtelen eredmény, hogy sokkal nagyobb fokú a szabadság, szavai szerint már senkit sem üldöznek másként gondolkodásáért, de más, kézzel foghatót nem is nagyon tudott felmutatni. Ugyanakkor az elnök hevesen érvelt a végrehajtói hatalom, azaz saját hatalma kiszélesítéséért, s közölte, hogy rendteremtésről van szó, nem diktatúráról. A korábbi kemény elutasítást látva Gorbacsov a jelek szerint nem akarja már ráerőszakolni a szövetség megújítását a köztársaságokra. Mint mondotta, népszavazást kellene kiírni arról, hogy föderatív állam maradjon-e az ország. Ugyanakkor megint hevesen ostorozta a baltikumi köztársaságokat, Moldovát és Grúziát, amelyek nem illenek bele elképzeléseibe, mivel nem kérnek az új szövetségből. Mindenesetre, akárhogy is alakul a maratoninak ígérkező küldöttkongresszus, Gorbacsov várhatóan még nagyobb hatalommal felruházva kerül ki az erőpróbából. Kérdés persze, hogy hatalma nem csak papíron lesz-e, ami könnyen előfordulhat. Ugyanakkor nem lehet kizárni, hogy „felvilágosult diktátorként” megpróbálja összetartani a Szovjetuniót, és átvezetni az országot a piacgazdaságba történő átmenet mind veszélyesebb buktatóin. Végül is alighanem a legnagyobb kérdés az, hogy sikerül-e valamiféle kompromisszumot találni a szövetségi szerződés kérdésében, és a köztársaságokat maradásra bírni. A hatalmi érvelés ugyanis egyértelműen polgárháborút jelentene. K. L. A múlt bosszúja A volt NDK utolsó kormányfője dicstelenül távozott az össznémet nagypolitika színpadáról. Lo thar de Maiziere tegnap le mondott a Kereszténydemokrata Unióban és a kormányban viselt valamennyi tisztségéről. A német egyesítés óta de Maiziere lényegében Helmuth Kohlnak, minden németek kancellárjának helyetteseként tevékenykedett. A visszavonulásra az kényszerítette, hogy hosszú ideje makacsul tartják magukat azok a vádak, amelyek szerint még az „antivilágban” nyolc éven át az NDK hírhedt titkosrendőrségének, a Stasinak a besúgója volt. Hogy a vádak megalapozottak-e avagy sem, azt nem lehet tudni - a vizsgálati jelentéseket nem hozzák nyilvánosságra. De Maiziere mindenesetre nem lesz munkanélküli, mert megtartja képviselői mandátumát. 1990. december 18. KÉMKEDÉS ÉS RENDSZERVÁLTÁS A hírszerzés megválik régi bútordarabjaitól. A Kurírban megjelent korábbi tudósításaim nyomán alkalmam nyílt olyan emberekkel beszélni, akik - ilyen vagy olyan formában - kapcsolatban álltak a magyar hírszerzéssel. Ezek az emberek érthetően ragaszkodnak inkognitójukhoz, amit természetesen tiszteletben tartunk, azzal azonban mindenképpen tartozunk olvasóinknak, hogy beszámoljunk mindarról, ami tudomásunkra jutott. Informátoraink több helyről kerültek ki: van, aki „ellenfél” és van olyan is, aki a „Cég” beltagja volt. Az az álláspontjuk, hogy a témához hozzá kell szólniuk, ugyanakkor azonban meg kell őrizniük névtelenségüket. Ahhoz sem járultak hozzá, hogy riport formájában tegyük közzé értesüléseiket, így beszámolónk voltaképpen összefoglaló informátoraink véleményéről. Megtudtuk, hogy a magyar hírszerzés két szerve, az információs hivatal és a katonai hírszerzés között sosem volt igazán jó együttműködés. Ez a rendszerváltás után sem változott. Maga a rendszerváltás azonban mindkét szervnél végbement, először - a nyilvánosság számára is érzékelhetően - a csúcsokon, a vezető tisztségekben. A többszöri személycserék azonban megakadályozták a középvezetők cseréjét: az érdemi munkát a budapesti hivatalokban ma is ugyanazok végzik, akik korábban. Ezek az emberek többnyire depolitizálódott szakemberek, akikre valóban szükség van, helyükre képtelenség lenne azonnal megfelelően képzett új munkatársakat találni. A vezetők között végbement gyakori személycserék azonban elbizonytalanították az apparátus kulcsembereit: bizonytalannak látják a jövőjüket. Ennek következtében furcsa jelenségek ütötték fel a fejüket a hírszerzés berkeiben. Elterjedt például annak a híre, hogy az információs hivatalban