Népsport, 1980. szeptember (36. évfolyam, 212-236. szám)

1980-09-01 / 212. szám

XXXVI. 212. ♦ 1980. szeptember 1 LABDARÚGÁS A legjobb volt: MARTOS GYŐZŐ (Volán SC) Sok ritkasága van a mi labdarúgásunknak, de még ezek között is elenyésző a száma azon mérkőzéseknek, amelyeknek befejeztével egy jobbhátvéd (!) játékáról be­szélnek a legnagyobb elis­meréssel a találkozóról ha­zafelé igyekvő szurkolók. Nos, a Volán—PMSC össze­­csapás után a mezőny leg­jobbja címet kivétel nélkül mindenki a Volán védőjé­nek, Martos Győzőnek sza­vazta meg. • Mikor beszéltek utoljá­ra ilyen elismeréssel a játé­káról?­­ Néhányszor egy-egy Fradi-mérkőzést követően, illetve akkor, amikor nagy sorozatom volt Blohinnal. Úgy érzem, a dicséret egyéb­ként most sem a mezőny­játékomnak szól, inkább a gólnak, meg a jól sikerült beadásnak. • Szó, ami szó, nem mindennapos teljesítmény manapság, hogy egy jobbhátvéd ilyen aktív szerepet ját­szik a végeredmény kialakulásában ... — Sok mindennek kell összejönnie ahhoz, hogy egy védő felhívja magára a figyelmet. Az én dolgomat most nagyban megkönnyítette, hogy a PMSC-nek nem volt ki­fejezetten balszélsőt játszó futballistája, így nem kellett minden erőmmel a rombolásra, az emberfogásra töreked­nem. A kétcsatáros játék egyébként nagyon kedvez az el­lenfél védőinek, ha a szélsőhátvédek bátrak, nem ragad­nak le a posztjukon, nem érzik feladatukat megoldottnak azzal, hogy miattuk gólt nem kap a csapat, meghatározó erejűvé léphet elő a játékuk. Én nem szeretem a hátsó semmittevést, így aztán, ha mód és lehetőség nyílik rá, futok előre játszani... • A gólja bravúros teljesítmény volt, akármelyik csatár irigykedve mesélhetne róla ... — Érdekes, Katzirz Bélának szinte minden mérkőzé­sünkön rúgok gólt... Így volt ez a Fradiban és így van a Volánban is. A mérkőzés előtt mondtam neki: Béla, figyelj, mert jövök... Mind a ketten jót nevettünk. Az­tán, amikor tényleg betaláltam, már csak én nevettem ... Igaz, a gól után Béla hátba veregetett, olyan jelleggel, mintha gratulált volna. Kell ennél nagyobb dicséret? . • A második félidő elején a PMSC feladta egy ki­csit védőállásait, bátrabban­ játszott, s nem tűnt elképzel­hetetlennek, hogy kiegyenlít. Akkor azonban újra Martos perce következett. .. — Amikor a jobb szélen megkaptam a labdát, az volt az első gondolatom, hogy hosszan átívelem a másik oldalra. Aztán láttam, hogy Magos megvillan. Erősen, de alaposan megcsavarva küldtem a labdát az úgynevezett rö­vid sarok irányába, s azután már csak az volt a kérdés, hogy Magos éri el előbb, vagy a védője... Szerencsére a mi csatárunk volt a gyorsabb, s gólja a mérkőzést eldön­tötte. Hogy én is benne voltam? Ez a feladatom. • A Volán nagyszerűen rajtolt, négy mérkőzésből — a Bp. Honvéd elleni találkozót, mint ismeretes, elhalasz­tották — öt pontot szerzett. Az U. Dózsa után most a PMSC-t is legyőzték ... — Nagyon feldobott bennünket a Megyeri úti siker, a pécsieknek meg egyébként is törleszteni szerettünk vol­na ... A legutóbbi bajnokságban számunkra roppant kri­tikus időpontban vertek meg bennünket a Czabán Samu téren. Most megfogadtuk , mindenképpen két pontot szerzünk ellenük. Sikerült, mert ha nem is játszottunk olyan jól, mint a Dózsa ellen, de továbbra is megmaradt az egység, a megértés a csapaton belül. Márpedig eseten­ként ez csodát tehet... Dombai 7 (Tatabánya) Az 5. forduló válogatottja Martos 8 Garamvölgyi 7 Varga 7 Szekrényes 7 (Volán) (DMVSC) (MTK-VM) (Nyíregyh.) Menyhárt 7 Kőhalmi 7 Szűcs J. 7 (DMVSC) (B.