Új Ember, 1973 (29. évfolyam, 1/1383-52/1434. szám)

1973-06-10 / 23. (1405.) szám

Dr.Lenhardt Vilmos 2500 ESZTERGOM Herényi­­,r.­u.2. 1900 BUDAPEST p.67. ÜJEME XXIX. 23. Ára: 1,50 Ft Katolikus hetilap 1973. június 10. (1405.) TŰZZ EL Vége lett a drága együttlét­­nek, s vége a rettenetes órák­nak is. A tanítványok szívé­ben megfej­tetlenek maradtak Jézus tettei és mondatai. A félelem dobolt a fülükben, ahogy menekültek a tóparti halászviskókba. S az a látvány, a fölfeszített test kínos rán­­gása! Aztán egyszerre beleha­sít a sötétbe a Föltámadott testfénye, de csak kis ideig. Mert elmegy, testben örökre eltávozik tőlük. Elmegy, de felejthetetlen. Eltávozott a kevesektől, hogy visszatérjen mindenkihez. Csakhogy a kevesek e pilla­­natban mégis elhagyatottak. Emlékeztek a hangjára, most csend van. Látták az arcát, a kezét, a mosolyát, most egy­más arcát kutatják. Élő ereje töltötte el a lelkü­ket, most csak az emlékezet él bennük, de emlékezni mégis csak arra szoktunk, aki a múltté. Összeverődnek a tanítvá­nyok, mint az indulásra kész foglyok, kiket a láthatatlan hatalom, a félelem bocsátott szabadon. Köd van ebben a­­völgyben. Igaz, lassan oszlik. De a köd leple alól a környező világ hideg hegyei bonta­koznak ki, bár ez is jobb, mint maga a köd. Út, út kell nekik, hogy elindulhassanak. ..Egyetlen bizonyosság van latolgató elméjükben: „Az igazság lelke nálatok lesz és bennetek marad.” S ti és utó­daitok majd „beléphettek a Szentélybe”, majd ellebbent­­hetitek „a függönyét, mely Krisztus teste”. Csak „tartsa­tok ki rendíthetetlen remény­ségben, mert aki az ígéretet tette, igazán hűséges". S ahogy figyelik a történe­lembe ékelt öröklét láthatárát, „egyszerre olyan zúgás támad az égből, mintha heves szél­vész közeledne ... Majd láng­nyelvek lobbantak és szét­oszolva leereszkedtek minde­gyikükre”. Mi ez az egész lé­nyüket átjáró világosság, ami utat mutat nekik, s azon át futva szétszélednek a világ­ban, dadogva, majd ékesszó­lóan, s páratlan szenvedéllyel meghirdetve az örömhírt? Ez a beléjük fészkelő vilá­gosság öröktől fogva van, mert a Lélek ereje. A szerves füg­gés az Atyától. A személy sze­rinti elkötelezettség az Atyá­val. Az Egésznek félreérthe­tetlen fölismerése, valahogy maga az Egyetem áll össze ben­nük, hirtelen eláradva, örökre. A Szentléleknek tűzjelei vannak. Nem lehet máshoz ha­sonlítani teremtő szabadságát. Az ő művei a szent Elhatáro­zást követő kozmikus tűzcsa­pások. Majd az égitestek las­sú kihűlése után a földek me­lege, a gyönge mag, a mozdu­latlan szépségben álló Paradi­csom s benne az első lény tej­­szelíd puhasága. Tűzjelet ad a Szentlélek, de maga nem az a tűz, amit mi ismerünk. Képeinket megter­heli a lángok surrogása, az a tűz pedig elképzelhetetlen csöndben ég. Ez a tűz harsog­va rombol, vagy újjáalakít, az betölti a tereket. Ez a tűz ke­gyetlen, amikor teremt, az meghozza a lélek gyümölcseit, „a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hű­ség, szelídség, önmegtartózta­tás” gyümölcseit; ellenük „nincs törvény”. Átváltoztat és megőriz. Be­lesimul a szívbe, megérlel s arra sarkall, hogy önmagunkká legyünk. Egyesíti a „különfé­léket egyazon lélekben.” Egyi­künk bölcs lesz, másikunk a­­ gőg nélküli nagy tudás birto­kosa, harmadikunk lángoló hi­tű, a negyedik balzsamos ujjal gyógyít, az ötödik megteszi a szellem csodáit, a hatodik szá­ján úgy jön ki az igazság, mint a virágillat, a hetedik derűs, a nyolcadik komor nagyságával figyelmeztet, s így gyöngéd villámütéseket hullatva egymásra, de egy­mást