valóságos költekezési láz tört ki. Az irodákat új bútorral szerelik fel, és állítólag a hivatal karbantartóműhelye húszmillió (!) forintot kapott - és költ el nagy sietve - szerszámokra, kisgépekre. Ez a hír - ha igaz - még akkor is elgondolkodtató, ha feltételezzük, hogy a hivatal helyiségei és berendezései ugyanolyan elhanyagolt állapotban vannak, mint minden más ebben az országban. Mind a polgári, mind a katonai hírszerzésnél folyik az ügynökök leépítése. Ez több szinten és több ok miatt történik. Első lépésként a folyamatosan kinevezett új nagykövetek - szinte már nincsen olyan magyar külképviselet, amelynek élén ne állna új vezető! - Hazaküldik a követségeken diplomáciai státusban szolgáló hírszerző munkatársakat,és minden eszközzel akadályozzák a katonai attasék ilyen jellegű tevékenységét. Újabb anekdota: egyik új nagykövetünk „rajtakapta” egyik katonai beosztottját, amint az hivatali szobája ablakából figyelt egy onnan látható katonai intézményt. Történetesen távcsővel, egy olyan fővárosban, amelyben nem táplálnak irántunk bő érzelmeket. A „kukkoló” katonadiplomatát azonnal hazarendelték. Boros Péter tárca nélküli miniszter úr - a dezignált belügyminiszter - még augusztusban kijelentette a szerzővel folytatott beszélgetésében, hogy a magyar titkosszolgálat nem fog kiadni egyetlen embert sem annak az országnak, amelyből híreket szerzett Magyarországnak. A miniszter úr állta a szavát, ám a külföldi informátorok leépítése gőzerővel folyik. Ez egyaránt érinti a katonai és a polgári hírszerzést. Az ügynököktől - többnyire kellő végkielégítéssel - elbúcsúznak, legjobb esetben „hibernálják”, azaz tétlenségre utasítják őket. Ennek következtében nemcsak a magyar katonai hírszerzés hálózata van megszűnőben világszerte, de az igen fontos gazdasági információkat szolgáltató polgári hírszerzésé is, holott gazdasági információkra ma nagyobb szükség volna, mint valaha. A külföldi ügynökök hálózata egyébként magától is olvad. Az egymást követő magyar kormányok viselkedése a Clyde Conrad-ügyben arról győzte meg az ügynökök egy részét, hogy a magyarok semmit sem hajlandók tenni lebukott embereikért. A dolgot az teszi bosszantóvá, hogy a magyar kormányok elzárkózó politikája teljesen indokolt: Conrad valószínűleg kettős ügynök volt, és lebukása is kettős tevékenységének köszönhető. Ám a magyar katonai hírszerzés ezt nem hozta nyilvánosságra, és ezzel azt a látszatot keltette szép számú, még működő ügynökében, hogy politikai megfontolásokból legértékesebb embereit is kész cserben hagyni. Miközben az eddig egyoldalúan nyugat felé irányuló hírszerzés talán még egészségesnek is mondható fogyókúrát tart, semmi jele annak, hogy a hírszerzés fokozná tevékenységét azokban az országokban, amelyek eddig „testvérinek” számítottak, és amelyek némelyikéből ugyancsak valós veszélyek leselkednek hazánkra. A Varsói Szerződés tagállamaiban minden „testvér” kölcsönösen tartott fenn szupertitkos ügynökségeket. Ezeket a pártállamok széthullása idején hibernálták, ám ma is megvannak. A magyar hírszerző szervek vezetői azonban - néha úgy tűnik, ahelyett, hogy utánanéznének - nem hisznek ezeknek a hálózatoknak a létezésében. A hírszerzés régi szakemberei - pusztán csak azért is, mert nincsen más választásuk - lojálisak az új kormányhoz. A politikai változások őket sem hagyták érintetlenül. Helyzetük azonban ma, amikor az új vezetés már több mint fél esztendeje hatalmon van, még mindig tisztázatlan. Ezzel szemben sorra jelennek meg közöttük az új emberek, akiknek a politikai meggyőződésük nyilvánvalóan szilárdabb, mint a szakértelmük. Történészek, jogászok, közgazdászok kerültek vezető pozícióba ahelyett, hogy kisinasként tanulnák a szakmát. Ebben az országban egyszer már volt ilyen: láthatjuk nap mint nap, mi lett belőle... Ha már a szakmát nem is, a történelmet tanulmányozhatnák javarészt tanult történész politikusaink! GASPAROVICH LÁSZLÓ (Folytatjuk)