Népsport, 1977. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1977-02-02 / 27. szám

XXXÍII. 27. ♦ 1977. február 2 LABDARÚGÁS X - Középcsatár kerestetik Székesfehérvárott Kovács Ferenc, a Videoton vezető­edzője hétfőn korán kezdte a napot. Reggel beugrott az Aero Szállóba, hogy elkö­szönjön játékosaitól, Nagy II Jánostól és Kovács Lászlótól. Mindketten egyhónapos tenge­rentúli túrára indultak a válo­gatottal. A búcsúzkodás után az edző gépkocsiba szállt, s robo­gott Székesfehérvárra. Egy órával az edzés megkez­dése előtt már ott ült kis szo­bájában , a lelátó alatti folyosó végén, megszokott reggeli feke­tekávéja mellett, s számba vet­te a játé­koskeretet. Csongrádi pótleckéi — Mindenki egészséges? — használtuk ki az időt a beszél­getésre. A vezető edző még egyszer végigfutott a papírra írt neve­ken. — A múlt hét végén Csongrá­di és Tieber bajlódott sérülés­sel. Csongrádi az Achilles-inára panaszkodott, Tieber a lábfejét fájlalta. Majd most derül ki, tudjaak-e edzeni, vagy sem. A többiek rendben vannak. — Csongrádi már teljes érté­kű játékos? — Ugyanazt a jó­unkát végzi már, mint a többiek. S úgy fest, bírja, tehát teljesen rend­bejött. Ennek ellenére csak áp­rilisra veszem őt számításba, ugyanis van pótolni valója, amíg utoléri a többieket. — Mi a helyzet Burcsával? A Kaposvárról igazolt középpá­­lyásra mikor számíthat? — Néhány nap múlva szerel le a katonaságtól, úgyszintén Jan­­kovics is. Számukra nem lesz újdonság az alapozó munka, ugyanis mindkettőnek adtam ko­rábban feladatokat, amit el kel­lett végezniük. Nagykanizsán ehhez kaptak segítséget, remé­lem, hamar felveszik az itteni ritmust. — Felépültek a sérültek, Kar­sai, Csongrádi, jön Burcsa, kö­zéppályásban tehát nem lesz hiány? — Nem, de ez egyáltalán nem baj. Sőt. Legalább lesz verseny a csapatba kerülésért. Most majd mindenki jobban „tépi ma­gát”, aki pedig nem, az kima­rad. Amennyire jól állunk első látásra a középpályán,­­ annál szegényebbek vagyunk csatárok­ban. Legalábbis gólerős táma­dókban. A két szélsőposzt még hagyján, de középen... Mit mondjak, mint egy falat ke­nyér úgy kellene egy erőszakos, energikus, lendületes középcsa­tár. Akinek nem csak a robba­­nékonysága, de a súly­a és a magassága is megvan ahhoz, hogy a védők sűrűjében is tal­pon maradjon, s kiverekedje a pozíciót, a helyzeteket. Vannak itt nálunk a közvetlen utánpót­lásban ügyes gyerekek, akik szépen élnek, hogy majd idő­vel odakerüljenek az első csa­pathoz. Pillanatnyilag azonban nem oldják meg a problémát. Nyáron visszajön hoz­zánk a MÁV Előréből Fülöp, benne megvannak az adottságok ahhoz, hogy megállja a helyét e fon­tos poszton. Hát majd meglát­juk. Terepszemle Lassan szállingóztak a játéko­sok is. A nyitott ajtón messzi­ről beköszöntek. — Jó reggelt Megjöttek a vezető edző segí­tőtársai is, Németh Lajos és Szőke­ Miklós. Kovács Ferenc mielőtt átöltö­zött volna „munkaruhába”, még egyszer belebújt a felöltő­jébe. — Kiugrom, s megnézem, mi­lyen a „műhely” ... A műhely címszó alatt az ed­zőpályát értette. Mentünk, s megnéztük mi is. Útközben a szakember elmondta, hogy idén még egyetlen egyszer sem ját­szott kétkapus edzőmérkőzést a csapat még egymás között sem. Nem mintha nem szerettek vol­na, egyszerűen nem volt játék­ra alkalmas pályájuk. — Ha bokáig ér a sár, oda se neki. Az „ideális” talajnak számít, dagaszthatták volna ro­­gyásig, az ilyesmi jót tesz az állóképességnek. De