Kritika 3. (1974)
1974 / 6. szám - Domanovszky Endre (1907-1974) - Passuth Krisztina: Kernstok-emlékkiállítás Miskolcon
aki ugyanazt a viccet másként hallotta és függetlenül attól, hogy az ő változata rosszabb, hosszadalmasabb, élvezhetetlenebb — könyörtelenül elmondja, mert szerinte az az „eredeti”. Az ünneprontás másik bajnoka, a mindent tudó, aki a vicc közepén fölényesen legyint: — Ó, ezt ismerem! Azzal bedobja a poént, és diadalmasan körülnéz. Akár eltalálja a poént — ami olyan sorozatok esetében, mint Ken és Grün, egyáltalán nem könnyű dolog —, akár nem, az eredmény mindenképpen a hangulat elrontása. Más társaságokban — főleg azok körében, akik a vicceket előregyártott voltuk miatt megvetik — a sztorizás járja. Kinek-kinek megvan a maga lemeze, néha valóságos gyűjtemény, és ki-ki elmondja, amit tud. A társasági életnek ez a figurája néha kívánsághangversenyszerű jelleget ölt: — X-nek vagy Y-nak el kell mondania azt a történetet, tudod, amikor... S a felszólított boldogan elmondja kilencszázadszor vagy ezredszer. Az utóbbi időben igen gyakori, hogy ha négy-öt magyar összehajol, a tanácskozás eredményeképpen valami játékba kezdenek. Jelenleg a barkochba járja, amely eredetileg a logika tornáztatására hivatott. Az utóbbi időben azonban antiszokratikus műveltségünk jellegének hatására Intelligenzprüfungból átalakult Eurichtonsprüfunggá, vagyis logikai képességei helyett a játékos a műveltségét csillogtatja — ha van; ha nincs, a hiányán csúszik el. A tv mániákusaira éppúgy kár a sok szót vesztegetni, mint azokra, akiknek egyedüli témájuk a kocsi vagy a foci. Megesik, hogy az összejött magyarok kedélyét föllobbantja valamilyen időszerű kérdés és kirobban a vita. Hagyomány a vitát a víváshoz hasonlítani, két ember, két penge és valamennyi tér szükséges hozzá, a pengék hajlékonyak, a vívók bizonyos szabályok szerint támadnak és védekeznek és változtatják a térben helyüket. Nálunk ilyesmiről szó sincs. A jobbik esetben a két küzdő fél egy helyben áll, mint a cövek, ki-ki szorongatja a maga öntöttvas darabját s mindig ugyanonnan, mindig ugyanúgy iparkodik minél nagyobbat ütni az ellenfél vasára. Győz, aki tovább győzi. Nálunk az a legény, „aki állja”. A vitának ebben a formájában van valamelyes monolitikus erkölcsi nagyság. Ennél a figuránál sokkal gyakoribb egy másik változat: a meggyőződések heve oly magasra hág, hogy negyedórányi ordítozás után már senki sem tudna számot adni arról, hogy mit állít, mit tagad s hogy egyáltalán miről van szó. A vitának ez a formája a sportok közül a rögbihez hasonlít, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy labda nélkül játsszák. Előfordul, hogy a magyarok valamely nagy tekintély kedvéért ülnek össze. A hallgatóság félkörösen helyezkedik el, mint az amfiteátrumban. A nagy ember a kör középpontjában beszél, halkan, finoman, hangsúlyozva, hogy nem előad, hanem vele egyenlőkkel beszélget, s az, hogy amazok meg sem mukkannak, valamely különös véletlen műve, hiszen szabadságukban áll közbeszólni, megjegyzésekkel kísérni az ő állításait, vagy éppen cáfolni, ha úgy tetszik. Ilyesmi azonban senkinek sem fordul meg az agyában, a nagy embert ugyanazzal az áhítattal hallgatják, mint a zsidók annak idején Mózest, aki Isten rendeléséből fölolvasta nekik a tízparancsolatot. Elképesztő badarságokat mond — ez azonban senkinek nem tűnik föl. Tekintélyigénylő nép vagyunk, bár a tekintélyről vallott, azaz a lelkünk mélyén elfogadott képzet bajosan elemezhető. Nem vitás, néha azokat is tiszteljük, akik eredményeket értek el, legyenek politikusok, tudósok, művészek — mindegy. Az eszményi tekintély azonban a mi szemünkben az olyan