Új ember, 1971 (27. évfolyam, 1/1278-52/1329. szám)

1972-05-14 / 20. (1349.) szám

A Jehér Szo­fjálotokon A Szentírás az igehirdetés legfőbb Ijjas József érsek előadása papjainak A kalocsai egyházmegyei pa­pi szenátus javaslata alapján ötéves ciklusban folyik a fő­egyházmegye papságának to­vábbképzése. Az elsőben a pa­pi lelkiélet, a másodikban az apostoli munka, a harmadik­ban a hitoktatás, a negyedik­ben az igehirdetés és az ötö­dikben a liturgikus élet kér­déseit vitatják meg a papok szakemberek előadásai alap­ján. Tavaly a hitoktatás volt a továbbképző munka központi tárgya, az idei év programjá­ban pedig az igehirdetés fel­adatait és lehetőségeit vitat­ják meg négy rekollekción, az espereskerületi gyűléseken és a nyári továbbképző tanfolya­mon. Az első rekollekción Gál Fe­renc professzor tartott elő­adást igehirdetésünk mai fel­adatairól, mondanivalóját Szent Pál apostol szavaira építve: „Nem szégyenlem az evangéliumot, Isten ereje.” A legutóbbi rekollekciókat Kalocsán és Baján maga a fő­pásztor, Ijjas József érsek vezette. Elmélkedéseiben a Szentírásról, mint az igehir­detés legfőbb forrásáról szólt. Előadásában, bőven merítve tudományos munkásságából és a Szentföldön töltött évei tapasztalataiból, gyakorlati út­mutatásokkal fejtette ki, mit jelent a bibliamagyarázat az igehirdetésben, hogyan kell bibliaórát tartani. Május 14. A közösségi tájékoztatás világnapja az egyházban forrása Nem véletlen, hogy, éppen a pünkösd előtti vasárnapra tette az illetékes Pápai Bizottság a közösségi tájékoztatás világ­napját, amikor a Jóhír mai szolgálatában tevékenykedő em­berek — a katolikus sajtó, rádió, televízió, a film munkatár­sai — szembenéznek önmagukkal és közönségükkel, hogy együttesen vizsgálják meg munkálkodásuk eredményeit, egyez­tessék törekvéseiket azokkal az irányelvekkel, melyeket a II. Vatikáni Zsinat a jó tájékoztatásért felelős egyháziak és vilá­giak lelkiismereti ügyévé tett. Ez a pünkösd előtti idő valóban a legalkalmasabb erre az együttes vizsgálódásra. Az Apostolok Cselekedetei ugyanis ar­ról tudósít bennünket, hogy azon az első Pünkösdön áradt ki a Szentlélek az apostolokra, mégpedig­ a szél, a tűz és a kü­lönböző nyelveken elmondott új üzenet jeleinek kíséretében. Attól az időtől kezdve mostanáig — a távírógépek, a tele­fon, a rádió és jelsztárok korszakáig — ezzel a három bibliai jellel van eljegyezve minden szolgálat, mely arra vállalkozott, hogy a különböző időkben és társadalmakban közvetíti az evangélium örök, de mindig megújuló üzenetét Isten né­pének. A szél jelével, mely akár frissítő szellő, akár heves vihar, mindig megtisztítja a levegőt, megújítja a föld színét. Ez a szél azonban nem rombol, hanem mozgásával szétárasztja az örök élet ajándékait.­­A tűz jelével, mely elégeti az aruk­at és a fölöslegest, hogy helyet készítsen az újnak. A tűz a szeretet belső melegségét árasztja, dinamizmust visz az életbe. Erőforrás. A soknyelvűség jelével, amely az első Pünkösd alkalmával az egyetemesség igényével ölelte magához a soknyelvű világot. Az egyház tájékoztatási eszközeinek világában mintha meg­újult erővel követelne magának jelentőséget ez a három bibliai jel a II. Vatikáni Zsinat óta. Sokszor talán túl erősen is jelent­kezik az a pünkösdi szélzúgás, élesebben lobbannak fel azok a lángnyelvek és mintha a valahainál is soknyelvűbbé vált vol­na a Jóhír szórása. Ha csak a sajtó területén maradunk, min­denkinek