Nemzeti (nép)Sport, 1990. augusztus (1. évfolyam, 139-168. szám)

1990-08-05 / 143. szám

6 NEMZETI (nép)SPORT „Volt huszonkét évem” Tatabányán meglehetősen nagy szenzációnak számí­tott, amikor Persely József az FC Barcelonába iga­zolt. Olyan gyorsan ment az ügyintézés, hogy még a szakosztály vezetője is csak az utolsó pillanatban ér­tesült arról, hogy a tavaszi bajnoki idényben már nem számíthat a játékosra. Aztán alig telt el egy-másfél hónap, Persely hazaköltözött, és kijelentette, befejezte pályafutását. — Tudom, sokan nem akarták elhinni, hogy én már többet nem vízipóló­­zom, de úgy mentem ki Spanyolországba, ha onnan hazajövök nem folytatom a játékot — kezdte Persely József. — Nem is akartam kimenni, mégis úgy alakul­tak a dolgok, hogy a végén nem tudtam nemet monda­ni. Amikor a szakosztály­­vezetőmmel Niebüng Ist­vánnal közöltem, hogy nem maradok Tatabányán, mert kaptam egy jó ajánlatot, huszonkét év után az volt a­z­ első reakciója, hogy el­vette a mozgóbéremet. Nem az a háromezer-ötszáz fo­rint fájt, amit nem fizettek ki, hanem az eljárás. Ezek után hogy jöhettem volna vissza a csapathoz? Hang­súlyozom persze, nem is volt a szándékomban.­­ Az uszodában az utób­bi néhány hónapban sok mindenről beszéltek, pél­dául arról is, hogy nem jött ki a többiekkel. — Én is észrevettem, hogy sok minden megválto­zott, miután hazajöttem Olaszországból (tavalyelőtt ugyanis, amikor hatodik lett az együttes, kint ját­szottam egy fél évet). Ak­koriban megmondtam Haussier Károlynak, az ed­zőnek, hogy ezt az évet sze­retném még végigjátszani, s ha kell, akkor a helyemért is megküzdök. Éppen ezért ugyanúgy készültem, mint a többiek, s számomra nem is volt kétséges, hogy nem fé­rek be a kezdőcsapatba. Csakhogy volt, akit a siker­csapatból kiszorítottam, rá­adásul elképesztően gyyen­­gén szerepeltünk az ősszel, következésképpen én let­tem, a bűnbak. A fiatalokat persze nem volt nehéz „be­fűteni", így aztán minden­ki dumált­­mindenkire, s abban a légkörben már képtelenség volt a jó ered­ményt hozni. Ebben a hely­zetben döntöttem úgy, hogy utazom Spanyolba. Ott pe­dig azért csomagoltam ösz­­sze előbb, mint ahogyan a szerződésem lejárt volna, mert nem tudtam elviselni, hogy egy szállodai szobá­ban magányos vagyok. Ne­kem nagyon fontos a csa­lád, őket pedig nem vihet­tem magammal. "Másrészt nyolc meccset játszottam kint, abból szerintem há­rom volt elfogadható. A spanyolok persze rendkívül udvariasak voltak, mond­ták, majd belejövök, de én érzem, hogy most, 34 éve­sen kell abbahagynom.­­ Ez ilyen egyszerű volt? — Mondhanám azt is, hogy igen, egy pillanat volt az egész, úgy éreztem, hogy kész, vége. Hazajöttem, le­ültem a feleségemmel, s megbeszéltük, hogyan to­vább. Nem lettem vállalko­zó, nem nyitottam üzletet, bár az olasz út alatt, sike­rült valamennyit keresnem, mégis úgy döntöttem, hogy a bányába megyek. Ponto­sabban ez a történet úgy kezdődött, hogy két hónap­ja felkerestem a bánya ve­zetőit, mert velük volt szer­ződésem, s mondtam, itt vagyok, szeretnék dolgozni. Mire ők felajánlották, hogy