ember, aki nem szennyezte be életét munkával, habár megtehette volna, akinek nincsenek eredményei, viszont világraszóló eredményei lehettek volna. Szerte a világon mindenhol muzsikálnak, táncolnak, énekelnek, kártyáznak, vitatkoznak jól vagy rosszul, tisztességesen vagy aljasul, ebben tehát semmi különös nincs. Mi azonban nem azért barkochbázunk vagy csacsipacsizunk estéről estére, mert az a szenvedélyünk, hanem mert — hacsak nem valami konkrét dolog a téma, a közel-keleti kérdés, a telekrendelet, a benzin ára vagy bármi más — nem értünk szót egymással, nem tudunk beszélgetni. Az időt el kell tölteni, az üresen szálló órák fájnak, tehát találós kérdéseket adunk föl egymásnak, ahelyett hogy beszélgetnénk a beszélgetés kedvéért, éreznénk, ha mi magunk vagy mások rátaláltak egy helyes kifejezésre, gyönyörködnénk a szellemes viszszavágásokban, ha már mi magunk nem tudunk részt venni a dialógusokban. Valahol elvesztettük a beszéd örömét s ez nem is csodálatos, mert a körforgalomra és beltenyészetre alapított társaságokban a témák szükségszerűen gyorsan kopnak s a legfőbb gond hamarosan az lesz, hogy ne kelljen századszor végighallgatni X vagy Y lemezét. Ha a társaság új és új tagokkal frissül fel, feltartóztathatatlanul jönnek az új témák. Hajt a kíváncsiság! Ki az idegen? Mivel foglalkozik? És hogyha szellemes, a vele egykorúak versenyre kelnek vele, hogy imponáljanak a feleségüknek, aki unja őket, a lánynak, akit meg akarnak hódítani, a barátnak, akit nagyra tartanak. — Mit csináltál tegnap este? — kérdezte egyik unokaöcsém, aki telefonon nem talált otthon. — Egyik barátomnál beszélgettünk. — Miről? — kérdezte. Érdeklődve vagy csodálkozva. Nem tudnám megmondani. Mint ahogy egy másik esetben is hiába szegeznék nekem a kérdést. Egy olaszországi ismerősöm valami szeszélyből a nyakamra küldött két olasz fiatalembert, egy biztosítási ügynököt és egy segédkönyvelőt. Három óra hosszat maradtak nálam, három óra hosszat beszélgettünk, kitűnő hangulatban. De fogalmam sincs róla, miről. Ezen a fronton soha nem állottunk különösebben jól. Justh Zsigmond megpróbált irodalmi szalont szervezni. Az írók azonban nem álltak kötélnek. „Nem, nem fiúk -- mondta ki Mikszáth a végső ítéletet . Ne okoskodjatok. Maradjunk mi csak meg örökre a »Kis Pipa« törzsvendégeinek.” S halétrejön a szalon, mi történt volna? A „kezét csókolom ok” után Mikszáth vette volna át a kapitányságot hogy éjfélig vagy hajnalig eregesse az anekdotákat. Annak a feladatnak egy részét amit Franciaországban az irodalmi szalonok játszottak, nálunk a kiskocsmák, de főleg a kávéházak töltötték be, meg az olyan társaságok, mint a boldogult Batsányi Társaság, az ugyancsak jobblétre szenderült Mikes Kelemen Akadémia, Kozma Lajos, Hatvanyék meg mások köre. A Rákosi-korszakban azonban minden periodikus összejövetelt konspirációszámba vettek, tehát megszűntek a törzsasztalok meg a magántársaságok; a szakmai és üzemi összejöveteleken kívül minden társasági mozgás kockázatos lett. Manapság e tilalmak s a hozzájuk kötődő félelmek talajukat vesztették. A társasági élet ocsúdozik, de attól, hogy virágozzék, szerfölött távol tart és még inkább attól, hogy a köznyelv és az irodalmi nyelv műhelyének szerepét betöltse, tökéletessé alakult nyelvi formákat produkáljon. S minthogy a nyelvnek ez a legfontosabb része, az általános kommunikáció első számú eszköze egy helyben vesztegel, helyette burjánzásnak indultak a különböző zsargonok, a hivatali nyelv egyre ijesztőbb szórémeket szül, virágzik a nyelvművelés (a labda nélkül játszott futball, e téren ugyanis nincsenek olyan tumultuózus jelenetek, mint a rögbiben) és virágzik mai nyelvünk egyetlen életerős hajtása: az argó. Tudomásom szerint ma egyetlen irodalmi szalon működik, a Mesterházi Lajosé, az Országház utca 20. szám alatt. Egyikünk-másikunk néha nyelvi problémákat is szóba hoz, uiszent kárhoztatjuk a sok-sok nyelvet, néha keressük a megfelelő kifejezést valamely jelenségre, tájékozódunk erről-arról. Egyszóval hasznos ez az intézmény. A közmondás szerint egy bolond százat csinál, egy irodalmi társaság azonban nem láthatja e1 száznak a hivatását. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL Domanovszky Endre (1907-1974) Lapkészítés közben ért hozzánk a gyászhír: Domanovszky Endre kétszeres Kossuth-díjas festőművész, a Magyar Népköztársaság kiváló művésze, a Magyar Képzőművészeti Főiskola rektora súlyos betegség után elhunyt. Az új magyar piktúra kiváló alakját, elkötelezett művészetünk példaadó festőjét, az új társadalommal új feladatokhoz felnövő nagy művészgeneráció reprezentánsát gyászoljuk; a Dunai Vasmű freskójának alkotóját, monumentális szövött és mozaik falképek mesterét, iskolát teremtő táblaképek festőjét búcsúztatjuk; ami a szocialista szellemi élet erősségét, vitákban társunkat, harcainkban bajtársunkat is elvesztettük Domanovszky Endrével. Tetteit munkássága és a magyar művészettörténet őrzi; alakjára következő számunkban emlékezünk. KÉPZŐMŰVÉSZET Kemstok-emlékkiállítás Miskolcon Az 1910-es években a magyar szellemi élet egyik vezérének tartották a festők fejedelemnek, ahogyan Ady Endrét költőfejedelemnek, vagy Bartókot a magyar zenei élet megújítójának. A cikkek festészeti adyzmusról beszéltek, s a magyar művészet tökéletes újjászületéséről. Kemstok kiállítása vagy előadása az értelmiségi körök nagy eseménye volt , mindezen túl boldog volt, aki barátja lehetett, aki meglátogathatta nyergesújfalui otthonában, aki érzékelhette egyéniségének átütőerejét, biztonságát, műveltségét, a belőle sugárzó személyes vonzerőt. Kemstok Károly a festőfejedelem rangját elsősorban nem alkotóművészetével érdemelte ki. Kicsit fájdalmas ezt így, ötven-hatvan év távlatából bevallanunk, hiszen oly nimbusz övezte akkor, mely az utókorban is végigkísérte s láthatatlan glóriával szépítette meg műveit, s mihelyt a képek ott maradnak csupaszon, glória nélkül, akkor elvesztik biztonságukat, megfakulnak, s az adott korszak adott művészetében inkább csak a másodrangú alkotások sorába kerülnek. Ez történt a Miskolci Galériában rendezett Kernstok-kiállítás legtöbb vásznával is. Miért volt Kemstok festőfejedelem? Abban a korban, mely biztos ítélettel emelte ki a költők közül Adyt és a zeneszerzők közül Bartókot, miért tévedett Kemstok megítélésében? Hogyan tévedhettek olyan átfogó műveltséggel rendelkező művészetteoretikusok is, mint Lukács György vagy Fülep Lajos? Hogyan nem vették észre, hogy mennyivel nagyobb tehetség nála a furcsa, majdnem süketnéma Tihanyi Lajos, a fiatal Berény Róbert, vagy a teljesen maga útjait járó Csontváry Tivadar? Miért avult el Kemstok egy emberöltő alatt, s ha ilyen hamar elavult, hogyan lehetett mégis festőfejedelem, a modern magyar festészet egyértelműen elfogadott képviselője? Kemstok Károly művészi tragédiája szorosan összefonódik a század eleji radikális polgárság tevékenységével, a magyar szellemi élet átfogó megújhodásával, küzdelmeivel. De míg a radikális nemzedék egészének tragédiája 1919 végén következett be, és a politikai helyzetből adódott, addig Kemstok tragédiája sokkal korábbi eredetű, és személyes okokból fakadt Kemstokot az adott szituáció predesztinálta arra, hogy vezéregyéniség legyen, tekintet nélkül arra, hogy tehetsége, alkotó fantáziája éppen őt képesítette-e leginkább erre a fel- 20