Új Ember, 1990 (46. évfolyam, 1/2269-52/2317. szám)

1990-06-03 / 22. (2288.) szám

------------------------------------------------------------------------■N ALFÖLDI A. BÉLA: Pünkösdi imádság Zúgó Vihar, csodálatos, mely fát se tép, lombot se szaggat, de bátorít és gazdagít s gyümölcsöt érlel, jöjj, Égi Láng, mely a világot hódító fénybe mártja s mindent megújít, Szent Lélek, ki a holtakat életre kelti, jöjj közénk! Reménytelen szívünket orvosold, s emeld magasba céltalan, tékozló vágyainkat, építsd fel bennünk templomod, Erő, Kegyelem, Szeretet! ____________________| SULYOK ELEMÉR: „A Lélek szerint járjatok” Az Apostolok cselekedeteiben arról olvasunk, hogy Jézus „miután felemeltetett az Isten jobbjára, elnyer­te az Atyától, majd pedig kiárasztotta a megígért Szentjelket” (2,33). Lukács úgy gondolja: Jézus csak a föltámadás és a mennybemenetel után részesedett a Lélek teljességében. Az idézett versből azt is megtud­juk: a Föltámadott nem tartja magánál a Lelket, ha­nem, mint földi életében önmagát, odaadja tanítvá­nyainak. A Lélek kiáradása a zsenge kereszténység minden megnyilatkozását érinti. Átöleli az élet széles terüle­tét, a rendkívüli ajándékoktól mint a csodatettektől, gyógyításoktól, prófétálástól, nyelveken szólástól a ka­rizmákon, a közösség javára és szolgálatára adott ke­gyelmeken át egészen a Lélak észrevétlenül érlelődő „gyümölcseiig, a szeretetig, örömig, békességig, türe­lemig, kedvességig, jóságig, hűségig, szelídségig, ön­megtartóztatásig. Az újszövetségi írások szerint a Lélek kiáradása a keresztények körében nem egyszeri, látványos ese­mény lehetett, miként azt az Apostolok cselekedetei­nek tudósítása (2,1—41) sugallja, hanem már jóval pünkösd előtt elkezdődött (vö. Jn 20,22). Persze jog­gal eltűnődhetünk azon, vajon az őskeresztények mi­kor is ébredtek annak­­tudatára, hogy elnyerték a Lel­ket. Gyaníthatólag éppen pünkösd rendkívüli élményei­nek „gyújtópontjában” vált fölismerésükké: Jézus úgy ment el tőlük, hogy a Lélek által közelebb került hoz­­zájuk. A Lélek megtapasztalása már húsvétkor elkezdődött. A keresztre feszített és föltámadt Jézus a Lélek által működik. „Nem merek... .beszélni csak arról, amit Krisztus vitt égbe általam ... A Szentlélek erejével” — vallja Szent Pál (Róm 15,18k). És a Lélek erejében válhatunk hasonlókká Krisztus képmásához is (vö. Róm 8,29). Nem a Lélek működik Krisztus által ha­nem fordítva: Krisztus tevékenykedik a Lélek által. A Lélek úgy kötődik Jézushoz, hogy minden megnyi­latkozása Rá vonatkozik, ő az, aki megeleveníti sza­vait és tetteit (1 Kor 6,11), szavatolja örök időszerű­ségét és maradandó jelenlétét. A föltámadt és mennybement Jézus tehát a Lélek által ér el bennünket. Az Újszövetség alapján bizo­nyosak lehetünk abban, hogy Isten és Krisztus Lelke ihlet bennünket, amikor a keresztre feszített Jézus­ban felismerjük a megdicsőült Urat (vö 1 Kor 12,3). A Lélek ugyanis, megkapaszkodva a hit legkisebb felü­letén is, azon fáradozik, hogy Krisztushoz kalauzoljon minket. Ugyancsak a Lélek késztetését ismerhetjük föl ma­gunkban, ha szívünk nyiladozni kezd az Atya előtt, hogy kikívánkozhassék belőlünk mindaz, ami benne van. Szent Pál írja: elnyertük a „fogadott fiúság”-ot. „Mivel pedig fiúk vagyunk, Isten elküldte Fiának Lel­két szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba, Atya!” (Gál 4,6). Nem a „szolgaság lelkét” kaptuk (Róm 8,15), hogy is­mét féljünk, hanem a föltétlen elfogadását és védett­ségét. Miközben a Lélek megnyitja énünket Isten előtt, egyben felebarátaink előtt is nyitogatja szívünket. Ar­ra