­csaba) (DMVSC) Tarnóczi 7 (Csepel) Handel 7 (MTK-VM) Kelemen 7 (Csepel) A forduló játékvezetője: Kőrös ***** (Vasas-Ú. Dózsa) A MÁSODIK CSAPAT Kovács 7 (Csepel) Királyvári 7 (B.­csaba) Komjáti 7 (Vasas) Baranyi 6 (Videoton) Tóth J. 7 (Ú. Dózsa) Hannich 6 (Rába ETO) Szabó O. 6 (Rába ETO) Sallai 7 (DMVSC) Kiss 7 (Vasas) Tóth A. 6 (Ú. Dózsa) Magos 6 (Volán) NÉPSPORT 3 Támadni a partvonal mentén Az MTK-VM dicséretesen játszotta a 4-4-2-t S­zélsők nélkül nem megy! Hányszor, de hányszor hallhattunk mostanában ilyen és ehhez hasonló kifakadáso­­kat. Van, aki higgadtan érvel, mások meg­lehetősen indulatosan törnek lándzsát az „új módi” felett, mondván: „Ki hallott már olyat, hogy szélsők nélkül hatékony lehet a támadójáték” —, s lelki szemeik előtt már meg is jelenik egy Sándor Csi­­karhoz hasonló, ördöngösen cselező, erő­szakos kis­ember, aki villámgyors elfutá­saival, pontos középre adásaival kétségbe­esésbe kergeti az ellenfél védelmét. Matthews, Garrincha, Budai II, Czibor, Dzsajics, Bettega — hát hogy lehet ilyen nagyszerű látványosságot, óriási lehetősé­get kihagyni a taktikai repertoárból?! Dúl tehát a vihar. De vajon igazuk van-e a szélsőket visszasíróknak? Az bizo­nyos, hogy valóban új típusú megoldás a két ékkel való játék. Mert alig néhány esztendőre tehető csupán, hogy a szak­vezetőkben felmerült, miként lehetne ugyanolyan hatékonyan játszani szélsők nélkül. Volt, akiknek sikerült, s mint aho­gyan az ilyenkor lenni szokott, másokat is arra ösztönzött, hogy valami hasonlóval próbálkozzanak. K­ét-három éve nálunk még ismeretlen fogalomnak számított a gyakorlatban ez a megoldás. Most azonban már a válogatott is ezzel próbálkozik — igaz, megtette ezt régebben is —, s a leg­utóbbi fordulóban nem kevesebb mint hét csapat választotta ezt a hadrendet. Még mielőtt bármiféle következtetésbe bonyolódnánk, tisztázzunk egy félreértést: a két ékes, tehát „szélsőmentes” játék nem azonos a szélsőjáték mellőzésével. Az a csapat, amelyik kihagyja taktikai elkép­zeléseiből a széleket, vergődésnél, passzív védekezésnél többre aligha számíthat. Te­hát a 4—4—2-ben is döntő szerepe van a szélek kihasználásának, csak éppen nem az erre a célra kijelölt játékosok kizáróla­gos feladata ez. A széleken vezethet tá­madást hátvéd, középpályás, sőt a csatár is. Ezzel lehetőség nyílik arra, hogy ere­detileg „vonalhoz láncolt” játékos aktívab­bá váljék, mozgásterülete nagyobb legyen, így ez a típusú játék, kimondhatjuk: jó­val korszerűbb! Nyerhetünk vele egy em­bert, ami a korszerű játékban óriási előny. Csakhogy annak az embernek a feladatát kollektívan magára kell vállalnia az egész csapatnak. Ez így kijelentve egyszerűnek hangzik, de a valóságban annál nehezebb. A lényeg: mindenkinek sokkal többet kell futnia, szinte valamennyi mezőnyjátékos­nak tudnia kell szélsőszerűen játszani , lendületesen elfutni, cselezni, pontosan kö­zépre adni. Más szóval: a két ékes játékot alkalmazó csapatnak jobb, képzettebb já­tékosokból kell állnia. D­e térjünk vissza a mi bajnoksá­gunkra. Vajon miként értékelhet­jük azt a bizonyos hét vállalkozó szellemű csapatot? Az első ránézésre: a PMSC, a D. Kohász és a DVTK veresé­get szenvedett idegenben, a Vasas és az U. Dózsa nem bírt egymással a Népsta­dionban, miként a Kaposvár sem otthoná­ban a ZTE ellen. A két éves játékot vá­lasztók közül csupán az MTK-VM tudott nyerni. Kezdjük a három vereséget szenvedett csapattal. Mindhárman