Lyka Károly szerk.: Művészet 3. évfolyam (Budapest, 1904)
4. szám - Szász Gyula
magyar művvészet önyvet lehetne írni erről a sokat vitatott kérdésről, de helyszűke miatt mi csak rapszodice kezelhetjük. Általános elmefuttatásokat éppen emiatt mellőzünk, mert meddők; ehelyett inkább némi deduktív rendszert alkalmazunk, világos példákkal, egyszerű mezben, mert egyszerű az igazságnak az ő köntöse. Ha azon gondolkozunk, hogy mi az oka annak, hogy a nyugati nagy népeknél van nagy múlton alapuló nemzeti művészet, nálunk pedig nincs, akkor ennek nagyon hamar rájövünk a nyitjára. Nem fölfedezni akarunk rég ismert dolgot, de elkerülhetetlenül szükséges legalább futólag emlékezni meg róla. Franciaország, Angolország, Németország, Olaszország, ha nem is politikailag, de származásra, faji és nyelvi tekintetben egyöntetű népszázadok óta. A civilizáció mindegyik országban nem mint import, hanem mint faji termék alakult és fejlett ki. Szellemi tekintetben maguknak élő, magukból élő, körülhatárolt országok voltak s ha köztük és hazánk közt párhuzamot akarunk vonni, elég csak Franciaországról szólni, mert szakasztott az a különbség áll így elő, mint a többi, faji tekintetben egységes országokkal való összehasonlításból. A francia művész, aki megfestette, kifaragta s a francia író, ki megírta a tárgyát vagy magyarázta a néplélek bármely megnyilatkozását, vér volt a vérből, ugyanegy ember azokkal, akikhez mondanivalója volt. Egy volt a lelkük, neveltetésük, gondolkozásmódjuk, szóval egyugyanazon race-ból, tiszta francia fajból származtak. Ez a tiszta faj számos nemzedéken keresztül egyazon megszokásból, környezetből, szellemből táplálkozott s ebből támadt a nagy nemzeti hagyomány. E faji zárkózottságon, mely egyöntetűvé tette a művésznek és a közönségének a pszichéjét, egész a legújabb időkig nem támadt semmi rés. Corot, Millet, Dupré, Daubigny csak franciául tudtak s nemcsak nem olvastak idegen nyelven írt lapokat, de talán nem is láttak. A franciák geográfiai járatlanságának, önteltségének jórészt az az oka, hogy megvan mindenük az anyagi és szellemi élet követelményeinek kielégítésére s amijök van, arról azt hiszik, hogy az legjobb a világon. Páris szerintük a világ első városa, a tanintézetek, a művészeti akadémiák legelsők, a francia műveltség a műveltségek koronája. Minek menjenek tehát külföldre, mikor a külföldiek is Párisba özönlenek? Ennek folyományaképp nemcsak a művészetük és irodalmuk, de még a külsőség, a technika is egyöntetűvé alakult s előállt a sajátos francia technika, a fölismerhető francia zománc, mely még a nem francia, például keleti tárgyú, de francia művész által festett képeket is bevonja. Azt azonban nyomatékosan szeretnék hangsúlyozni, hogy amit mi a francia vagy német művészetben vagy a régi olasz művészetben nemzetinek tartunk, az nagyrészt az iskola, mint külső technika javára írandó, mely egy arányos elzárkózott területen belül nagyon hamar sajátosan kialakul. S itt ismét a francia iskola nem mutatja föl azokat az árnyalatokat, mint az olasz, mert politikailag Franciaország nem is volt soha oly tagolt, mint Itália. Olaszország minden kis államában külön szellemi központok keletkeztek. Ez a közlekedés nehézsége, tehát az érintkezés hiánya megtermette a külön velencei, umbriai, firenzei, római, modenai iskolát, vagyis ez egyes csoportokban a technika sajátosan kialakult. Ha öt-hat festő folytonosan egy csoporttá tömörülve dolgozik, egymás fogásait, módszereit ellesik, akkor itt is érvényesül Darwinnak a hasonulásról szóló törvénye. Lehet az egyes művészeknek külön felfogásuk, temperamentumok és lelkük, de az együttdolgozás nivellálja a technikájukat, vagyis megteremti az iskolát. Ezért hasonlítanak az ifjú Rafael művei Peruginoéhoz , ezért alakul át