a brikettgyárban lehetek rendész vagy tűzbiztonsági megbízott. Erre azt felel­tem, ha lehetne, a föld alá kérném magam, így kerül­tem a Mányi Bányaüzem egyik frontjára, ahol most három műszakban. dolgo­® Nem viccel? — Nem, nem viccelek, ott dolgozom a bányában, ahol nem számít, hogy én mi­lyen sportoló voltam az előző életemben. Egy hétig még a nevemet sem kér­dezték meg. Ott csak a munka számít. Elégedett vagyok, mert nyolc óra munkával jól keresek, s nem kell azon törnöm a fe­jem, hogy utána hol ma­­szekoljak. A munkát is meg lehet szokni, a technikum­ban aknászként végeztem, persze attól még messze vagyok, a mi szakmánkban ugyanis az aknász már va­laki, arra már felfigyelnek. — Ezzel kitörölte a pólót az életéből? — Nem, mert éppen azon töröm a fejem, hogy össze­szedem a régi társaságot, lejárunk az uszodába, az­tán majd meglátjuk, megle­het, egy év múlva elindu­lunk a másodosztályban, csak úgy zsebből, szórako­zásból Ennyi... Volt hu­szonkét évem, csaknem há­romszáz OB I-es meccsem, néhányszor ott voltam a válogatott keretben, 15 éve­sen már OB II-ben játszot­tam, olyan nagyszerű em­berekkel ismerkedtem meg, mint Görgényi, Kásás. Szó­val klassz volt... (tereny) A baseball Magyarországon Az Amerikában annyira népszerű, s méltán nemzeti játékként számontartott baseball hazánkban szinte teljesen ismeretlen. Kíván­csiskodó honfitársaink el­sősorban az Eurosport mű­holdas adásain keresztül nyerhetnek bepillantást ebbe a furcsa, ám érdekes sportágba. A napokban értesültünk arról, hogy egy budapesti testnevelő tanárnő a baseball magyarországi meghonosításán fáradozik. A sportág története egé­szen az 1300-as évekig nyúlik vissza, amikor elő­ször játszották Angliában a baseballhoz hasonló, ám attól kicsit eltérő játékot. Sok minden mással együtt ez is átkerült a születő Egyesült Államokba. Ha­marosan pedig olyannyira népszerűvé vált, hogy 1840 táján már írásba foglalták a játék szabályait. Jelen­leg az amerikaiakon kívül Kubában űzik magas fo­kon a­­ baseballt, s egyre nagyobb tömegeket hódít Japánban is. Manapság a baseball alapjait már a kilenc-tíz­­éves gyermekeknek is ta­­nítgatják. Az amerikaiak által alapított Little Lea­gue Baseball Familynek jelenleg már negyven or­szág a tagja. Hazánk ép­pen a napokban csatlako­zott a szervezethez, amely­hez már csatlakozott a ke­let-európai országok közül Jugoszlávia, a Cseh és Szlovák SZK, valamint Lengyelország. A magyar tagság első­sorban az agilis kőbányai testnevelő tanárnő érdeme. Nagy Márta gondolt egyet, s kapcsolatba lépett a Litt­le League Baseball Fami­ly vezetőségével. Rövide­sen belépett a szövetségbe, aminek fejében a játékhoz szükséges felszerelésekkel látták el. Hazaérkezése után hozzálátott az intéz­ményi feltételek megszer­vezéséhez. A magyar szo­kásoknak megfelelően egyelőre a papírmunka, az engedélyeztetési eljárás és a hazai finanszírozók fel­kutatása köti­te Nagy Már­ta idejének nagy részét. Ha mindezzel végez, a ter­vek szerint szeptember­ben megkezdődhet a tan­folyam. A heti két alkalommal tartandó edzéseken egyelő­­re