szinte ösz­­szefüggő jégréteg borította mind a két edzőpályát. Azon a nya­kukat törték volna a játékosok — magyarázta a vezető edző, míg kiértünk a szóban forgó játékterekre. Itt most kedvező látvány fogadott minket. A ta­laj — köszönhető annak a kis traktornak, amely szorgalmasan Csongrádi, aki gerincműtéten esett át, már együtt edz a többiekkel egyengette — viszonylag sima volt, s nem is túl sáros. A vezető edző a terepszemle után visszaballagott kis szobá­jába, s átöltözött. Majd edzőtár­saival ült le megbeszélni a délelőtti foglalkozást. — A bemelegítés után három csoportban dolgozunk majd. Az egyik a rugófalnál gyakorol, a másik lövőgyakorlatokat végez, a harmadik a másik oldalon a slalompályán foglalatoskodik. Labdavezetés oda-vissza, a szél­sők pedig a beadásokat suly­­kolják. A bemelegítés után tízszer száz méter labdával... Németh Lajos bólintott. — Rendben. Aztán most már közösen számba vették a játékosállo­mányt. — Csongrádi és Tieber kérdé­ses — pipálta ki a két nevet a papíron Kovács Ferenc. — Csongrádi itt van. Érzi ugyan az Achillesét, de azért edzeni fog — adta a felvilágo­sítást Németh Lajos. — Tieber? — így Kovács. — Ő még nem érkezett meg. Tíz órakor felálltak az edzők, s indultak az öltöző felé. Kovács Ferenc megállt az ajtóban, s be­köszönt. — Jó reggelt fiatalemberek, Lóra... Erre felkászálódott a társaság.­­A folyóson mindenki választott magának egyet a zsáknyi lab­dából, s mentek ki a pályára. Aztán, amíg Németh Lajos el­vitte bemelegíteni a játékoso­kat, addig a vezető edző és Sző­ke Mik­ós berendezte a játék­teret. Vitték a vasoszlopokat, s leszúrták a tizenhatos előteré­ben és az oldalvonal mellett. A bemelegítés után csoportokra oszlott a gárda, úgy ahogy meg­beszélték. Délre vége Ahogy álldogáltam a korlát mellett, mosolygós, kucsmás bácsi érkezett. Nézte egy dara­big a foglalkozást, aztán oda­szólt : — Ön az edző? Kiábrándítottam. Megmond­tam, hogy én csak egyszerű szemlélője vagyok az esemé-■■ nyeknek. — Akkor szintén úgy szeret­heti ezt a játékot, mint én — magyarázta lelkesen. — Én Du­naújvárosból jövök, tizenhét évig dolgoztam ott, szilikózist kaptam. Most tárgyalásra érkez­tem ide, tudja bérkiegészítést kértem... A tárgyalásig van még jócskán idő, gondoltam, ki­jövök, megnézem, hátha vannak itt a pályán. Otthon, Dunaúj­városban ha két focista kint van a sporttelepen, én vagyok a harmadik. Most már együtt néztük az edzést, miközben megtudtam egyet, s mást a szomszédvár já­tékosairól is. Később újabb jövevény érke­zett. Egy csatár, Tieber László, aki húzta egy kicsit a lábát. Civilben volt, s egyenesen az orvostól jött. — Megröntgenezték a lábam — mondta a fiú. — Szerencsére nincs törés. De így is nagyon fáj, még a járkálás is. A csatár az edzésen belerúgott egyik társa talpába, s most ezt nyögi. Kovács Ferenc árgus szemek­kel figyelte a gyakorlatozókat. Egyesekhez odament, s mutatta: intenzívebb munkát szeretne. Közel volt már a dél, amikor véget ért az edzés. A játéko­sok fürödni indultak, majd ki­ki haza ebédelni. Németh Lajos és Szőke Miklós is elment, csak a vezető edző maradt. Kinyi­totta az edzésnaplót, s elköny­velte a délelőttöt, az ebédet ő kihagyta. .Délután pedig újabb edzés következett. v. s. Februári fogadkozások Dorogon Január utolsó napjainak na­pos, derűs időjárása, csaknem teljesen elfeledtette velünk, hogy a telet még jó ideig ér­demes számításba venni. A