ösztönöz, hogy ki-ki a maga ajándékával „az egy­ház épülésére” szolgáljon (1 Kor 14,12). Arra indít, hogy „kötelékben repülve” „életre és békére” (Róm 8,6) törekedjünk, miközben megteremti a cselekvő szere­tet közegét, melyben egymást szolgálhatjuk, és egy­más terhét hordozhatjuk (vö. 1 Kor 13,1. és Gial 5,13— 6,2). Ahol az élet (Róm 8,2), a szeretet (Róm 5,5) és a szabadság (2 Kor 3,17) Lelke munkálkodik, ott a föl­támadt és mennybement Jézus már jelen van, jólle­het olyan világban élünk, melyben mintha még az erő­szak és a halál garázdálkodna. De nem kell aggodalmaskodnunk, ha megfogadjuk az Apostol tanácsát: „a Lélek szerint járjatok” (Gál 5,16). LELKISÉG Felnőtt (korú) kereszténység... Az örökimádás templomban május első vasárnap­ján negyvenhárman bérmálkoztak az esti szentmise keretében. 18 és 46 év közötti férfiak és nők — tehát felnőtt (és remélhetőleg nemcsak felnőtt korú) ke­resztények, akik majdnem egy éven át együtt készül­tek a szentség felvételére. Közülük néhányan vála­szoltak két kérdésünkre: Mit jelent felnőtt korban bérmálkozni? Mi a szerepe egy felnőtt kereszténynek az egyházban? Miért vállalja az ember, hogy nagykorúan bérmál­kozzon? Mert úgy érzi, itt van az az idő, amikor nem gyermekfejjel, hanem érett tudattal, hittel és érzel­mekkel fogadja el Istent és a keresztény életet. Azt hiszem, mindannyian, akik ezt az utat választjuk, felnőttként akarunk Krisztusban élni. Hogy mi a szerepe egy felnőtt kereszténynek az egyházban? Ez szorosan összefügg az első kérdéssel. Azaz vállaltam a nagykorú életet, a keresztény taní­tások szerint. Ez azonban egy bizonyos szerepet is magával von. Az egyházat nemcsak mint a látható intézményt kell tekintsem, hanem számomra az egy­házat jelenti minden olyan makro- és mikroközös­ség, ahol bizonyságot tehetek kereszténységemről, a jézusi szeretetről. Ezzel az életmóddal, felfogással építem az egyházat. Sz. Z. 23 éves nyelvoktató Örömteli érzés az egyház „teljes jogú” tagjának lenni. Az ember így minden lehetőséget megkapott, hogy teljes szívével Istenre figyeljen. Ez persze nem mindig könnyű, a mindennapi feladatok néha elve­szik az ember energiáját és néha a környezet is aka­dályozza ezt. Mindenképpen úgy kell élnie, hogy a lehetőségek­hez képest megfeleljen az „elvárásoknak”. Ezek közül talán a legnehezebb a szeretet parancsa. Az ember gyakran kiszolgáltatja magát azáltal, hogy minden­kihez igyekszik szeretettel közeledni. Egyfajta misz­­sziós feladat új hívőket megnyerni... N. N. Elsősorban felelős, tudatos elkötelezettség Isten felé. A krisztusi szeretet minél tökéletesebb megvalósí­tása, a felnőttként vállalt döntés teljes súlyával. Má­sodsorban tanúságtétel, hiteles bizonyság Jézus ere­jéről a mindennapi életben. Ugyanez szorosan össze­függ az egyházzal is, kiegészülve azzal a tevőleges segítséggel, amelyre a papságnak szüksége van. Bele­értve az esetleges langyos hitélet felpezsdítését is. 30 éves autószerelő (Mi, bérmálkozók...) Mint mindenben, úgy hi­tünkben is rendkívül szubjektívek vagyunk. Bár mindannyian ugyanazt hisszük és valljuk, mégis va­lamennyien egy kicsit másképpen. Persze csak árnya­latokról van szó meg hangsúlyokról... Azt hiszem, ebben áll a mi szubjektivitásunk. Különösen nekünk, akik felnőttkorban kezdtünk hittanra járni, a­kik többé-kevésbé érett fejjel csatlakoztunk Krisztushoz és az ő egyházához. Nekünk szükségünk van valami nagyon személyesre, valami nagyon hozzánk szó­lóra. Rám mindig az a gondolat tette a legnagyobb hatást, amely úgy szól, hogy Isten országa közöttünk van. Ez a mondat engem arra