Kritika 3. (1965)
1965 / 1. szám - Simó Jenő: Húsz év a szocialista országok irodalmának kiadásában
SIMÓ JENŐ Húsz év a szocialista országok irodalmának kiadásában A szocialista országok írói, fordítói és kiadói évek óta több-kevesebb eredménnyel kutatják annak lehetőségét és keresik annak módszereit, hogyan lehetne szélesíteni, jobbá tenni irodalmaik kölcsönös megismertetését. Vitáikat a fordítások kérdéséről és törekvéseiket nemcsak szakmai szempontok irányítják, hanem társadalmi és politikai felelősségük is. Az irodalom ugyanis sokat árul el egy nép életéről, gondolkodásáról. Irodalmaink kölcsönös fordítása és kiadása éppen ezért nem pusztán feladataink egyike, hanem alapvető jelentőségű tevékenység barátságunk elmélyítése érdekében. A barátság több a szimpátiánál és a közös célok követésénél. Megegyező tartalmakat, ezek ismeretét és megbecsülését kívánja meg. És az irodalom éppen ebben segít. Ez az adottsága, de ebből következik közvetítőinek felelőssége is. A sáfárok között kiemelkedő szerepe van a könyvkiadóknak. Nem a szakmai elfogultság, hanem a tapasztalat igazolja, hogy a kiadók kezdeményezése, felkészültsége és megfelelő munkamódszere nélkül nem lehet jelentősen kiszélesíteni a szocialista országok irodalmának kölcsönös megismertetését. Természetesen a fordítói munka megjavítása nélkül sem, két egymásba kapcsolódó tevékenységről van szó, amelyben a kiadóké a szervező feladat, a lehetőségek szélesítésének, a sikerek növelésének gondja, és tiszte is. A műfordító a közvetítő, irodalmaink megismertetésének nyelve és feltétele, a kiadó a kezdeményező, a közönség igényét befolyásoló és kielégítő. Meghatározó szerepe van abban, hogy mi jelenik meg és mi nem, köze van a fordítók munkájához, helyzetéhez. Nem érdektelen tehát, ha a könyvkiadók tevékenysége, lehetőségei szempontjából is megvizsgáljuk, hogy áll irodalmaink kölcsönös megismertetése, milyenek a körülmények és mik a teendők. Annál is indokoltabb ennek vizsgálata — még ha vázlatosan is -, mert a mi országainkban állami könyvkiadók működnek, amelyek jellegüknél fogva a hivatalos kultúrpolitika letéteményesei. Ez a körülmény megnöveli súlyukat, és kidomborítja felelősségüket is. Problémáink természetesen sokmindenben megegyeznek. És az alapvető azonosságok módot adnak arra, hogy közös gondokról és feladatokról eszmélkedjünk, még akkor is, ha a példatár főleg a mi tapasztalatainkra épül. Az európai szocialista országok általában nagy fordítói hagyományokkal rendelkeznek. A kis és többnyire zárt nyelvterületek kulturális horizontját a fordítók szélesítették ki, ők hozták be a világ szellemi centrumaiból azokat az értékeket, amelyek országaik irodalmát is megpezsdítették. A kis népek irodalmi életéhez, főleg itt Kelet-Európában, a fordítások, a műfordítói teljesítmények több mint egy évszázada éppen úgy hozzátartoztak, mint a rövidlátók szeméhez a messzi tárgyakat is megmutató szemüveg. Sajátossága ez a kis nyelvterületen élő népeknek és úgy látszik ehhez a jellegzetességhez hosszú időn keresztül az is hozzátartozott, hogy a nagy kultúrcentrumok vonzásában keveset törődtek egymással. Egyoldalú orientációk jöttek létre, amelybe csak elvétve fért bele az egy környéken lakók iránti érdeklődés. A nagy fordítói hagyományok ennek következtében egyoldalú hagyományok is. Általában a világnyelvekre vonatkoznak és kevésbé a szomszédok irodalmára. A két világháború közötti korszakban ez az egyoldalúság csak fokozódott. Politikai szempontok, nacionalista törekvések tovább rontották a torz arányokat. Alkalmi szövetségek enyhítettek időnként az elzárkózáson, de az enyhülések csak nagy ritkán kedveztek a haladó irodalomnak. Általános kép ez, amely a különböző országokra nem egyformán érvényes. Vannak különbségek, de csak az általános helyzeten belül. A mai európai szocialista országok közül egyedül a Szovjetunió volt kivétel, ahol céltudatosan és elsősorban a forradalmi és haladó irodalmat adták ki. Mert a Szovjetunió kiadáspolitikájában a szocialista állam megszilárdulásától kezdve megtisztelő teret kapott a kis népek irodalma és az igaz értékek .