húsz-harminc gyermek­kel kíván­ foglalkozni, ki­lencéves kortól kezdődően. De feltett szándéka, hogy amint a személyi és az anyagi feltételek lehetővé teszik, a későbbiekben újabb öt-hat vidéki város kapcsolódhat, be a képzés­be. Nagy Márta elképzelé­sei szerint legalább két olyan ütőképes csapatot akar nevelni, amely siker­rel vehetné fel a versenyt a környező kelet-európai országok hasonló korú csa­pataival. Mint megtudtuk, Len­gyelországban már orszá­gos bajnokságot is rendez­nek öt-hat kiskorú csapat részvételével. Reméljük, hogy hamarosan Nagy Márta törekvései is ered­ményre vezetnek A harmadik játéknapon a védő Ózd kettős vereséget szenvedett, így a férfiaknál a döntőt a Nagykanizsai Tungsram vívja az ifjúsági válogatottal. A kanizsaiak az NB I-es Komlót ütötték el a döntőbe jutástól. A harma­dik helyért a Csepeli Papír és a Hőgy­ész gárdája­ mér­­kőzik. A nőknél a hármas döntőbe jutott a védő Herz­­l­i'C, a Borsodi Bányász és a Békéscsaba gárdája. A békéscsabaiak időntúli hét­­méteressel verték a győri sportközpont együttesét, s ju­tottak a döntőbe. Nők: Borsodi Bányász—St. G­allen 28-22 (12-9), Győri Kinizsi—St. Gallen 23-21­ (13-10), FKS Otpret—Caola 27-1­9 (12-11), Herz-FTC— Caola 38-5 (12-3), Köfém—­­Karcag 23-19 (15-5), Herz-FTC—Alföldi Porcelán 27-23 (15-12), Győri Kinizsi—Borso­fil Bányász 12-23 (8-10), Áfor­­—Sírok 17-17 (6-3), FKS Ot­­met—Békéscsaba 13-19 (13-10), St. Gallon—Dunaferr 23-23 (8-13), Siófok—Alföldi Por­celán 12-23 03-15), Dunaferr —Borsodi Bányász 21-23 31. Nemzetközi Kézilabda Balaton Kupa» A Kerz-FSC még sebe­s (9-18), St. Gallen—Lőrinci Fonó 21-15 (10-8), Győri Sportközpont—Békéscsaba 22-23 (9-13), BHG ifi—Köfém 13-29 (4-15). Férfiak: Dunafüg­d­vár— Orosháza 23-21 (10-9), Komló —Tungsram 23-26 (3-14), Csepeli Papír—Tungsram 21- 28 (8-13), Hogy­ész—Ózd­i Kohász 31-29 (13-17), Oros­háza—Váci Izzó 27-21 (15-10), Hőgyész—Gödöllő 24-24 (9-11), Komló—Dunaföldvár 22- 19 (13-11). Ózdi Kohász- Ifjúsági válogatott 22-28 (10-15), Debreceni Medicord Alap 27-39 (­16-ről. ) Megdézsmált csomagok A magyar—jugoszláv if­júsági Válogatott, viadal után Mérei László szövet­ségi kapitány és Facskó István főtitkár hazafelé indult. ,,Lehet, hogy hol­nap benézek az ifi VB- csapat értekezletére" — mondta Facskó. ,,Az jó lesz, akkor majd b­eked éghet az arcod, hogy nin­csen szerelésünk a VB-re" — válaszolta Mérei. Ez a szerelésügy már régóta húzódik. A szövet­ség még kora tavasszal je­lezte igényeit az adi­dús­nak, s azóta sürgetésére mindig azt a választ, kap­ta: „Mindent megte­szünk ...” Amikor azonban egy héttel a VB-re való ki­utazás előtt még üres volt a szertár, felötlött bennem egy régi emlék. Az, ami­kor ificsapataink a nem­zetközi versenyeken még a nálunk nem gazdagabb szomszédos országok atlé­tái mellett is úgy néztek ki, mint a szegény roko­nok. Bizony nem volt szép. Az ilyen helyzetet a szövetség is mindenkép­pen el akarta kerülni, ezért az osztrák szövetség főtitkárához, Roland Gu­­senbauerhez fordult segít­ségért, hogy legalább egy­séges melegítőben, mezben