feltűnik, hogy mennyire megváltozott a szigorúan vett „egyházi” sajtó hangja is, tevékenysége, magának egyre nagyobb szerepet követelő törekvése a múlthoz képest. Olvasóink leveleiből és egyéb megnyilatkozásaiból látjuk,, hogy a mi közönségünk is milyen érzékenyen figyel erre a vál­tozásra. A közösségi tájékoztatás világn­apja alkalmából erről szeretnénk néhány gondolatot cserélni olvasóinkkal. Az újság és az újságíró mi­nél kevesebbet beszéljen ma­gáról. A katolikus sajtó mun­kásaihoz pedig különösen mél­tatlan az önmaguk dolgának előtérbe helyezése. Nem is ma­gunkról, hanem arról a külön­leges viszonyról akarunk szól­ni, amely bennünket papsá­gunkhoz, a hívekhez, olvasó­inkhoz fűz. Immár egy negyed százada a mi sajtónk nagyon is összetett szolgálatra vállalkozott. Nem kevesebbre, mint hogy a má­sodik világháború után segítsé­gére legyen a magyar katoli­cizmusnak abban, hogy helyét és küldetésének útjait, szerepé­nek lehetőségeit megkeresse és megtalálja a merőben új társa­dalmi és politikai adottságok között. Megkeresse és megta­lálja úgy, hogy az egyház ere­deti hivatásából semmit föl ne adjon. Sajtónknak ezt a hiva­tását annál is nehezebb volt vállalnia, mert ma kevesebb sajtótermék tud részt venni eb­ben a szolgálatban. . Ez mindenekelőtt annyit is jelent, hogy például az Új Em­ber olvasótáborának összetéte­le a legnagyobb végleteket tük­rözi. Vannak olvasóink között földművesek és egyetemi taná­rok, fiatalok és öregek, papok és civilek, haladók és konzer­vatívok, művészi és közgazda­­sági érdeklődésű emberek. Vannak, akik hálásak, ha köz­életi kérdésekben is tájékozta­tást és eligazítást nyújtunk, és igényük is ezt. Viszont vannak, akik csak aszketikus, liturgi­kus vagy teológiai cikkeket várnak tőlünk. Van olyan réte­günk is, mely azt venné szíve­sen, ha az Új Ember szerény négy oldala csupa jámbor ol­vasmánnyal volna tele. De olyan igény is van, amely azt kívánja, hogy még a legkisebb egyházi eseményről — egy ezüst vagy arany menyegzőről — is beszámoljunk. Krisztussal, a mi eszmé­nyünkkel együtt szeretnénk mi is elmondani: mindenkinek mindene kívánunk lenni. Az adott lehetőségek között azon­ban többet aligha tudunk el­érni, mint hogy mindenkinek „valamit” adjunk. Napilap­jaink, hetilapjaink a mienknél nagyobb terjedelmükkel úgy próbálják megoldani hasonló nehézségüket, hogy a nehezebb mondanivalójú és bonyolultabb elméleti cikkeket módjával adagolják a könnyebbek, szí­nesebbek között, így mindenki könnyebben megtalálja a neki valót. Olvasóink nagyobb ré­sze megérti, hogy egy négyol­dalas lapnak ez kevésbé sike­rülhet.♦ A szolgálat szelleméből fo­lyik, hogy mindenről írni sze­retnénk, ami az egyházban, a világban és hazánkban törté­nik, és ami közvetlenül vagy közvetve a hit és erkölcs kér­déseit, egyházunk és hazánk sorsát érinti. Ez a szándékunk vezet abban, hogy tájékoztatást szeretnénk nyújtani­­azokról a jelenségekről is, amelyek körül viták folynak az egyházban. Tisztában vagyunk vele, hogy ezt a szándékunkat nem min­dig értik meg, és sokan félre is magyarázzák. Tavaly, a ka­tolikus újságírók luxemburgi kongresszusán mondta valaki: „Hogy lázas-e a beteg — és hogy mennyire —, azt a láz­mérő mutatja. De a lázat nem a hőmérő csinálja.” És ez vo­natkozik a katolikus sajtóra is. Nem attól vannak a válságok, hogy a nyugtalanító jelensége­ket a sajtó nem rejti véka alá. Akik erről szóló tájékoztatá­sainkat „lázcsinálásnak” fog­ják