feb­ruár azonban kiadós hóeséssel köszöntött be és a váratlan té­li ajándék egyáltalán nem hasz­nált az újra használatba vett labdarúgópályáknak. Dorogon is mérsékelt lelkesedés fogadta a fehérbe borult környezetet, leg­alábbis az NB I-es együttes háza táján. A labdarúgók ugyanis a pályák kímélése ér­dekében az egykori homokbánya területén kialakított rossz mi­­nőségű, technikai elemek gya­korlására télidőben alkalmatlan edzőpályán készülnek. Péntek rúgása hétfőn Fél órával a délelőtti edzést megkezdése előtt már melegítő­be öltözve várakozott a dorogi legénység. Pontosabban csak egy része, mert a téli vizsgaidőszak és a sérülések alaposan meg­tizedelték Ivanics Tibor gárdá­ját. A vezető­edző jegyzetfü­zettel a kezében mérte fel a rendelkezésére álló erőket, majd kissé lehangoltan összegezte a látottakat: — Túl sok a hiányzó. Rozgo­­nyi a TF sportszervezői szakát végzi, tanulmányi elfoglaltsága miatt van távol. Bartalos is rit­ka vendég mostanában az öl­tözőben. A csatár a jogtudo­mányi egyetem végzős hallgató­ja, de máris felelősségteljes be­osztást kapott a Dorogi Szén­bánya Vállalatnál. Néhány hó­napja a vállalati jogsegélyszol­gálatot vezeti, így a délelőtti edzéseket egyáltalában nem lá­togathatja. Megtisztelő feladat a dolgozók panaszait orvosolni, ügyes-bajos dolgaikban eljárni, de Bartalosra, mint labdarúgóra is nagy szükségünk lenne ta­vasszal. Engelbrecht is több ed­zést mulasztott. Ő Miskolcon a műszaki egyetemen vizsgázott s­ikerrel. A mai edzésről fel­mentés kapott Szabó, Szilasi és Major, mert Esztergomban, a Bányagépészeti Szakközépisko­­lában -*-t*elvit írnak, örömünk, se Szolgál, hogy diákjaink nem vallanak szégyent, de őszintén szólva alig várom, hogy véget érjen a téli vizsgaidőszak. Péntek papucsban bicegett be az öltözőbe. A hétfői edzésen rúgást kapott. A szélső alapo­sam feldagadt jobb bokája mély­lila színben pompázott. A veze­tő edző egy, a szenvedő alany két hét kiesést jósolt, de a vég­ső szó kimondását az időköz­ben megérkezett dr. Császár Gá­borra hagyták. A csapatorvos szapora fejcsóválása azt jelen­tette, hogy a sérült csatár csak a lelátóról szurkolhatja végig az idei első MNK-mérkőzése­­ket. Péntek egy marék gyógyszer­rel és kenőccsel felfegyverkezve lógó orral, de meglepő gyorsa­sággal hagyta el a rendelőt. Mint utóbb kiderült, kesereg ugyan sérülése miatt, mégis nagy kő esett le a szívéről, mert egyelőre megúszta a dol­got injekció nélkül. És ettől félt a legjobban. Egy szurkoló levele A maródiak sorában Ivanics Tamás, a vezető edző öccse kö­vetkezett. A csatár tavaly egy edzésen súlyos kereszt­szalag­os porcsérülést szenvedett. Tér­dét megműtötték és az idén még csak gyógytornát engedélyezett számára az orvos. A hátvéd Merényi is civilben búsongott. Az elmúlt hónapokban kétezer is megműtötték térdét terhelés alatt mégis újra és­­újra meg­duzzad. A doktor az utolsó sé­rültet, a húzódást szenvedett kapust, Horváth Il-t kezelte, amikor a vezető edző az öltö­zőben megkezdte az edzés előt­ti eligazítást. A hangulat emelése érdeké­ben Ivanics Tibor fölolvasta egy lelkes dorogi szurkoló levelét. A levélíró bízik abban, hogy kedvencei nem mondtak le a bennmaradásról. Jóakaratúan azt tanácsolta: legyenek higgad­tabbak a csatárok a befejezés­nél és akkor nem hagynak ki annyi helyzetet, mint tavaly. A biztató, bizakodó szavak után Ivanics hangot váltott. A kialakulófélben lévő fegye­lem további