és nadrágban állhassanak rajthoz Plovdivban atlé­táink. Végül az osztrák segít­ségre csak kismértékben lett szükség. Az adidas szálllítmánya ugyanis az utolsó pillanatban (az in­dulás előtti utolsó munka­napon) megérkezett. — Mindenki ránk muto­gat, és nemcsak az atlé­ták — mondja Csanádi Péter, az adidas márka­menedzsere. — Pedig mi tehetünk legkevésbé a ki­alakult helyzetről. Ahhoz, hogy időben teljesíthessük a szállításokat, tavaly ősz­szel kellett volna a ren­deléseket leadnunk. Akkor azonban az OSH felmond­ta az addigi szerződést, a régi szövetségeknek nem volt jogosítványuk szerző­déskötésre, az újak pedig csak később alakultak meg. Én a saját felelőssé­gemre nem adhattam fel millió márkás nagyság­­rendű rendeléseket, olyan speciális árukra, melyeket, ha nem velünk■ szerződik a szövetség, nem tudunk értékesíteni." A közpon­tunk azt mondja, nekik jól működő rendszerük van, ők ezt a rendelési sziszté­mát a helyi gondok miatt nem rúgják fel. Ilyen kö­rülmények között örülhe­tünk, hogy így el tudjuk látni a sportolókat. De van még egy probléma, ami hátráltatja a felszerelésü­ket. Az adidas kimutatásai szerint, összes szállításai közül éppen a Magyaror­szágra érkező csomagokat ,,dézsmálják” meg legjob­ban. Hogy a szállítás mely pontján, azt még nem tud­juk. De tény, hogy maga­san vezetjük a listát. A hiány például nyolcszor akkora mint a Bulgáriába érkező szállítmányok ese­tében. S még annyit: ah­hoz, hogy jövőre minden időben megérkezzen, leg­később szeptemberig meg kell kötni a szerződéseket. maiag) Műugró OB Lajcsák és Cserba sikere Megkezdődött a Hajós Alf­réd uszodában a kétnapos or­szágos mű- és toronyugró bajnokság. Az első napon a férfi mű- és a női torony­ugrást bonyolították le. A ver­senyzők közül a legszebb ug­rást férfi műugrásban Laj­­csák József, a BVSC ver­senyzője mutatta be. A 10. ugrására (másfél szaltó előre hármas csavarral) 67 pontot kapott. Női toronyugrásban Cserba Brigitta állt fel a do­bogó legmagasabb fokára. Ez ’86, ’87, ’89 után negyedik al­kalommal sikerült neki. Férfiak. Műugrás. 3 m. Bajnok: Lajcsák József (BVSC, edző: Zságot Irén, Kelemen Ibolya) 514.30 pont, 2. Némedi (OSC) 500.85 3. Pisky (BVSC) 374.05, 4. Ger­­lach (BVSC) 371.30, 5. Ligárt (BVSC) 346.95. Nők. Torony­ugrás. Bajnok: Cserba Brigitta (BVSC, e.: Sauer László) 385.85, 2. Nagy I. (BVSC) 383.55, 3. Déri (BVSC) 300.05 pont. I. 143. ♦ 1990. augusztus 5. Kedvcsináló A verseny végén Ger­­lach István, a magyar vá­logatott műugró edzője a közönség részére rendezett meghívásos mű­ugróver­senyt. Az ott napozók, il­letve úszók közül renge­tegen jelentkeztek az 1, a 3, az 5, illetve a 10 m-es toronynál. A verseny óriá­si sikert aratott, 3,* 5, 10 m-en Kertész István vég­zett az első helyen, aki több profi megoldású ug­rást mutatott be. A lá­nyoknál a fiatal, 16 éves Hamvas Adrien végzett ebben a versenyben az el­ső helyen, aki nemcsak úszótudásáva­l, hanem szépségével is megnyerte a közönség tetszését. Motorcsónak O 700 Világ Kupa Volentér „vasaltvízen" versenyzett Ha augusztus és