Népsport, 1980. szeptember (36. évfolyam, 212-236. szám)
1980-09-01 / 212. szám
XXXVI. 212. ♦ 1980. szeptember 1 LABDARÚGÁS A legjobb volt: MARTOS GYŐZŐ (Volán SC) Sok ritkasága van a mi labdarúgásunknak, de még ezek között is elenyésző a száma azon mérkőzéseknek, amelyeknek befejeztével egy jobbhátvéd (!) játékáról beszélnek a legnagyobb elismeréssel a találkozóról hazafelé igyekvő szurkolók. Nos, a Volán—PMSC összecsapás után a mezőny legjobbja címet kivétel nélkül mindenki a Volán védőjének, Martos Győzőnek szavazta meg. • Mikor beszéltek utoljára ilyen elismeréssel a játékáról? Néhányszor egy-egy Fradi-mérkőzést követően, illetve akkor, amikor nagy sorozatom volt Blohinnal. Úgy érzem, a dicséret egyébként most sem a mezőnyjátékomnak szól, inkább a gólnak, meg a jól sikerült beadásnak. • Szó, ami szó, nem mindennapos teljesítmény manapság, hogy egy jobbhátvéd ilyen aktív szerepet játszik a végeredmény kialakulásában ... — Sok mindennek kell összejönnie ahhoz, hogy egy védő felhívja magára a figyelmet. Az én dolgomat most nagyban megkönnyítette, hogy a PMSC-nek nem volt kifejezetten balszélsőt játszó futballistája, így nem kellett minden erőmmel a rombolásra, az emberfogásra törekednem. A kétcsatáros játék egyébként nagyon kedvez az ellenfél védőinek, ha a szélsőhátvédek bátrak, nem ragadnak le a posztjukon, nem érzik feladatukat megoldottnak azzal, hogy miattuk gólt nem kap a csapat, meghatározó erejűvé léphet elő a játékuk. Én nem szeretem a hátsó semmittevést, így aztán, ha mód és lehetőség nyílik rá, futok előre játszani... • A gólja bravúros teljesítmény volt, akármelyik csatár irigykedve mesélhetne róla ... — Érdekes, Katzirz Bélának szinte minden mérkőzésünkön rúgok gólt... Így volt ez a Fradiban és így van a Volánban is. A mérkőzés előtt mondtam neki: Béla, figyelj, mert jövök... Mind a ketten jót nevettünk. Aztán, amikor tényleg betaláltam, már csak én nevettem ... Igaz, a gól után Béla hátba veregetett, olyan jelleggel, mintha gratulált volna. Kell ennél nagyobb dicséret? . • A második félidő elején a PMSC feladta egy kicsit védőállásait, bátrabban játszott, s nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy kiegyenlít. Akkor azonban újra Martos perce következett. .. — Amikor a jobb szélen megkaptam a labdát, az volt az első gondolatom, hogy hosszan átívelem a másik oldalra. Aztán láttam, hogy Magos megvillan. Erősen, de alaposan megcsavarva küldtem a labdát az úgynevezett rövid sarok irányába, s azután már csak az volt a kérdés, hogy Magos éri el előbb, vagy a védője... Szerencsére a mi csatárunk volt a gyorsabb, s gólja a mérkőzést eldöntötte. Hogy én is benne voltam? Ez a feladatom. • A Volán nagyszerűen rajtolt, négy mérkőzésből — a Bp. Honvéd elleni találkozót, mint ismeretes, elhalasztották — öt pontot szerzett. Az U. Dózsa után most a PMSC-t is legyőzték ... — Nagyon feldobott bennünket a Megyeri úti siker, a pécsieknek meg egyébként is törleszteni szerettünk volna ... A legutóbbi bajnokságban számunkra roppant kritikus időpontban vertek meg bennünket a Czabán Samu téren. Most megfogadtuk , mindenképpen két pontot szerzünk ellenük. Sikerült, mert ha nem is játszottunk olyan jól, mint a Dózsa ellen, de továbbra is megmaradt az egység, a megértés a csapaton belül. Márpedig esetenként ez csodát tehet... Dombai 7 (Tatabánya) Az 5. forduló válogatottja Martos 8 Garamvölgyi 7 Varga 7 Szekrényes 7 (Volán) (DMVSC) (MTK-VM) (Nyíregyh.) Menyhárt 7 Kőhalmi 7 Szűcs J. 7 (DMVSC) (B.csaba) (DMVSC) Tarnóczi 7 (Csepel) Handel 7 (MTK-VM) Kelemen 7 (Csepel) A forduló játékvezetője: Kőrös ***** (Vasas-Ú. Dózsa) A MÁSODIK CSAPAT Kovács 7 (Csepel) Királyvári 7 (B.csaba) Komjáti 7 (Vasas) Baranyi 6 (Videoton) Tóth J. 7 (Ú. Dózsa) Hannich 6 (Rába ETO) Szabó O. 6 (Rába ETO) Sallai 7 (DMVSC) Kiss 7 (Vasas) Tóth A. 6 (Ú. Dózsa) Magos 6 (Volán) NÉPSPORT 3 Támadni a partvonal mentén Az MTK-VM dicséretesen játszotta a 4-4-2-t Szélsők nélkül nem megy! Hányszor, de hányszor hallhattunk mostanában ilyen és ehhez hasonló kifakadásokat. Van, aki higgadtan érvel, mások meglehetősen indulatosan törnek lándzsát az „új módi” felett, mondván: „Ki hallott már olyat, hogy szélsők nélkül hatékony lehet a támadójáték” —, s lelki szemeik előtt már meg is jelenik egy Sándor Csikarhoz hasonló, ördöngösen cselező, erőszakos kisember, aki villámgyors elfutásaival, pontos középre adásaival kétségbeesésbe kergeti az ellenfél védelmét. Matthews, Garrincha, Budai II, Czibor, Dzsajics, Bettega — hát hogy lehet ilyen nagyszerű látványosságot, óriási lehetőséget kihagyni a taktikai repertoárból?! Dúl tehát a vihar. De vajon igazuk van-e a szélsőket visszasíróknak? Az bizonyos, hogy valóban új típusú megoldás a két ékkel való játék. Mert alig néhány esztendőre tehető csupán, hogy a szakvezetőkben felmerült, miként lehetne ugyanolyan hatékonyan játszani szélsők nélkül. Volt, akiknek sikerült, s mint ahogyan az ilyenkor lenni szokott, másokat is arra ösztönzött, hogy valami hasonlóval próbálkozzanak. Két-három éve nálunk még ismeretlen fogalomnak számított a gyakorlatban ez a megoldás. Most azonban már a válogatott is ezzel próbálkozik — igaz, megtette ezt régebben is —, s a legutóbbi fordulóban nem kevesebb mint hét csapat választotta ezt a hadrendet. Még mielőtt bármiféle következtetésbe bonyolódnánk, tisztázzunk egy félreértést: a két ékes, tehát „szélsőmentes” játék nem azonos a szélsőjáték mellőzésével. Az a csapat, amelyik kihagyja taktikai elképzeléseiből a széleket, vergődésnél, passzív védekezésnél többre aligha számíthat. Tehát a 4—4—2-ben is döntő szerepe van a szélek kihasználásának, csak éppen nem az erre a célra kijelölt játékosok kizárólagos feladata ez. A széleken vezethet támadást hátvéd, középpályás, sőt a csatár is. Ezzel lehetőség nyílik arra, hogy eredetileg „vonalhoz láncolt” játékos aktívabbá váljék, mozgásterülete nagyobb legyen, így ez a típusú játék, kimondhatjuk: jóval korszerűbb! Nyerhetünk vele egy embert, ami a korszerű játékban óriási előny. Csakhogy annak az embernek a feladatát kollektívan magára kell vállalnia az egész csapatnak. Ez így kijelentve egyszerűnek hangzik, de a valóságban annál nehezebb. A lényeg: mindenkinek sokkal többet kell futnia, szinte valamennyi mezőnyjátékosnak tudnia kell szélsőszerűen játszani , lendületesen elfutni, cselezni, pontosan középre adni. Más szóval: a két ékes játékot alkalmazó csapatnak jobb, képzettebb játékosokból kell állnia. De térjünk vissza a mi bajnokságunkra. Vajon miként értékelhetjük azt a bizonyos hét vállalkozó szellemű csapatot? Az első ránézésre: a PMSC, a D. Kohász és a DVTK vereséget szenvedett idegenben, a Vasas és az U. Dózsa nem bírt egymással a Népstadionban, miként a Kaposvár sem otthonában a ZTE ellen. A két éves játékot választók közül csupán az MTK-VM tudott nyerni. Kezdjük a három vereséget szenvedett