Kritika 14. (1985)
1985 / 3. szám - Erdei János: Zelei Miklós: Híd - Kovács Dezső: Csordás Gábor: Kuplé az előcsarnokban - Parti Nagy Lajos: Kukorelly Endre: A valóság édessége
amiről verset ír, valóban teljes valójában érinti. Azért bocsátkozik a versírás kalandjába, mert egészen egyszerűen ez az egyik legfontosabb módja annak, ahogyan éli, felfogja, megismeri az életét. Ezért értelmetlen lenne témakörök szerint csoportosítani szövegeit, noha elmondhatnánk, hogy itt szerelmeiről szól, ott a hazájáról, másutt az emberi elesettségről stb. Mindezek azonban sohasem önsúlyuknál fogva, hanem a beszélő én struktúrájának alakulásától függően jelennek meg. Ebből a harmadik, kötetből érett, sokrétű technika birtokába jutott költői személyiséget ismerünk meg. Egy embert, aki kötöttségeit, léte határait lehetőséggé tudja változtatni. (Szépirodalmi) ANGYALOSI GERGELY 39 Zelei Miklós: Híd Unom a fiatal és idős magyar értelmiséget /.../ unom a történelmet / unom hogy nem tudjátok a történelmet / unom hogy nem ismeritek a jambust se / hogy magyarul se tudtok rendesen / és verseket írtok és regényeket írtok /... fogalmazza meg rokonszenves „programját” a Táncos Gábornak ajánlott, kihívás nr. 80 című versében Zelei Miklós. De valójában program-e ez, és főként, még ha töredékesen is, de beteljesíti-e Zelei? Nem. Baudelaire, aki nemcsak ismerte, de hibátlan fényű szonettjei építőelemeiként használta is a jambust, a legfőbb vétekként az „unalmat” nevezte meg. Ennyiben a Híd költőjének költészete par excellence „bűnös költészet”. Ettől éppenséggel kötete még lehetne híd mondjuk Baudelaire és az eljövendő korok költészete között: ,,Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan / nevem jövő korok partját eléri zengve,” — így az avítt, Zelei neoavantgarde-ikodásával is megtagadott költészetnek Baudelaire által megfogalmazott programja. Nehezen, de teljesíthető. A kérdés csak az, hogy a föntebb már emlegetett, és a Zelejére is rámondható „bűnös költészet” az ember mindenkori esendőségeinek fölmondása által „bűnös”-e, avagy azért bűnös, mert „alkotásai” a mindenkori költészet elleni reménytelen merényletkísérlet termékei. Nos, esetünkben inkább az utóbbiról van szó. Miben is áll ez a vétek? Abban, hogy példát teremt és a rossz példa fenntartása (képviselése és hitelesítése) által megnehezíti, olykor már-már ellehetetleníti a valódi költészetnek nem annyira a megtörténtét, de a napfényhez (a nyilvánossághoz) való eljutását. Ámde mit nevezzünk valódi költészetnek, avagy miért is nem költemények Zelei versei? Nos, Zelei nagyon rokonszenvesen, egy valódi költészet lehetőségét magába rejtő módon megfogallmazza azt, amit „ne!”; azt, amit tagad. Ez nem kevesebb, mint a mai „fiatal és idős értelmiség” alkohollal és öngyilkossággal kacérkodó cinikus „összehajol”-ása. E ponton túl azonban Zelei nem mond semmit. Pontosabban azt mondja-sugallja, hogy tessék megváltozni, fiúk! Ámde azáltal, hogy a továbbiakban nem a megváltozás stációinak benső élményeiről számol be, költészete csupasz provokációvá halványul. No de ettől avantgarde, pontosabban neo, nemdebár? Nem. Ugyanis ez a provokáció nemhogy nem egyetemes, még csak nem is „nemzeti”, belterjes. Egy szűk réteg, a türelmes nagyközönség számára az Átváltozás című filmből ismerős nemzedéki réteg önlevében fortyogó álpoklából mutat az egyik kivezető ajtó felé. Mivel ő maga nem lépki rajta, a szó legszorosabb értelmébenmagánügy marad az, ami Zelei költészete által történik, ami megesett. Egészen más kérdés, hogy ez a megfogalmazott magánügy még az egyik legszínvonalasabb azok közül, amiket a türelmes olvasó versei helyett az utóbbi időkben olvasni kényszerült. Olyannyira színvonalas, hogy a recenzensnek igaz