megszilárdítása érdekében. A hétfő esti ta­karódénál ketten hiányoz­tak. Major öt, Csapó húsz percet késett. Az utóbbi Esztergomban járt, nem tudta kihagyni a Ko­vács Kati műsort. Nem főben­járó bűn, mégis­­ az időpon­tok megtartása mindenki szá­mára kötelező. A két késő most még megúszta figyelmeztetés­sel és percenkénti egy forint büntetéssel. A délelőtti 110 perces, köze­pes terhelésű, technikai és tak­­­tikai képzés helyenként sár­­dagasztássá fajult. A kiszámít­hatatlanul leragadó, majd el­pattanó labdák megszelídítése fokozott figyelmet igényelt. Percek alatt a felismerhetetlen­­ségig besározódtak a labdarú­gók. A cselezéssel nehezített ka­­puralövésnél azért szemet szúrt több szakmai hiányosság. Pász­tor és Peszeki­­ kitűnően cse­lez jobb felé, balra viszont se­­hogysem. Szabó könnyedén megcsinálja a cselt mindkét irányban, de a lövés előtt nem néz fel. A 20 esztendős jobb­­szélsőígéret. Mészáros a sárban bokáig süppedve is villámgyors, de a ka­pu közepére irányítja lövéseit. Általánosságban pedig: Schnitzer aránytalanul sok lö­vést tett ártalmatlanná, holott a csatárok a sikeres csel után nem több mint 10000 méter tá­volságból vették tűz alá ka­puját. Cd­púi jó ígéretek A bennmaradáshoz tavasszal legalább 16 pont szükséges, ezt már kiszámolták. Ehhez azon­ban a góllövőknek alaposan fel kell javulniuk. Dorogon a Kiss, Peszeki, Szabó, Péntek négyes­fogattól várják a megváltást je­lentő gólokat. Megkérdeztük a négy labdarúgót, mit várnak önmaguktól és csapatuktól a ta­vaszi idényben. Kiss: „ősszel, újoncként, lám­palázzal küszködve, sok lehető­séget elügyetlenkedtem. Most jobb erőben vagyunk és lassan megszokjuk az NB I légkörét. Magamtól is többet várok. Elé­gedett lennék, ha nyolccal gya­­rapíthatnám góljaim számát.” Peszeki I: „Elég gólt sem rúgtam eddig a bajnokságban. Pedig az NB II-es gólkirály­ság után joggal várhatták tőlem a gólokat a szurkolók és csa­pattársaim. Az első mérkőzése­ken sorozatban hibáztam el a helyzeteket, elvesztettem önbi­zalmamat. Nyolc-tíz gólt szeret­nék rúgni tavasszal.” Péntek: „Nem esünk ki. Sok helyről verbuválódott csapatunk­nak össze kellett rázódnia. Az alapozás nagyon jól sikerült, ráadásul tavasszal többen, össze­hasonlíthatatlanul jobb teljesít­ményre képesek. Ha nem sérü­lök meg, talán tíz gólra képes leszek.” Szabó: „Az NB IX őszi idé­nyében hármat, tavasszal 19 gólt rúgtam. Most is hasonló javulást remélek. Szeretnék to­vábbra is első osztályú labda­rúgó maradni. Több mint tíz gólt érzek a lábamban. Bízom a bennmaradásban. Meglepő, de határozott ígére­tek. Idény után bizonyára min­denki számon kéri tőlük Doro­gon. Egy bizonyos, ha mind­annyian állják szavukat, a csa­pat viharos gyorsasággal maga mögött hagyja az alsóház me­zőnyét és megszűnnek a ki­esési gondok. (t-k) Peszeki I Jenő, az ősszel ered­ménytelen, korábbi NB II-es gólkirály, tavasszal bizonyításra készül... „Minden olyan hihetetlen" A Békéscsaba középhátvédje, Kerekes Attila még az elutazás előtti pillanatokban is hitetlen­kedett: „Szinte megfoghatatlan, hogy elutazhatom egy ilyen hosz­­szú útra... Az éghajlatról, az emberekről, a szokásokról csak azt tudom, amit az iskolában ta­nultam. A futballjukról is csak felszínes értesüléseim, tapasz­talataim vannak. Telisteli va­gyok kíváncsisággal. Az biz­tos, hogy nemcsak a pályán — ha játszom — tartom nyitva a szemem,­ mert minden pillanat nyilván tartogat