emlékeztet, hogy sze­­retetet és békét kell teremtenem magam körül. Tu­dom, ezt a szellemet kell majd átplántálnom gyer­mekeimbe is. De a harcot, hogy mindezek az érzé­sek őszinték legyenek, nekik maguknak kell majd megvívniuk. (Szolgálat az egyházon belül...) Először az jutott eszembe, hogy a foglalkozásom — orvos vagyok — tökéletesen alkalmas a szolgálatra, a többi emberért való cselekvésre, a segítésre. Tudom azt is, hogy ez a tény nem jelenthet számomra „alibit”, vagy bármi­féle felmentést egyéb szolgálatok alól. Kell, hogy le­gyenek még tartalékaim szolidaritásból és szeretes­ből. Csak le kell győznöm a mindig csábító restsé­get, tehetetlenséget, és túl kell tennem magam a számtalan kínálkozó kifogáson, felmentő önigazo­láson. A „hogyan” és a „miként” megválaszolásához azonban lehet, hogy segítségre is szükségem lesz. Várom a lehetőséget — és persze igyekszem ke­resni is. Dr. K. M. Vasárnapi kalauz Bővelkedjetek a reményben és a Lélek erejében — kívánja Szent Pál a rómaiaknak. Az apostolok remény­kedve indultak vissza az életbe Urunk mennybemene­tele után, mert tudták Jézustól, hogy „erővel ruháztat­­nak fel majd a magasból”. Igaz, ezt az erőt tíz napig imádkozva kérték, s az Atya — Fia ígéretéhez híven — túláradó bőségben árasztotta el vele őket. Utána pedig elkezdték a történelem legcsodálatosabb vállal­kozását: hirdetni az evangéliumot a világ földrajzi és történelmi végéig. Befogadták a reményt, hagyták, hadd töltse el őket, hiszen ez a reménység a válasz a Lélek erejére. Ha ma van megtorpanás a magyar és az európai kereszténységben, abban nem a Lélek a hi­bás, hanem mi. Nem merünk hittel kérni, nem mer­jük a remény isteni ajándékát befogadni, magunk emelünk gátat a Lélek erejével szemben. S aztán cso­dálkozunk, hogy „fogyunk, veszünk, mint oldott ké­ve”. Ne mi kezdjük, hanem az imádságunk; ne mi folytassuk, hanem előbb fogadjuk a Lelket a remény és cselekvés sorrendjében. N. RÓNAY LÁSZLÓ: Óda a megszületettekről Hadd ne azoknak az írásoknak a számát szaporítsam, amelyek a meg nem születettek drámáját s ezzel párhuzamosan a nemzet sorvadását panaszolják. Róluk legyen ma szó, akik megszülettek, növekedtek, hamarosan bizonyítványukkal a kezükben, kipirult arccal várják szidalmainkat vagy dicséretünket. Róluk, akikért érdemes elfelejtenünk az élet fájdalmait, mert nekik csak a mo­solyunkat, a derűnket szabad hazavinnünk. Róluk, akiket az első kiruccanás után, amikor nem érkeztek haza a megbeszélt időre, aggodalmasan lesünk a kapu előtt, s megkönnyebbülve öltünk magunkra közömbös arcot, amikor megpillantjuk alakjukat az utca végén. Kosztolányi szeretett eljátszani a szavakkal, azon is elmélkedett, melyek a legszebbek. A koronájukat azonban nem említi. Az így hangzik: „gyerek... gyerekek”. Ezt kimondani a legnagyobb öröm és a legsúlyosabb felelősség, amit csak vád­ainkra rakhat az élet. Micsoda boldogság, amikor az ember beléphet egy osztályba, végigsimíthatja szemével a buksi fejeket, s teljes felhatalmazás­sal szólíthatja őket gyerekeinek! Ki adhatja vissza az orvos meg­könnyebbülését, amikor sikerült megmentenie és a szüleinek egészségesen visszaadnia a gondjára és tudására bízott gyerme­ket? És ki foglalhatja akár szavakba is a szülők érzését, ami­kor ott állnak gyerekeik között? Az életben sokszor kapunk dicséreteket, elismeréseket, olykor kitüntetéseket is. Semmit nem érnek azzal a szóval összehason­lítva: „anya”, vagy „apa”. Nagy emberek szorítják meg a ke­zünket, de sokkal melegebbnek érezzük azt a szorítást, amint a gyerekek átölelnek bennünket. Komolykodó és hatásos