fel, azoknak jó lenne eltű­nődni azon az igazságon, amit nemrégiben egyik jeles teoló­gusunk írt le. Idézzük: „Ha valaki az egyháznak olyan ké­pét tárja elénk, amely minden isteni tulajdonságát hangsú­lyozza, de homályban hagyja emberségét, akkor óvatosan kell fogadni tanát. Korlátok, tökéletlenségek, esendőségek a zarándok-egyház lényegéhez tartoznak, csaknem ugyan­annyira, mint szépsége, tökéle­tességei és csalatkozhatatlansá­­ga. Az egyház igazi képe a föl­dön ezeknek az ellenkező tu­lajdonságoknak egyensúlya." Mi a mozgásban, forrongás­ban, átalakulásban — és hisz­­szük, hogy megújulásban — le­vő egyház mai jelenségeinek tárgyilagos feltárásával ezt az egyensúlyt keressük és mun­káljuk. Itt külön is kell szólni azok­ról az egyháziakról, akik a hí­vek üdvösségét, jó erkölcseit féltik az ilyen tájékoztató cik­kektől. Ez a fajta magatartás nemcsak, hogy idejét múlt, ha­nem azt is szem elől téveszti, hogy a katolikus olvasóközön­ség érdeklődése nem egyedül az egyházi sajtó felé fordul. A tömegtájékoztatási eszközök ré­vén a világ minden sarkából éteren és papíron át a legkü­lönfélébb hatások niagazása zúdul őrájuk is. A katolikus sajtó tehát nem jól teljesítené hivatását, ha nem hívná fel okosan a figyelmet az egyház mai lázaira, ha elhallgatná azo­kat a problémákat, amelyeket a más irányban elkötelezett vagy akár semleges sajtó amúgy is bőven kibeszél. De azt mi is jól tudjuk, hogy a ba­jok felnagyításával tüzet kiál­tani ott is, ahol semmi sem ég: ez csak megrendítené Is­ten népének bizalmát, és meg­zavarná azt a nyugalmat, mely­re az egyháznak is szüksége van ahhoz, hogy megújulása szolid és tartós legyen. A sajtó embere, ha valaha, valamit mélyen átérzett, most nagyon is érzi, hogy csak a fontos és lényeges dolgokban kell eligazítást nyújtania. De abban sem tud teljeset és tö­kéleteset adni. Igyekszik tájé­koztatni, figyelmeztetni, buzdí­tani, de sohase léphet fel az­zal az igénnyel, hogy ő téved­hetetlen orákulum. Az újság, még a katolikus újság sem ki­nyilatkoztatás. Az újságíró gon­dolkozásra kívánja serkenteni olvasóját, de nem akarhat gon­dolkozni helyette. Ezért igyek­szünk vitás kérdésekben a kü­lönböző és egymással szemben álló véleményeket is ismertet­ni, előmozdítva ezzel az annyi­ra kívánatos belső párbeszé­det. Külön is kell szólnunk a lap közéleti kérdésekben elfoglalt álláspontjáról. A világ összes lapjai foglalkoznak a nemzeti és világpolitika jelenségeivel. Más országok katolikus lapjai is. Szerény lehetőségeink kö­zött erre törekszünk mi is Min­den érdekel bennünket, ami közös gondunk és feladatunk. Itthon és a világpolitikában is hívei vagyunk mindennek, ami előre mutató. Különös gon­dunk, hogy megbeszéljük olva­sóinkkal a hívők részvételét a közös tennivalókban, a belső és a nemzetek közötti béke kér­déseiben. És ebben a vonatko­zásban nemcsak olvasóinkkal, hanem más világnézetű honfi­társainkkal is igyekszünk szót érteni. Akik ezt rossz néven veszik tőlünk, azok elfelejtik, hogy mi senkit sem tartunk el­lenségünknek, legfeljebb ideo­lógiai ellenfelünknek. Éppen azért nem azt hangoztatjuk, ami elkülönít, hanem ami ösz­­szeköt. Ha vitánk van — mint ahogy van, mert ideológiai té­ren nincs egyezkedés —, ezt a vitát a másik vélemény iránti tisztelettel folytatjuk. A szelíd hang barátokat szerezhet el­lenfeleink között is, a lehen­gerlő fölény azonban — még az igazság birtokában is — csak megalázott, de meg nem győ­zött