fontosnak tartva beke­­rítjük, fölállítjuk, biztatjuk, visszük magunkat a Lélek áramkörébe, nem kizárva, nem elhagyva, nem rangsorol­va, mint egy láthatatlan Egy­ség tagjait. Az a tűz Jézustól „kapja, amit hirdet”. A száj ettől a tűztől fáradhatatlan, s gondja van arra, hogy „buzdítsuk egymást”. Nem a szószóló ere­je hitelesíti a szavát, hanem a Léleké. A szószóló nem bir­tokosa, csak bizományosa a szónak; ugyan, miféle valutá­val „vásárolhatná” meg a rá­bízott szavak tulajdonjogát? Annak a tűznek szeme van, „átlátja Isten mélységeit”. Pil­lantása „meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az íté­letről”. Pünkösd a Lélek lángjában áll. Abban áll a Föld is. Mint­ha a kert rózsái nálunk job­ban megőriznék e lángra éber érzékenységüket, vörös, rózsa­szín s fehér fejükkel bólogat­nak, elkészültünk, ünnepelje­tek! A Lélek mégis bennünk ölt emberi arányokat: nem diadalt követel, hanem elhatá­rozást. Az ember „fogalmazás alatti” mélységeiben üt tanyát, ott, ahol a legtitokzatosabb küzdelem folyik, „s maga sár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” Különös őr, különös mester, különös tanú. Mintha egy an­gyalra bíznának egy szelet ke­nyeret, őrzi bennünk az életet. Mester, kinek két tanítványa van: az emberi gondolkodás és az emberi felelősség. S ta­nú: talán Istennek döntéseink­kel egyidejű tekintete. Vasadi Péter /■ Puszták harangja Maroknyi fény zúdult be a vályogház kitárt ajtaján. A muskátli már bimbózott, az egyetlen cserép, amit kora ta­vasszal Emerka néni hozott, hogy dísze legyen a tanyai ká­polnának. Mivel az oltáron, a kecskelábú asztalon nem fért el, hát az ablakba tette. A harangláb — három oszlopból összetákolva — távolabb­­állt, az akácok közt. Az apró ha­rangot az árvíz hozta valami­kor régen — tartották az itte­niek, nagyapjuk, nagyanyjuk hitét örökölve, s mindig, ami­kor fekete felhő lepi el a pusz­tai eget, szalad valamelyik gyerek, meghúzza és csen­­gettyűző szava — csodák cso­dája — elkergeti a sötétséget. Ezt is így tudják, és ebben nem tűrnek ellentmondást. Csak ezek a suhancok — dörmögte János bácsi, miköz­ben mise ellőtt végigtekintett a jelenlevőkön, s letette ma­gát a harmonium mellé, öreg hangszer az is, tavaly kará­csonykor cipelte ide a plébá­nos a hátán. Kétszer is elesett a kásás hóban. No, János bá­tyám — mondta a deres hajú pap — ha már citerálni tud, próbálja meg ezen is. Attól fogva a komótos pásztor ha csak tehette, ott ült a harmó­nium mellett s alig hajló uj­jaival egymás után nyomkod­ta le a fehér billentyűket, míg csak ki nem kerekedett egy-egy régi szent ének. Hát ezek a gyerekek — is­mételte az öreg tiszaháti nyelvjárásban — már szégyel­lik az Isten házát. Ebben a pillanatban Feri sompolygott be, s megállt leghátul a lócák mögött. Nézegette a gerendás mennyezetet, ahol még látható a „bádoganya fájának” a he­lye. Keskenyék háza volt , ez egykor, s mielőtt Pista bácsi is elköltözött felesége után az akácos temetőbe, odahívatta a plébánost s azt mondta neki: itt ez a ház főtisztelendő úr. Eddig is szívesen vettem, ha nálunk misézett, legyen most már végleg az Úristené. Ferinek eszébe villantak ezek a szavak. Hallotta ő is, hiszen ott segédkezett a szent kenet feladásánál. A távolba vesző mezei útra tekintett, amint fölötte gyűrűzött a me­leg. Megoldotta nyakkendőjét s hallgatta a szentleckét: „Mi­kor elérkezett pünkösd napja, mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen.” Egy éve került végleg a nagyvárosba és a szakmájá­ban helyezkedett el. Az any­ja mindig emlegette: ez a gye­rek hamarosan autót vesz. Hogy elhagyta a tanyát, el­hagyta a vallását is. Az anyja nem szólt semmit, csak sűrűn elmondta az ismerősöknek: mi még itt nőttünk fel, de Ferkó már városi. És ő való­ban városinak érezte magát az első perctől, hogy odakerült. Büszkén hordta a fejét és amikor hónapok múltán elő­ször hazajött, mintha kicserél­ték volna. Meggyőződése volt: csak akkor lesz teljes ember, ha leveti magáról még a tanya emlékeit is. Mit szólnának a kollégái? Lassan megbarátko­zott velük, együtt szórakoztak, művelődtek. Az egyik vasárnap korábban kelt, s az előszobába lépve látta, hogy a házinéni Lacit invitálja befelé a folyosóról. Laci a legközelebbi barátja volt. A városban nőtt fel és mindig kedélyeskedett. Hát te? Barátja először nem szólt,­­ csak odalépett hozzá és a vál­lára csapott, most aztán gyere utánam — mondta. Gyorsan felöltözött, zsebébe dugott egy ötvenest. A szokásos helyre? — kérdezte, miközben befor­dultak a jól ismert utcába. Csak gyere­k- mosolygott La­ci. Megszokott presszójuktól — ahol gyakran összeszalad­nak a többiekkel is — néhány házzal arrébb szerény kápol­na húzódott meg. Amikor be­léptek, már nem volt ülőhely. Leghátul megálltak. A mise végén barátja odasúgta: me­hetünk a szokásos helyre. Fe­ri arca lángolt, alig rejthette zavarát. A presszóban csak annyit motyogott: hát én azt hittem, hogy csak a pusztán, az öregek... És Laci kérdő­csodálkozó arcára tekintett. Már nem tudta mit vála­szolt, de most a tanyán, az otthoni kápolna fülledt mele­gében gyermekkorára kellett emlékeznie. Fáradtságot ér­zett, valami rettenetes hiányt. „Ugyan mi lehet ez?” — hal­lotta tovább a szentleckét. . . Amikor a mise végén János bácsi feltápászkodott a har­monium mellől, meglátta Fe­rit. Az ajtóban megfogta a karját és megkérdezte: fiam, hát megjöttél? Feri rámosoly­­gott az öreg pásztorra, lehaj­totta a fejét és elindult az akácok felé, hogy Úrangyalára csendítse a puszták harangját. Tóth Sándor 1975 - Jubileumi Szentév A Magyar Püspöki Kar körlevele Tisztelendő Testvérek! Kedves Híveink! Nagy lelki örömmel értesül­tünk arról, hogy Szentséges Atyánk május 9-én kifejezett megnyilatkozásával az 1975. évet a katolikus hívek lélek­ben való megújulására „jubi­leumi" évnek nyilvánította. Az egyház hagyományai sze­rint — amelyek ebben a vo­natkozásban 1300-ig nyúlnak vissza — a 25. évenként meg­tartott Szent Évnek nagy, de kizárólagosan lelki jelentősége van, és benne mindig a mély vallásosságnak és az egyház egységének megnyilvánulása mutatkozik meg ami különö­sen a Szent Péter sírjához, Rómába való zarándoklásban nyer kifejezést. A Szent Év mindig különleges alkalmat nyújt arra, hogy a katolikus hívek az öt világrész minden tájáról lélekben találkozzanak, és Isten népe a Jubileumi Év bőségesen osztott kegyelmei­ben részesüljön. Az 1975-ös Szent Év külö­­­nös jelentőséget nyer azáltal,­ hogy ünneplése egybeesik a II. Vatikáni Zsinat bezárásá­nak tizedik évfordulójával. A Jubileumi Év így mintegy. ..megújítja 3 . Zsinat célkitűzé­­­sét, az egyház minden tagjá­nak mély lelki megújulását, az egyházi intézmények, lelki­pásztorkodás és apostolkodás elmélyítését. Ezt a szándékot az egyház­ról szóló zsinati tanítás („Lu­men gentium”) fejezte ki, amely bőségesen kifejtette, ho­gyan tette számunkra Krisztus lehetővé, hogy a Szentlélek kegyelméből éljünk és benne állandóan megújuljunk. Az egyház ugyanis isteni küldeté­sében szent és hibátlan, tag­jaiban mégis esendő „és állan­dóan szüksége van a megté­résre és megújulásra” (n. 