csapattal. Mindhárman olyan felfogásban játszottak, hogy annak lényegében véve nem sok köze volt a kétcsatáros játékhoz. Meg sem próbáltak hatékonyan támadni, legalábbis ritkán tették ezt. A csatársorból „lecsípett” játékos tulajdonképpen csak azt célozta, hogy eggyel több védő beállításával kibekkeljék a mérkőzést. Passzív, védekező szerepre kárhoztatták magukat, s nemcsak a széleket, de jobbára az egész támadó harmadot feladták. Mert — mint már említettük — a 4—4—2-ben hallatlanul sokat és tudatosan futó s pontosan adogató középpályásokra van szükség, akik biztonságos védekezésből indulva bejátszszák az egész pályát, és felérnek a támadások befejezéséhez is. Ők azonban jobbára csak védekeztek, s azt sem valami jól csinálták. A dunaújvárosiak középső sorának osztályzatai: Weitner 4, Nagy II 5, Sugár 6, Fajkusz 5. Az eredmény: 2-1-es vereség Békéscsabán. A DVTK középpályásai még elkeserítőbb érdemjegyeket kaptak: Osváth 4, Fükő 3, Kerekes 5, Görgei 3. Ilyen teljesítménnyel, persze, szó sem lehet hatékony játékról. Megállapíthatjuk: ilyen tartalommal a kétcsatáros játék nem egyéb foggal-körömmel való védekezésnél, amely az égvilágon semmi korszerűt nem tartalmaz. Jó példa erre a Volán—PMSC mérkőzés is. A pécsiek söprögetővel, négy hátvéddel, három védekező középpályással és két tessék-lássék csatárral léptek pályára. Vereségnél többre nekik sem futotta! A két szélsőhátvéd 4-est, illetve 5-öst kapott. Itt szó sem volt széleken vezetett villámgyors előretörésekről, miként a középpályán sem a mezőny bejátszásáról: Gallai 4, Dárdai 6, Lőrincz 4 s a két csatár: Vigh 4, Nagy 4—2 - 2 (!). Ez a három csapat megcsúfolta a kétcsatáros játék szellemét, rossz védekező játékot produkáltak, nemcsak szélsőkről, hanem szélsőjátékról sem volt szó. Az újonc kaposváriak hazai pályán próbálkoztak a 4—4—2-vel, ezt azonban nekik sem sikerült megtölteni tartalommal. A tudatos játék helyett semmitmondó „majd csak lesz valahogy” — focival próbálkoztak, nagyon mérsékelt egyéni teljesítményekkel. No de mire ment egymással a Vasas és az V. Dózsa a Népstadionban? Ez az összecsapás azért érdekes témánk szempontjából, mivel mindkét csapat a két ékes játékkal próbálkozott. Itt már több pozitívumot sorakoztathatunk fel. Elsősorban azért, mert ők legalább megkíséreltek a 4—4—2 szellemében játszani. A piros-kékek mindkét szélsőhátvédje, különösen Török, felnyomult a széleken, miként a lila-fehéreknél olykor Viczkó, vagy — nagy ritkán tehette — Tóth J. is. Sőt mindkét csapatnál a középső védők is többször felzárkóztak. Komjáti a szovjet Csivadzéra emlékeztetően lendült előre gyakorta, s gólhelyzetbe is került! Az újpestieknél Kardos próbálkozott hasonló megoldásokkal. A középpályások játékában is több tudatos elem volt felfedezhető. Más kérdés az, hogy mindkét oldalon volt egy-egy sebezhető pont: Váradi és Kovács B. támadást segítő játéka nem volt elég hatékony. Nemcsak ők, hanem társaik is sokszor elkövették azt a hibát, hogy a partvonal mentén nem használták ki az üres területeket sem a támadások kibontakoztatására, sem befejezésére! Elöl viszont Kiss és Törőcsik is ügyesen mozgott el őrzőjétől, s olykor kihúzódtak a szélekre is. Kiss a jobb szélről, a partvonal közeléből rúgta a gólt! Ez a két csapat viszonylag tudatosan játszotta a 4—4—2-t, a gyakorlati megvalósítás azonban még egyáltalán nem éri el a kívánalmakat. Az MTK-VM-et viszont egyértelműen dicsérhetjük. Amit a