ellenfeleket. A néhai egri érsek, Czapik Gyula jelszava — hűség az egyházhoz és hűség a hazához — számunkra nem statikus és nem is taktikai magatartást je­lent. Bátran valljuk, hogy a mi helyünk a fejlődés útján hala­dók között van. Ebben a vonat­kozásban a világegyházon be­lül is a többséghez tartozunk, azokhoz, akik nem kívánják vissza az idejét múlt és letűnt társadalmi rendszereket, de a korszerűtlenné vált egyházi szerkezeteket sem; új utakat keresnek az egyház jövője fe­lé, de ezt az útkeresést hozzá­igazítják saját népük és or­száguk fejlődésének érdekeihez is. Mindig szem előtt tartva, hogy az anyaszentegyház öreg fáján is új gyümölcsöket érlel­nék az új évszakok. Az élet igéjét hirdetjük nektek — A közösségi tájékoztatás Pápai Bizottságának körleveléből — „Az egyháznak, mint isteni intézménynek ma is megvan a maga prófétai és missziós küldetése. A Jóhirt kell hirdetnie a világon minden embernek és népnek. A szolgálat szellemé­ben kell átadnia az igazság és az üdvösség üzenetét. Hogy ezt megtehesse, nem nélkülözheti a közösségi tájékoztatás mai le­hetőségeit és eszközeit.” „A mai embernek szüksége van arra, hogy megérthesse a világot, amelyben él a jelen állandó változásai közepette; hogy alkalmazkodni tudjon a valósághoz és a változó körül­ményekhez, melyek naponta követelik döntéseit és elhatáro­zásait; hogy tevékeny szerepet játszhasson élet- és munka­­körülményei között; hogy részt vehessen a szó legteljesebb értelmében a maga kora gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai és vallásos életében.” „A­z újságírók állandó tanulmányoknak és megfigyelések­nek szentelik magukat, soha nem szűnnek meg kinézni a vi­lág nyitott ablakán, hogy kutassák az eseményeket, az áram­latokat, a véleményeket, az emberi kapcsolatok irányait” (VI. Pál pápa). A tájékoztatás befogadóinak, az olvasóknak, meg kell érteniük, milyen körülmények között dolgoznak az információ hivatásos munkásai, hogy ne kívánjanak tőlük olyan pontosságot, ami meghaladja az emberi erőket. (Com­­munio et Progressio.) Ajánlásra terjesztették fel az intercommunióról szóló iratokat a szakértők A luteránus és a katolikus egyház közös tanulmányi bi­zottsága ajánlásra terjesztette fel az egyházi vezetőknek az ökumenikus szempontokat fi­gyelembe vevő, különösképpen a vegyes házasságban élők lelki gondozásának elősegíté­sét szolgáló inte­rcommunió­­ra, illetőleg úrvacsoravételre vonatkozó ügyiratokat. A ta­nulmányi bizottság, mely 1967 óta a római Egységtitkárság, valamint a Lutheránus Világ­­szövetség végrehajtó bizottsá­gának megbízásából „Az Evan­gélium és az egyház” teológiai témáját vizsgálta, jónak látta, hogy vizsgálódásai eredmé­nyét Genfben közzétegye. A katolikus bizottság hét tagja közül négy az intercom­­munio gyakorlatát ajánlja, ám minden bizottsági tag rá­mutat arra, hogy a legna­gyobb nehézséget az egyházi hivatalra vonatkozó közös ta­nítás hiánya jelenti. Mégis az a bizottság véleménye, hogy az eucharisztikus közösséget nem szabad az egyházi hiva­tal elismerésétől függővé ten­ni. Az egyházi vezetőség lelki­gondozási kötelessége, hogy ne zavarja meg a híveket, de számításba kell venniük az egymástól elválasztottak fáj­dalmát is. Magában az egyhá­zi hivatal kérdésében nem ju­tottak a felek megegyezésre, de luteránus részről hangsú­lyozták, hogy részükről nincs kizárva a pápai főség elisme­rése, amelyben a keresztény egység látható jele mutatkoz­na