Protestáns egyházi és iskolai lapok – 53. évfolyam – 1910.

1910-05-29 / 22. szám

csánat és bűntől való megtisztulás van. Csak az mehet be a nyugodalom birodalmába, a­kinek minden megbocsáttatott. A mennyekbe vezető út ott halad el a Kálvária keresztfája alatt. Óvakodjunk tehát, mint Pál írja, hogy mivel megvan az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete, valaki közü­lünk fogyatkozásban levőnek ne láttassék! Naumann F. Dr. T. I. Az első evangelizáló-terem. Mult számunkban megemlékeztünk a Lorántffy Zsuzsánna­­ Egyesület evangelizáló-termének föl­avatásáról. Fontos jelenséget, egy új korszak közeledtét látjuk abban. Ezért érdemes még néhány szót szólanunk róla. Nagy átalakulás megy végbe körülöttünk. Az őstermelésről az ipari életre való átmenetellel egyidejűleg nagy vándorlás indul meg a falvakból a városok, különösen pedig a főváros felé. A vá­rosok varázsa elhat a vidékekre és csalogatj­a az embereket. Másfelől a folyvást nehezedő falusi viszonyok is sokakat kényszerítenek ősi lakóhelyük elhagyására. A nép érzi, hogy a városokban nagyobb az eshetőség munkaerejének jövedelme­zőbb értékesítésére. A közlekedési eszközök olcsó­sága még inkább ösztönzi őket az új élet meg­kísérlésére. A régi törzsökös gyülekezetek tagjai elszé­lednek. Idegenekből verődik össze a nagyobb vá­rosok egyházközsége. Ezeket már nem kapcsolják oda új lakóhelyük egyházi életéhez apáról-fiúra szálló évtizedes, sőt évszázados hagyományok. Nagy részük évek óta itt él közöttünk, a­nélkül, hogy valamelyik templomunk küszöbét átlépte volna. A városi élet forgatagában nem állhat meg az a többször hangoztatott régi elv, hogy csak az érdemes az evangéliumra, a­ki önmaga jön érte. El kell azt vinnünk az azt nem keresőkhöz is,­­ mert utoljára alig lesz, a­ki önmaga jön érte. El kell vinnünk mindenekhez, kiváltképen pedig a szegé­nyebb­ munkásosztályhoz. A mindennapi kenyérért folytatott küzdelemben ők vannak a legtöbb kísér­tésnek kitéve. El kell vinnünk hozzájuk olyan idő­ben, a­mikor a kísértés a legerősebb, a­mikor verej­tékes munkával szerzett heti keresetüket kézhez kapják és a dorbézolás helyeire akarnak vele menni. Az új időknek ezt a hangosan követelő sza­vat a Lorántffy Zsuzsánna­ Egyesü­let derék ifjú lelkésze is megértette. A főváros egyik legszegé­nyebb részén, az úgynevezett „sötét Ferenczvá­rosban" fölkereste hitsorsosainkat szegényes ott­honaikban. A szeretet hangján vigasztalta, bátorí­totta őket. A főváros egyik iskolájában szombat esténként rendezett vallásos estélyekre összegyűj­tötte őket. Éveken át tartó, odaadó munkával egész tábort, egész gyülekezetet teremtett ott, a főváros külső részén. Az „elszórt csontok" csodálatos meg­elevenedésének gyönyörű prófécziája vált valóra szemünk láttára. Sokan idegenkednek az ilyen munkától. Pe­dig ez nem szennyezi be a palástot, sőt inkább megnemesíti annak viselőjét. Hallottuk ezt az ifjú lelkészt azelőtt is gyakran beszélni. Gyönyörköd­tünk beszédeiben, de mintha megállottak volna szavai szívünk ajtajánál. S hallottuk azóta, mióta a keresztelő Jánosnak üzent legnagyobb csoda megtestesítéseként „a szegényeknek prédikálja az evangéliumot". Hallottuk imádkozni az evangeli­záló-terem fölavató-ünnepélyén. Szavai most egy­szerűbbek, keresetlenebbek, valamivel talán szín­telenebbek, de csodás erővel ragadják meg lel­künket. Ezt az Istennek tetsző munkát folytatni kell! Fővárosunk többi munkásrészein is építenünk kell ilyen evangelizáló­ termeket. Fontos a templomok missziója, de az ilyen termek, a maguk egyszerű­ségében is vetekednek a leghatalmasabb és leg­fényesebb templomokkal. Több lelket hódítanak és nyernek ezek vissza az Isten országa számára, mint a százezrek árán épült templomóriások. Vidéki nagyobb városainkban sem zárkóz­hatunk el az ilyen evangelizáló­ termek létesítése elől. Nem elég tudomással bírnunk arról, hogy egyesek évtizedek óta a lábukat se teszik be a temp­lomba. Föl kell őket keresnünk, hívnunk kell őket! Elismerjük, hogy városi lelkészeink, már csak a gondjaikra bízottak óriási számánál fogva is, a legtöbb helyütt képtelenek erre a nagy munkára. De ott van mellettük az egyháztanács. Annak tagjait kell szervezni erre a czélra. Mert bizony­bizony, ha csak azokra szorítkozunk, a­kik önként jönnek, lassanként elnéptelenednek a templomok. S nincs annál szomorúbb állapot, mintha csak az egyházi adó és egy-egy haláleset az egye­dü­li kötelék, mely a híveket az egyházhoz kap­csolja! Ne csak a pénzbeszedővel és a végrehajtó­val kerestessük föl őket, s ne csak temetések al­kalmával nézzünk el hozzájuk, hanem menjünk el hozzájuk máskor is. Az a generáczió, mely vidékről idejövet ma­gával hozta meg apái hitét és egyházszeretetét, még csak zúgolódik, ha egyedül a pénzbeszedőt és sarkában a végrehajtót látja, — de azért még fizet. Ámde utódaik, ha mit se törődünk velük, már nemcsak végrehajtót nem akarnak majd látni, de vallásról, egyházról, sem akarnak majd hallani! Ezért üdvözöljük igaz örömmel az elhanya­golt szegények ügyét fölkaroló első, de bizonyára nem utolsó evangelizáló­ termet! Dr. K. L

Next