8.) Ezért az egyház nem hanyagol el egy alkalmat sem arra, hogy bűnbánatra hívja fel hí­veit és így­ „méltó jegyese le­gyen az Úrnak” a Szentlélek segítségével, „míg csak Krisz­tus keresztje által el ne­e jut az alkonyatot nem ismerő fényhez” (n. 9.). Egyházunk meggyőződése, hogy a hívek Krisztusban megvalósuló egységének visz­­szaállítása és az emberiség bé­kéje az embereknek Istenhez való visszatérésétől függ. Ezért­­ egyházunk imádkozik, re­ménykedik és mindent meg­tesz, arra bíztatva gyermekeit, hogy megtisztuljanak és így felragyogjon az egyház arcu­latán Krisztus fele („Gaudium et Spes”). Ugyanígy hívein túl az egész emberiséget felhívja az igazi béke megvalósítására. A II. Vatikáni Zsinat hang­súlyozottan hirdeti a bűnbánat elengedhetetlen szükségességet ahhoz, hogy az ember a bűn kötelékeiből megszabadulva teljességgel Krisztushoz kap­csolja életét. Ennek megfele­lően az előttünk álló Szent Év egyik alapvető törekvése a keresztények lelki életének megújítása (metanoja), hogy a hívek Istennel való teljesebb egyesülésükkel mély hatást ■■ gyakoroljanak mind az egy­házi, mind a világi közössé­gekre. Ez az elmélkedés, imádság és az Oltáriszentség kegyelme által elmélyült bűnbánat ko­moly kiengesztelődést valósít­hat meg az egyház kebelén­­ belül, az egyházak között, az issefíjbeli közösségekben, az osz­tályok, fajok és nemzetek kü­lönbözőségeiben. Ezúton a Szent Év rávilágít az emberi élet valós értékeire és utat nyit Krisztus követésére. E kitűzött céljának elérésére egyházunk általános lehetősé­get nyújt minden hívének, hogy részesülhessen a Jubileu­mi Év kegyelmi ajándékaiban. Ezért eltérően az előző Szent Évektől, a most meghirdetett Jubileumi Esztendő az egész egyház számára nyitja meg elsődlegesen kapuját; a jubi­leumi évre külön előkészítő esztendőt hirdet meg, vagyis felhívja a híveket, hogy az 1974. évet használják fel bűn­bánati cselekedetekkel, lelki megújulással a Szent Év mél­tó megünneplésének előké­szítésére. A Szentlélek kiáradásának napján örömmel hozzuk ezt­­ tudomástokra, és hogy az elő­készületi év megtartása egy­öntetű l­gven, erre vonatkozó­lag, még külön tájékoztatást is fogunk adni. Budapest, 1973. május 15. Magyar Katolikus Püspöki Kar A fenti körlevéllel egyidő­­ben a Magyar Katolikus Püs­pöki Kar körlevéli rendelke­zéssel fordult a papsághoz az ün­nepreformmal kapcsolatban, s a hívekkel is körlevélben ismertette a kötelező ünnepek új rendjét. (Az ünnepreform­mal kapcsolatos rendelkezése­ket lapunkban korábban már közöltük.) JAVULÓBAN AZ EGYIPTOMI KERESZTÉNYSÉG HELYZETE A KNA jelentése szerint az újonnan alakult kairói kor­mányban két kopt keresztény miniszter is tárcát kapott, ami az egyre növekvő lélekszámú egyiptomi kereszténység ezutá­­ni sorsában jelentős enyhülés­sel járhat. Albert Barsum Sa­­lama a kormányközi ügyek mi­nisztériumának vezetését vál­lalta el, míg Asis Saad az ön­tözésügyi feladatok élére ke­rült. III. Sh­enuda kopt orto­dox pátriárka az ország életé­ben jelentős eseményt méltat­va köszönőtáviratot intézett Anvar Sadat egyiptomi állam­főhöz, mert a két keresz­tény miniszter kinevezésében szavatosságot lát a Sidki-kor­­mány által megzavart keresz­tény mohamedán jó , viszony helyreállítására. PAPOK, APÁCÁK SPORTOKTATÁSA A bécsi egyházmegye a köz­oktatásügyi minisztérium­ tá­mogatásával „Sport és lelké­s­zi munka” címmel Saalfeldben július 14-től 22-ig tanfolyamot rendez. Az elméleti oktatáson kívül úszás, torna, tenisz, rit­mikus tánc, játék és hegymá­szás kiképzést is kapnak a