meg, amennyiben ezt a fő­séget az evangéliumnak ren­delnék alá. Értelmesen tájékozódni egyáltalán nem könnyű a modern világ zűrzavarában. Az Egyház irányelvei e te­kintetben általánosak... ezért a konkrét esetben ha­tározottan értelmezni kell őket és főleg szerintük kell cselekedni. Ezek hiányában számtalan keresztény — minden jó szándéka ellenére is — úgy találja, szinte le­hetetlen elégségesen tájéko­zódnia ... ahhoz, hogy je­lentős szerepet vihessen a kor nagy ügyeiben. Nem erény a tétlenség, vagy az a csüggedt és pasz­­szív „okosság" amely nem akar mozdulni mindaddig, amíg előbb az egész Egy­ház, a pápai kúriától lefelé, meg nem mozdul. XXIII. János pápa a legvilágosabb kifejezésekkel állapította meg: „A keresztény tökéle­tességnek semmi köze sincs a negativizmushoz és a visszahúzódáshoz.” Ezért megengedhetetlen, hogy komoly és tisztességes keresztények valamilyen lelkiségi kibúvónak szentel­jék magukat, a másvilág kultuszának, ami nem akar számot vetni azzal, hogy minden ember kikerülhetet­lenül bele van bonyolódva az atomkorszak problemati­kájába és az iránta való fe­lelősségbe. Nem számít, mi ennek a visszavonulásnak állítólagos oka: Isten előtt elfogadhatatlan, és ezért nem járulhat hozzá a ke­resztény életszentséghez. A kérgesszívűség és a közöny többé nem álcázhat­ja magát „összeszedettség­­nek”, a visszahúzódás nem hozhatja fel kifogásul, hogy ő csupán áldozat és imádás. A passzivitás nem számít­hat többé „hitnek”, vagy „odaadó áhitatnak”. Az em­ber kétségbeejtő sorsa irán­ti érdeklődés hiánya bűnös érzéketlenség, a szeretet si­ralmas erőtlensége. Ez semmiképpen sem tarthat igényt a keresztény titulus­ra. Még csak nem is igazán emberi. Thomas Merton Egyháziak a Hazafias Népfront Országos Tanácsában A Hazafias Népfront V. kongresszusa, amely 1972. áp­rilis 27-én fejezte be munká­ját, megválasztotta Országos Tanácsának új tagjait. A Ha­zafias Népfront Országos Ta­nácsának tagjai között van: Ijjas József kalocsai érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, Bánk József váci megyéspüspök, Horváth Ri­­chárd templomigazgató, az Elnöki Tanács tagja, Beresz­­tóczy Miklós c. prépost, az OBKB főtitkára, az országgyű­lés alelnöke és Ruppert János segédlelkész. Az esztergomi kispapok Szombathelyen Az esztergomi szeminárium növendékei az idén is megren­dezték tanulmányi kirándulá­sukat. Ez alkalommal a Du­nántúl nyugati részét járták be, Szombathely, Kőszeg, Ják, Sop­ron és Fertőd egyházi és vilá­gi jellegű műemlékeivel ismer­kedtek meg. Szombathelyen az intézet elöljáróit, tanárait és növendé­keit szíves fogadtatásban ré­szesítette Fábián Árpád püs­pök, apostoli kormányzó, és Winkler József segédpüspök. A székesegyházban a főpásztor és segédpüspök vezetésével kon­­celebrált szentmisét mondottak a vendégpapok. A szentmisén az esztergomi kispapok énekel­tek, részben Kodály Zoltán ma­gyar ordináriumát, részben gi­tárral kísért modern egyházi énekeket. A főpásztor homiliá­­jában köszöntötte a vendégpa­pokat és kispapokat, és arra kérte őket, szombathelyi láto­gatásukról Szent Quirinus püs­pöknek, a hajdani Savaria fő­pásztorának ihletését vigyék magukkal, az ő példája ihlesse őket hitben való hűségre és áll­hatatosságra, papi hivatásuk szeretetére. A szentmise után a főpásztor megvendégelte a kispapokat, azok pedig saját szerzeményük, egy modern dallamú „Üdvöz­­légy Mária” előadásával kö­szönték meg a szeretetteljes vendéglátást.

Next