valami újat...” „lesz mit mesélnem ... A Haladás VSE beállósa, Ke­­reki Zoltán szinte megtestesítője a felgyorsult életű embertípus­nak: rövid idő alatt jutott csúcs­ra, lett állandó válogatott, az 1976. év legjobbja. Bejárta Eu­rópát az elmúlt néhány hónap alatt, s volt mit mesélnie ott­,­hon, a barátoknak. — Remélem, most is élmé­nyekkel gazdagon érkezem majd haza — mondta —, s lesz mit mesélnem. Nagy kíváncsisággal kelek útra, hiszen minden lab­darúgó álma: Dél-Amerika, a futballvirtuózok földrésze! Per­­■ze, nem álmélkodni megyek, hanem azért, hogy társaimmal epolitt sikerélményeket gyűjt­­sünk, s jól felkészüljünk a VB- selejtezőkre. „Itt a nagy lehetőség" Az Újpesti Dózsa balhátvédje, Tóth József szinte dél-amerikai szakértőnek számít, többször ját­szott ellenük klubmérkőzésen. A tapasztalatai: „Sportszerűen ját­szanak, az egyéni teljesítmény dominál, nem pedig a kollek­tív. Egy-egy látványos cselért képesek még a legnagyobb hely­zetet is feláldozni. A szélsők villámgyorsak, gólerősek. Nem fogunk Török Petivel unatkozni. De­ itt az alkalom, a nagy le­hetőség arra, hogy bejátszam magam a válogatottba, állandó csapattag legyek! Egyetlen bal­hátvéd vagyok a keretben, így minden bizonnyal valamennyi találkozón szerepelek majd. Ez persze felelősséggel jár. A bi­zalmat jó játékkal akarom meg­hálálni.” „A labdát kell megszereznünk!" A Videoton jobb oldali közép­pályása, Nagy­ II János nem­ tit­kolta örömét, állandóan mosoly­gott: „Az egy — édeskevés..." A Vasas bal oldali középpá­lyása, Zombori Sándor eddig egy alkalommal öltötte magára a címeres mezt. Most nyolc lehe­tőség áll előtte__ Nem is tit­kolja: „Az egy az édeskevés. Egy hónap múlva úgy érkezhe­­tem haza esetleg, hogy majdnem tízszeres válogatott vagyok. És hogy az legyek, az elsősorban rajtam múlik ... Váratlan dol­gok a vendéglátók részéről nem érhetnek, hiszen gondolatban visszapergettem mindazt az él­ményanyagot, ami az elmúlt évek során a dél-amerikaiak já­tékáról fölhalmozódott bennem. Most már csak az kell, hogy ezeket a tapasztalatokat haszno­sítani is tudjam, tehát­ játék­­lehetőséget kapjak.” „Kedvenceim az argentinok" A Bp. Honvéd középcsatára, Weimper István vallomással kezdte: „ Kedvenceim az argentinok, hiszen 1976. március 27-én, a Népstadionban ellenük voltam először válogatott. És most a túra Argentínában fejeződik be... Ha ott is játszhatnék ... Persze, addig hét találkozó lesz. Nagyon bízom abban, hogy nem nélkü­lem. A bizalmat gólokkal aka­rom meghálálni.­ Elvégre — gondolom — ezért is visz el ma­gával Baróti Lajos. Sok helyen voltam már életemben, de ösz­­szesen nem,utaztam annyit, mint most fogok egy hónap alatt. „Jó játszótársaik" Az Újpesti Dózsa középcsatá­ra, Törőcsik András, akárcsak Zombori, egyszeres válogatott. A túra kapcsán természetes, hogy ugyanaz az első gondolata, mint a Vasas játékosának, a váloga­tottság számának szaporítása. „Úgy szeretnék hazajönni, hogy legalább ötszörös válogatott le­gyek. Ha ez bekövetkezik, s győzünk is, nagyon boldog le­szek. Persze, máris az vagyok, hiszen utazom. És annak is örü­lök, hogy a dél-amerikaiak jó játszótársak, ugyanolyan „pen­gés” focit játszanak, mint én. „Mindig sikerélményem volt!" Az FTC balszélsője, Magyar István eddig két alkalommal szerepelt dél-amerikaiak ellen. Az argentin válogatott és az In­­dependiente volt az ellenfél. — És mindkétszer győztünk! — mondta. — Tehát­ mindig