tan­folyamon részt vevő lelkészek és szerzetes férfiak és nők. Jöjj, Szentlélek Sóvárglak, Életkedv, Üdítsd fel kedvemet. Elégek, tiszta Harmat, Frissítsd fel tagjaim. Kevés hitemben légy Öröm, s vigasztalóm. Ha gyengülök segítsd Hanyatló lépteim. Gyűlölnek, légy barátom Csalhatatlan ősi Jó. Elalszom, láng-világod Szálljon szememre: Tűz. Vendégem légy s a Gazdám, Ha rámtör a világ. Sóhajtva kérlek, hallgasd Mindig kérő szavam. Tévelygek, Értelem Vezess igaz utakra. Kételkedem, Igazság Sugározd telkemet. Szolgálok, a Szabadság Törd szét a pántokat. Lehullok, ó örökre, Tarts meg Örök Való. Te léte mindeneknek, Éltess, ha meghalok. Andreas Gryphius 1616—1664 ford. Tóth S. Az Európai Püspöki Karok titkárainak értekezlete Genfben május 21—22-én Etchegaray érsek elnökletével közös értekezletet tartottak az Európai Püspöki Karok titká­rai. Napirenden a kölcsönös tájékoztatás szerepelt az egyes európai országok egyházai helyzetéről és azokról a kér­désekről, amelyekkel az egyes püspökkari konferenciák fog­lalkoznak országukon belül és a jövőben együttműködést k­í­vánnak az országok között. Ugyanakkor megtárgyalták az 1974 őszén összeülő püspöki szinódus előkészítését és az európai püspökök szimpozion­­jának tárgysorozatát. Az egyház lényegét tekint­ve nemzetek feletti — mégis az egyes országok katolikus püspökkari konferenciáinak együttműködése még csak kez­deti stádiumban van. A II. Va­tikáni Zsinat és a püspöki szi­­nódus ösztönzést­­adott arra, hogy a különböző országok püspöki karai között az együtt­működés intenzívebb legyen. Az európai püspökök két szimpozionja: 1967-ben Hol­landiában és 1969-ben Chur­­ban, fontos lépést jelentett az európai püspökkari konferen­ciák egymás közötti szorosabb kapcsolatának kiépítésében. 1971-ben az európai­ püspök­kari konferenciák hivatalos szervezetbe tömörültek, mely­nek neve: Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa. Elnök­ké az egyházi együttműködés fáradhatatlan pártolóját és se­gítőjét Roger Etchegaray mar­­seille-i érseket, titkárrá Alois Sustar­churi püspöki vikáriust választották. A tanácsban 23 európai püspökkari konferen­cia képviselteti magát. Először fő feladatnak tekintették a tá­jékoztatást és a kapcsolat ki­építését többek közt az euró­pai egyházak genfi konferen­ciájával, amely valamennyi nem katolikus egyházat tömö­rít. Az európai püspöki karok titkárainak legutóbbi értekez­lete az együttműködés élén­kebbé tételét kívánta szolgál­ni az európai katolikus egyhá­zakban. Magyar részről a gen­fi értekezleten Cserháti József pécsi megyéspüspök, a magyar katolikus püspökkari konfe­rencia t­itkára vett részt. BOLDOGGÁ AV­ATÁSI ELJÁRÁS A Szenttéavatási Kongregá­ció a pápa elnöklésével tartott ülésén ünnepélyes dekrétum­mal elismerte az 1909-ben Steylben elhunyt P. Arnold Jansen életének hősi fokon gyakorolt erényességét. Ezzel megkezdődött P. Arnold Jan­sen boldoggáavatási eljárásá­nak előkészítő szakasza.­ ­ Esztergomban május 30-án Szent István Jobbjának ünne­pén Kisberk Imre püspök, apostoli adminisztrátor az esz­tergomi szeminárium kápolná­jában ünnepélyes Te Deummal zárta be a 1972/73-as tanévet az Érseki Hittudományi Főis­kolán. A tanári karral és az intézet elöljáróival együtt kon­­celebrált szentmisén a főpász­tor Szent István király élet­példáját állította követendő ideálként a növendékek elé. A szemináriumtól búcsúzó ötöd­éves növendékek pedig általuk rendezett szeretet alapén kö­szönték meg elöljáróik és ta­náraik tanító-nevelő munk­áját, és itt búcsúztak tőlük.

Next