Szeged, akkor motorcsónakverseny a Tiszán. Miként az el­múlt évben, úgy ezúttal is Világ Kupa az O 700 kenn­es kategóriában, és kísérő műsorként az országos baj­nokság harmadik, egy­ben utolsó fordulója. A nagy érdeklődéssel várt Világ Kupa-futam várható főszereplői közül ötszörös Európa-bajno­­kunk, Volentér László be­melegítésként rajt-cél győ­zelmet aratott az O 500 kcm-esek mezőnyében. Eközben Ribizsár Mihály megszokott rejtekhelyen — lakókocsijában — készült az első futam küzdelmei­re. — A harmadik helynél alább az idén sem adom — fogadkozott a rajt előtt a Szegedi Közlekedési Vál­lalat MK-versenyzője. Ke­véssel, utána 5000 néző je­lenlétében bizonyította, jól ítélte meg esélyeit. A raj­tot Volentér kapta el a legjobban, és végig „vasalt vízen” versenyzett, azaz a hat kör során senkinek sem sikerült megelőznie. A második helyet, nem kis­ meglepetésre, a remek na­pot kifogó Csákó Ferenc szerezte meg, aki előbb Ri­­bizsárt, majd Steinert is megelőzte. A tavalyi győz­tes Imranovsky (csehszlo­vák) három körön át az utolsó helyen haladt, majd amikor Volentér lekörözte, kiállt. A szombati első futamot vasárnap újabb három kö­veti. O 700 Világ Kupa, I. fu­tam (4 ország, 11 verseny­ző):1. Volentér 400 pont, 2. Csákó (mindkettő ma­gyar) 300, 3. Steineder, (osztrák) 225, 4. Ribizsár (magyar) 169, 5. Tóth I. (magyar) 127, 6. Kertes (magyar) 95. (b­ékés) Az „erdélyi" focista L­apzárta után, tikkadtan és elgyötörten ácsorogtam a Blaha Lujza téri villamos­­megállóban. Elbambulásomból csak akkor tértem magamhoz, amikor a fiatalember már a mellemet bökdöste: „Harmadszor mondom, hogy erdélyi labdarúgó vagyok, próbajátékra hívtak, de nem várt senki az állomáson, kérek egy hú­szast, mert rögtön éhen halok!” Soványka sport­zsákját áttette a másik vállára, s közben meg­csörrent némi apró a zsebében, arról árulkodva, hogy nem én vagyok az első leszólított. „Aztán hova valósi?” — vettem közelebbről szemügyre a jó alakú legényt. „Kolozsvári” — jött kapás­ból a válasz. Nocsak, mondtam magamban, s rög­tön románra fordítottam a szót. Úgy nézett visz­­sza rám, mintha kínaiul szidtam volna az any­ját. „Nem érti, hogy mit kérdeztem?” — csodál­koztam el, s nyomultam serényen az eloldalgó után, aki már egy éltesebb úrral szédelgett. „Mi furcsa van abban, hogy én nem tudok románul? Én erdélyi magyar vagyok!” — fordult vissza in­gerülten. „Csak annyi, hogy Romániában még a karon ülő gyerekek is. ..” — a mondatot azon­ban nem tudtam befejezni, mert ismét tovább lé­pett. „Asszonyom, egy fillért se adjon neki, mert a fiatalúr szélhámos!” — figyelmeztettem a pénz­tárcájában kotorászó nénit, aki tanácstalanul né­zett hol rám, hol a fölötte tornyosuló langalétá­­ra. „Elmegy maga a jó francba!” — dobta be a törülközőt a pesti vagány. „Pedig olyan hihetően mondta...” — motyog­ta maga elé a néni később a villamosban, majd amikor a „nemzetiségszédelgő” leszállt az Üllői úti aluljárónál, újabb „vadászmezőt” keresni, rá­bólintott a férje megjegyzésére: „Hiába, ezek a jövevények rengeteg galibát okoznak...” (oroszhegyi)

Next