olyan felfogásban játszottak, hogy annak lényegében véve nem sok köze volt a kétcsatáros játékhoz. Meg sem próbáltak hatékonyan támadni, legalábbis ritkán tették ezt. A csatársorból „lecsípett” játékos tulajdonképpen csak azt célozta, hogy eggyel több védő beállításá­val kibekkeljék a mérkőzést. Passzív, vé­dekező szerepre kárhoztatták magukat, s nemcsak a széleket, de jobbára az egész támadó harmadot feladták. Mert — mint már említettük — a 4—4—2-ben hallatla­nul sokat és tudatosan futó s pontosan adogató középpályásokra van szükség, akik biztonságos védekezésből indulva bejátsz­­szák az egész pályát, és felérnek a táma­dások befejezéséhez is. Ők azonban job­bára csak védekeztek, s azt sem valami jól csinálták. A dunaújvárosiak középső sorának osztályzatai: Weitner 4, Nagy II 5, Sugár 6, Fajkusz 5. Az eredmény: 2-1-es vereség Békéscsabán. A DVTK középpá­lyásai még elkeserítőbb érdemjegyeket kap­tak: Osváth 4, Fükő 3, Kerekes 5, Görgei 3. Ilyen teljesítménnyel, persze, szó sem lehet hatékony játékról. Megállapíthatjuk: ilyen tartalommal a kétcsatáros játék nem egyéb foggal-körömmel való védekezésnél, amely az égvilágon semmi korszerűt nem tartalmaz. Jó példa erre a Volán—PMSC mérkőzés is. A pécsiek söprögetővel, négy hátvéd­del, három védekező középpályással és két tessék-lássék csatárral léptek pályára. Ve­reségnél többre nekik sem futotta! A két szélsőhátvéd 4-est, illetve 5-öst kapott. Itt szó sem volt széleken vezetett villámgyors előretörésekről, miként a középpályán sem a mezőny bejátszásáról: Gallai 4, Dárdai 6, Lőrincz 4 s a két csatár: Vigh 4, Nagy 4—2 - 2 (!). Ez a három csapat megcsú­folta a kétcsatáros játék szellemét, rossz védekező játékot produkáltak, nemcsak szélsőkről, hanem szélsőjátékról sem volt szó. Az újonc kaposváriak hazai pályán pró­bálkoztak a 4—4—2-vel, ezt azonban nekik sem sikerült megtölteni tartalommal. A tudatos játék helyett semmitmondó „majd csak lesz valahogy” — focival próbálkoz­tak, nagyon mérsékelt egyéni teljesítmé­nyekkel. No de mire ment egymással a Vasas és az V. Dózsa a Népstadionban? E­z az összecsapás azért érdekes té­mánk szempontjából, mivel mind­két csapat a két ékes játékkal pró­bálkozott. Itt már több pozitívumot sora­koztathatunk fel. Elsősorban azért, mert ők legalább megkíséreltek a 4—4—2 szellemében játszani. A piros-kékek mind­két szélsőhátvédje, különösen Török, fel­nyomult a széleken, miként a lila-fehé­reknél olykor Viczkó, vagy — nagy ritkán tehette — Tóth J. is. Sőt mindkét csapat­nál a középső védők is többször felzár­kóztak. Komjáti a szovjet Csivadzéra em­lékeztetően lendült előre gyakorta, s gól­helyzetbe is került! Az újpestieknél Kar­dos próbálkozott hasonló megoldásokkal. A középpályások játékában is több tuda­tos elem volt felfedezhető. Más kérdés az, hogy mindkét oldalon volt egy-egy sebez­hető pont: Váradi és Kovács B. támadást segítő játéka nem volt elég hatékony. Nemcsak ők, hanem társaik is sokszor elkövették azt a hibát, hogy a partvonal mentén nem használták ki az üres terüle­teket sem a támadások kibontakoztatásá­ra, sem befejezésére! Elöl viszont Kiss és Törőcsik is ügyesen mozgott el őrzőjétől, s olykor kihúzódtak a szélekre is. Kiss a jobb szélről, a partvonal közeléből rúgta a gólt! Ez a két csapat viszonylag tuda­tosan játszotta a 4—4—2-t, a gyakorlati megvalósítás azonban még egyáltalán nem éri el a kívánalmakat. Az MTK-VM-et viszont egyértelműen dicsérhetjük. Amit a bajnok