bajnok Bp. Honvéd ellen produkáltak a kék-fehérek, az már hasonlított arra, amit elvárhatunk. Védekezésre kényszerültek ugyan a játék nagy részében, de ezt nagyon tudatosan, szívósan, fegyelmezetten tették. Nemcsak arra összpontosítottak, hogy a gólt elkerüljék, hanem arra is, hogy a megszerzett labdákkal átgondolt ellentámadásokat vezessenek. Meg tudták valósítani a korszerű játék egyik elengedhetetlen feltételét: a támadás és a védekezés egységét, vagyis azt, hogy a védők kivették részüket a támadásokból, az elöl lévők pedig majd minden esetben visszajöttek, ha elveszítették a labdát, főleg Boda, Kovács J. és Egervári többször is előretört az üres területeken, de Turner és Varga is nem egyszer az ellenfél kapuja előtt bukkant fel. Ehhez, persze, az kellett, hogy a középpályásokkal jól megértsék egymást, akik azonnal visszahúzódtak, amikor erre szükség volt, ugyanakkor képesek voltak a szélek gyors és gyakori bejátszására is. Sebestyén, Fülöp, de Turtóczki is sokszor lendült előre a széleken, miközben a két csatár, főként Handel, ügyesen mozgott el a védőktől. Még egy fontos mozzanat: nem kötötték magukat feltétlenül egysíkú mozgásterületre. Sebestyén például, aki bal oldali középpályást játszott, a gól előtt a jobbösszekötő helyén tört előre, s onnan ugratta ki Handelt. Ami döntő: az egész csapat kilencven percen keresztül bírta a magára parancsolt iramot. Mindvégig szüntelen mozgásban voltak. Hát valahogy így képzeljük a 4—4—2-es játékot manapság.ssszességében azonban meglehetősen is lehangoló a kép. A legtöbben ezzel a megoldással csupán egy plusz védő megszerzésére törekedtek idegenben, pedig a szovjet válogatott éppen a napokban bizonyította be, hogy idegenben is lehet két csatárral, de a szélek tudatos kihasználásával támadásban emberelőnybe kerülni, korszerűen, gyorsan játszani — és győzni! Mi azonban még csak próbálkozunk, és ez nem is csoda. Az UEFA-tornán az angol, az olasz, a lengyel és a holland fiatalok is bebizonyították: már egészen ifjú korban nagyszerűen lehet játszani ebben a formációban. Őket azonban erre gyerekkoruk óta oktatják. No, nem a két ékes játékra, hanem arra, hogy nagyon sokat tudjanak futni, pontosan indítani, lőni, s a széleket bejátszani. Ezután már nem lehet gond akár 4—4—2-es hadrendben pályára lépni. Nekünk is érdemes ezzel a megoldással kísérletezni. Ahhoz azonban, hogy nemzetközi szinten is tudjuk alkalmazni, még nagyon sokat kell tenni. Elsősorban az egyesületekben. Mindenekelőtt — ha az edző már erre a megoldásra szánta el magát — ennek szellemében kell pályára lépni, s az edzéseken sokat gyakorolni az ennek megfelelő technikai és taktikai elemeket. A fizikai képességeket — elsősorban a gyorsasági állóképességet — rohamléptekkel kell fejleszteni, ennek hiányában ugyanis az egyetlen „megnyert” ember sokkal inkább hátrány, mint előny. A korszerű felállás tartalom nélkül nem egyéb számháborúnál... Szabó Illés Egy érdekes pillanat a Vasas-V. Dózsa mérkőzésről. Kiss László, a piros-kékek válogatott csatára balett-táncosokat megszégyenítő mozdulattal, futtában, sarokkal szerzi meg a labdát a nagy lendülettel támadó újpesti Kardos elől. A két játékos egyébként végig heves küzdelmet vívott egymással (Halmágyi Péter felvétele) Minden fehér mezes Honvéd-játékos erős védőőrizetben az MTK-VM-Bp. Honvéd mérkőzésen. Balról: Garaba, Esterházy, Boda, Dajka, Varga, Turtóczki, Kuti, Turner (Koppány György felvétele)