meggyőződéseaz, hogy ha Zelei legyőzi — nevezzük így: — bátortalanságát, az első lehet azok között, akik ezen az általa kimondott, megteremtett ajtón át kilépnek. Megint más kérdés az, hogy itt kívül jó néhányan már nemcsak provokálnak, hanem verseket is írnak. Így a kilépés nehéznek ígérkezik ugyan, de épp Zelei Miklós tehetsége a biztosíték rá, hogy nem reménytelen. És másnak egyébként sem nagyon van értelme. (Szépirodalmi) ERDEI JÁNOS : Csordás Gábor: Kuplé az előcsarnokbanEgyetlen hosszúra nyúlt vitairat ez a verseskönyv, a harmincas évei derekán járó Csordás Gábor második kötete. Lázadó hangú, pörlekedő dalszövegek, iróniába hajló romantikus futamok és groteszk töredékek váltakoznak benne: e stíluskeveredésből, poétikai sokszínűségből érvényes és érthető versbeszéd születik. Csordás szövegei pontosan kirajzolják azt az alkotói helyzetet, amibe akkor kerül a művész, ha egy mű nem sokak által gyakorolt irodalmi kánonja kiürül és belterjessé válik, s így a szuverén formateremtés a „köznyelvitől” való eltávolodásban valósítható meg leginkább. Egyszerűbben szólva, Csordás (is) rájött: valami hibázik a körül a költészet körül, amelyet már senki sem olvas, amely líraszakértők rejtjeles feladványaivá züllött, elveszítve mindazt a hatást és szerepet, melyet olyan hosszú ideig betöltött a honi irodalomban. A kötet verseinek élménykörében is feltűnik ez a motívum: az ellehetetlenült költőszerep ironikus aposztrofálásban jelenik meg Csordásnál — elég végignézni árulkodó verscímeit; könnyen belátható, hogy „a költő” felülvizsgálni igyekszik azt a szerepet, amit az irodalmi munkamegosztásban rá kiróttak, s amelytől megfelelőképpen irtózik. Az emelkedett ünnepélyes pózból kilépve, a poétái babért, lantot és tógát elhajítva Csordás a költészet ősi tartalékaihoz nyúl vissza, eszköze, a nyelv aranytartalékait mozgósítja, abból is a legkevésbé időtállót, az utca nyelvét, a hétköznapok nyegle beszédfordulatait, kócos kiszólásait, közhelyeit, primitív metaforáit. Az életnek eme illékony, romlékony és fölöttébb költőietlen hordalékaiból igyekszik azuán kibányászni a valódi nemesfémet, a korra jellemző időtálló jelentést, a közérzület nyelvi paradigmáit. E nyelvi hordalékokat aztán önnön poétikája szerint használja föl; a köznyelvi metaforákat átértelmezi, egymásba csúsztatja a banálist és az emelkedettet, a blaszfémiikusat vegyíti a romantikus pózzal. Nyelvi elkülönülése a mai líra vonulataitól bármennyire is kitapintható, mégsem öncélú formai eredetieskedés, neoavantgarde kísérlet, hanem a költői szemléletből és világnézetből eredő tartalmi mozzanat. Csordás, elvetve a líra jól begyakorolt és üzembiztos kliséit, s vállalva az értékrelativitást — olykor még a sekélyesség látszatát is —, manapság újfajta költői attitűdöt állít elénk: az énekmondóét, akinek szövegeit „használni” lehet, s aki újra utat talál szélesebb közönségéhez. (Mesterei között egyaránt ott van Villon, József Attila.) Nem véletlenül rokoníthatók Csordás költeményei az amerikai beatköltészettel, Ferlinghetti, Ginsberg szabadszájúan blaszfémikus „antilírájával”, vagy a hazai, fiatalabb évjáratú költőnemzedékek groteszk vonulatával. Rajta kívül talán Zalán Tibor költeményei és Petri György szerelmes versei fémjelzik azt az új típusú költészetet, melynek legfőbb jellemzője az új ilírai köznyelv megteremtésének igénye, s a költészet alkotói—befogadói viszonylatának újragondolása. Csordás azon kevesek közé tartozik, aki tudatosan és deklaráltan építkezik nemzedékének mitológiájából, életérzéseiből, s maga is mindent megtesz, hogy megteremtse e mitológiát költészetében. Nemcsak nemzedékének „irodalmi sorsát” szedi versbe (Szentendre, 1980.), hanem felszívódnak költészetébe eltérő fogantatású