si­kerélményem volt. Remélem, a hagyomány most sem szakad meg. — Ezeken a találkozókon mi­lyen tapasztalatokat s­zerzek­? — A hátvédek kemények, de sportszerűen küzdenek, írom ellenük játszani. Ha a labdát megszerzik, gyakran indítanak, vagy vezetnek támadást. Ne­künk szélsőknek tehát kettős feladatunk lesz: támadásokat ve­zetni, s ha ez sikertelen, akkor azonnal akadályozni a védőket az ellentámadások indításában. Szeretnék egy hónappal idősebb lenni, mert akkor máris birto­komban lenne az a sok újabb tapasztalat és élmény, amiben ezen a túrán részünk lesz. Lantos Gábor NÉPSPORT 3 Először Dél-Amerikában Vágyak, tervek, elképzelések az egyhónapos portyáról Vasárnap korán nyugovóra tértek az Aero-szállóban a labdarúgó válogatott keret­tagjai. A 18 játékosnak csaknem a fele néhány perc múlva már békésen szundikált, tíznek vi­szont — Kovács László, Török Péter, Kerekes Attila, Szereki Zoltán,Tóth József, Zombori Sándor, Nagy II János, Weim­­per István, Törőcsik András és Magyar István — nehezen jött álom a szemére. Nem csoda. Először utaztak Dél-Ame­­rikába. És természetesen foglalkoztatta őket az, milyen is ez a földrész, hogyan is játszanak hazai környezetben a labdazsonglőrnek tisztelt futballisták? Gondolat gondolatot követett... „Egy hónapja nem volt a kezemben labda..." A Videoton kapusa, Kovács László tele volt kétségekkel. Nem titkolta: fél a repülőúttól, s azt mondta: „Ha lehetne, leg­szívesebben gyalog vágnék neki ennek a hosszú útnak!” Kovács nemcsak a repülőtől­­tartott, hanem az első, Costa Rica-i találkozótól is: „Kapus­edzés híján egy hónapja nem volt a kezemben labda, csak futottam, gimnasztikáztam. Pe­dig a labdabiztonság elkelne, hi­szen — ahogy hallom — a dél­amerikaiak a kapu előtt nem mennek a szomszédságba egy kis csibészségért: támadják, lökik, gyömöszölik a kapust. Ha pedig a labda megszerzésével kell el­sősorban törődnöm, akkor nehéz lesz „harcolni” a csatárokkal... Bár már túl lennék az első mér­kőzésen. Rossz lenne úgy kez­deni Az évet, hogy nem megy a védés!”•• — Jó néhány évvel ezelőtt, 1968-ban az MTK-val majdnem elutaztam, de az utolsó pilla­natban három csepeli kölcsön­­játékost vittek magukkal, s itt­hon maradtam. Dühösen össze is csomagoltam és leköltöztem Székesfehérvárra. De — konok ember lévén elhatároztam: elju­tok még én is Dél-Amerikába! Sokat kellett várni, de bekövet­kezett ... Méghozzá válogatott­ként! — Akkor ez még csak hatvá­nyozza az örömét... — Természetesen. Az pedig még jobban esne, ha sikerekkel a hátunk mögött térnénk haza. .Ellenfeleink jó labdarúgókból állnak, de legyőzhetők. Sokat egyéniskednek, s ezért az igazi csapatjátékot produkáló együt­tes két vállra fektetheti őket. Valamennyi középpályásnak döntő feladat jut a szereplésben, hiszen nekünk kell majd meg­szerezni a labdát a pálya köze­pén, s azonnal kezdeményezni. „Ördön­gösen cseleznek, de..." A Vasas jobbhátvédje, Török Péter már háromszor állt már dél-amerikai út küszöbén, de vagy megsérült az utazás előtt, vagy elmaradt a portya ... — Még soha­ nem játszottam dél-amerikai játékos ellen — említette —, ennek ellenére is­merem őket. Láttam sok válo­gatottjukat, klubcsapatukat. Ter­­mészetes, hogy mindenekelőtt a csatárokat figyeltem, mert so­kat lehet tőlük tanulni, ördön­­gösen cseleznek, éppen ezért már megtanultam a „receptet”: nem a lábukra, a testmozgásuk­ra kell majd ügyelnem, hanem a labdára.

Next