Bp. Honvéd ellen produkáltak a kék-fehérek, az már hasonlított arra, amit elvárhatunk. Véde­kezésre kényszerültek ugyan a játék nagy részében, de ezt nagyon tudatosan, szívó­san, fegyelmezetten tették. Nemcsak arra összpontosítottak, hogy a gólt elkerüljék, hanem arra is, hogy a megszerzett lab­dákkal átgondolt ellentámadásokat vezes­senek. Meg tudták valósítani a korszerű játék egyik elengedhetetlen feltételét: a támadás és a védekezés egységét, vagyis azt, hogy a védők kivették részüket a tá­madásokból, az elöl lévők pedig majd minden esetben visszajöttek, ha elveszítet­ték a labdát, főleg Boda, Kovács J. és Egervári többször is előretört az üres te­rületeken, de Turner és Varga is nem egyszer az ellenfél kapuja előtt bukkant fel. Ehhez, persze, az kellett, hogy a kö­zéppályásokkal jól megértsék egymást, akik azonnal visszahúzódtak, amikor erre szükség volt, ugyanakkor képesek voltak a szélek gyors és gyakori bejátszására is. Sebestyén, Fülöp, de Turtóczki is sokszor lendült előre a széleken, miközben a két csatár, főként Handel, ügyesen mozgott el a védőktől. Még egy fontos mozzanat: nem kötötték magukat feltétlenül egysíkú mozgásterületre. Sebestyén például, aki bal oldali középpályást játszott, a gól előtt a jobbösszekötő helyén tört előre, s onnan ugratta ki Handelt. Ami döntő: az egész csapat kilencven percen keresztül bírta a magára parancsolt iramot. Mindvégig szüntelen mozgásban voltak. Hát valahogy így képzeljük a 4—4—2-es játékot ma­napság.­­s­sszességében azonban meglehetősen i­s lehangoló a kép. A legtöbben ezzel a­­ megoldással csupán egy plusz védő megszerzésére törekedtek idegenben, pedig a szovjet válogatott éppen a napokban bizonyította be, hogy idegenben is lehet két csatárral, de a szélek tudatos kihasz­nálásával támadásban emberelőnybe kerül­ni, korszerűen, gyorsan játszani — és győzni! Mi azonban még csak próbálkozunk, és ez nem is csoda. Az UEFA-tornán az an­gol, az olasz, a lengyel és a holland fia­talok is bebizonyították: már egészen ifjú korban nagyszerűen lehet játszani ebben a formációban. Őket azonban erre gyerek­koruk óta oktatják. No, nem a két ékes játékra, hanem arra, hogy nagyon sokat tudjanak futni, pontosan indítani, lőni, s a széleket bejátszani. Ezután már nem lehet gond akár 4—4—2-es hadrendben pályára lépni. Nekünk is érdemes ezzel a megoldással kísérletezni. Ahhoz azonban, hogy nemzet­közi szinten is tudjuk alkalmazni, még nagyon sokat kell tenni. Elsősorban az egyesületekben. Mindenekelőtt — ha az edző már erre a megoldásra szánta el ma­gát — ennek szellemében kell pályára lépni, s az edzéseken sokat gyakorolni az ennek megfelelő technikai és taktikai ele­meket. A fizikai képességeket — elsősor­ban a gyorsasági állóképességet — roham­léptekkel kell fejleszteni, ennek hiányá­ban ugyanis az egyetlen „megnyert” em­ber sokkal inkább hátrány, mint előny. A korszerű felállás tartalom nélkül nem egyéb számháborúnál... Szabó Illés Egy érdekes pillanat a Vasas-V. Dózsa mérkőzésről. Kiss László, a piros-kékek válo­gatott csatára balett-táncosokat megszégyenítő mozdulattal, futtában, sarokkal szerzi meg a labdát a nagy lendülettel támadó újpesti Kardos elől. A két játékos egyébként végig heves küzdelmet vívott egymással (Halmágyi Péter felvétele) Minden fehér mezes Honvéd-játékos erős védőőrizetben az MTK-VM-Bp. Honvéd mérkőzésen. Balról: Garaba, Esterházy, Boda, Dajka, Varga, Turtóczki, Kuti, Turner (Koppány György felvétele)

Next