nemzedéki ideológiák, a hatvannyolcas diákmozgalmaktól a hazai reformtörekvésekig: „mire várok / ki együtt éltem Dutschke fejsébével zsibbadtan remélve a nagy összeomlást / földbe került ő és ilyen aknákon menetelnek a századok is” — írja Üdv az olvasónak című versében. Tematikailag igen sokszínű ez a költészet: a szerelemtől kezdve a hazán át a költészetig, a szabadság mibenlétéig s az aktuális világhelyzetig szinte mindenről van mondanivalója — csupa olyan dolgokról, melyek a költészet legősibb tartalmaihoztartoznak, s amelyeket az individuális líra gyakran kirekesztett vizsgálódásai köréből. Dacos keserűség hatja át e verseket, az önmagába viszszavonulni kényszerült személyiség rezignációja hallatszik ki a csúfolódó, nyelvöltögető magatartás mögül. A kötetzáró ciklus, a Túlélési gyakorlat terrorista metaforájába Csordás sokféle életérzést sűrít: ideiglenességet, szorongást, agresszivitást, kiszolgáltatottságot. Szemléletének legadekvátabb kifejezési módja a groteszk, annak is egy nagyon egyéni, a stílusok tudatos keveréséből, szövegmontázsokból létrehozott változata. Csordás bátran él a legkülönfélébb formai megoldásokkal, idegen szövegtestet ültet a versbe, egyaránt ír szonettet és kuplét, haikut, fatrast, tagolatlan szabad verset, didaktikus tankölteményt; s olykor még egy-egy versen belül is látszólag heterogén elemeket ötvöz egybe, bizonytalanságot, a viszonylagosság, a relativitás érzését ébresztve olvasójában. Mer nagyon köznapi, sokszor szinte vulgáris lenni, mert poétikájában egymás mellett él a banalitás s a fenségesség, a romantikus pátosz s a gyilkos irónia. Kedveli a paradoxonokat, a banális egybecsengéseket, a kancsal rímeket — s mindezt a stílusnak olyan fokán alkalmazza, ami megmenti attól, hogy a hétköznapiságból a partikularitásba süllyedjen. Számos verse így is borotvaélen táncol: csak egy hajszálnyira emelkedik a plakátszövegek fölé Végleges váltások, szélsőségesség jellemzi a Csordás-lírát a Kupié az előcsarnokban tanúsága szerint: olykor szinte klasszikussá csiszolt, nemesen egyszerű formával lep meg (Nulla óra), máskor vállalja a didaxist (Primitív kor), vagy belebonyolódik az önmaga teremtette formába (Volt egy madarunk). Egészében mégis lefegyverző ez a sajátos hangvétel — azzá teszi szemléleti frissesége, kritikai alapállása is —; legjobb részleteiben új lírai köznyelv kimunkálásának lehetőségét ígéri (Magvető) KOVÁCS DEZSŐ – Kukorelly Endre: A valóság édessége A félreérthetetlenül ironikus cím pontosan fedi a kötet tartalmát, mely kötet arról „szól”, hogy a valóság éppen nem édes — sőt! Keserű? Vidám? Szomorú? Bonyolult, mint mondani szokás? Szóval a kötet arról szól, hogy a valóság ilyen is, meg olyan is. Vagyis a cím szándékolt, hangsúlyozott banalitása már a borítón figyelmeztet, itt szinte minden másként van, mint aminek látszik. Például effajta birtokos szerkezet leírható éppen, de nem vehető komolyan. Az olvasó ezt hamar tisztázza magában, aztán belemerülve a könyvbe, újfent zavarba jön. Ugyanis a valóság némely vonatkozásban tényleg édes, a kötet némely pontján valóban és minden pejoratív felhang nélkül az. Ám mielőtt a zavar eluralkodna, e pontokról az adott versegészben, s ha ott nem, a kötet kontextusában kiderül, hogy hiba volt (lett volna) elandalodni, az irónia mint módszer és szemlélet, ha mégoly finoman is, minden versben könyörtelenül és hibátlanul működik. „Én komoly vagyok, ha nem is vágok fájdalmas képet” — nyilatkozza a szerző a borítón, mosolygós arcképe mellett, és valóban komoly, figyelemre méltó költészetet produkál első kötetében, eszközeiben és szemléletében végiggondolt, érdekes, jellegzetesen mai költészetet. Amit lehet szeretni, nem szeretni, de nem komolyan venni — aligha. KRITIKA