nyilatko­zatokat olvashatunk és hallhatunk arról, hogyan aranyozza be majd a társadalom öreg napjainkat, de bizony ha gyermekeink nem állnak mellettünk akkor, a napot sem látjuk. Megyünk, mendegélünk. Az imént még én fogtam a kezüket, figyeltem, nehogy megbotoljanak egy kiálló kőben, nehogy el­essenek és megüssék magukat. Most rájuk támaszkodom, s ők úgy tesznek, mintha nem látnák gyengeségemet. Ó, ti, akik megszülettetek! Ha tudnátok, mennyire féltünk benneteket! Ha éreznétek, mennyire szeretünk titeket! Ha érez­tetni tudnánk veletek, mennyire szégyelljük magunkat az el­szalasztott lehetőségekért és az elrontott életért! Megyünk, mendegélünk. Jó így együtt. Nemsokára szárnyra kaptok és elrepültök. Aztán a ti kere­tekbe kapaszkodnak a ti gyerekeitek. Így a jó,­­így a termé­szetes. Csak ne felejtsétek el a régi fészket. A paprikáskrumplit, a karácsonyfa díszítését, azt a sok-sok emléket, érzést, gondolatot, melyet a családban kaptunk mi is, amikor még gyerekek vol­tunk, s igyekeztünk nektek is átadni, hiszen ezek nélkül az érzések és emlékek nélkül az emberségünk lényegéből veszítenénk. Jó utat, gyerekek! És szerencsés megérkezést! Mire szolgál a „misepénz ’ ? Sok embert (hívőt és nem hí­vőt egyaránt) elgondolkoztat az ún. „misepénz” (stipendium) gyakorlata: hogyha valaki vala­kiért vagy valamilyen szándékra (csak jó szándékra szabad mi­sézni!) misét mondat, a plébá­niákon vagy a templomokban pénzt kérnek érte. Sokan ezt a papság „mellékkeresetének" tart­ják, s vannak, akik félreértik a dolgot, mint az a múlt század­beli parlamenti képviselő, aki tiltakozott a misepénzek ügyé­ben. Kiszámolta ugyanis, hogy ha a papok félórás miséért 100 forintot kérnek (mai összegre átszámítva), akkor nyolcórai munkáért (misézésért) ezerhat- száz forintot keresnek naponta. És ha esetleg „túlóráznak” is... Nem tudta a jeles „honatya”, hogy a papok általában csak egyszer misézhetnek hétközna­ponként. Mindenesetre, ha a legutóbbi elmélkedésünkből indulunk ki, amely szerint a szentmise érté­ke végtelen, tehát pénzzel nem lehet sem kifejezni, sem megfi­zetni, megmarad a kérdés: mire szolgál akkor a „misepénz”, s hogyan került be ez a szokás a lelkipásztori gyakorlatba? Ha röviden akarunk válaszol­ni a „misepénz”-problémára, azt kell mondanunk: a misepénz semmiképpen sem a szentmise értékének a megállapítása akar lenni, tehát nem szabad úgy fel­tüntetni, mint „eladási árat”. A misepénz ugyanis lényegében semmi más, mint önkéntes ado­mány a miséző papnak (vagy az egyháznak), aki jogilag szabá­lyozott, ,­kötelező viszonzás­ként” átadja (átengedi) az ál­tala disponálható gyümölcsöket az adományozónak az ő szán­déka szerint (ad intentionem dantis). Sajátos és kölcsönös „szerződéses ajándékozásnak” le­hetne tekinteni, amelyben mind­két fél „kötelezettséget” vállal, de az ajándékozás szintjén. A kérdés most már csak az, hogy melyek azok a gyümölcsök, amelyek felett a miséző pap, il­letve az egyház rendelkezhet? Amint az előzőkben ismertet­tem, egészen a középkorig — Is­ten oldaláról vizsgálva, miszté­riumként tekintve a szentmisét — a teológusok keveset foglal­koztak azzal van-e az embernek szerepe és érdeme a szentmise bemutatásában illetve a részvé­telben. A hívek egyszerűen együtt éltek a szentmisével és „élvezték” a szentmise gyümöl­cseit. A mindenszentek ünnepé­nek és a halottak napjának ki­alakulásával vetődött fel élesen a gyümölcsök és érdemek „átru­házhatóságának” kérdése, vagy­is felajánlhatom-e másokért — elsősorban a tisztítóhelyen szen­vedő elhunytakért, akik már ön­­magukon nem segíthetnek­­ imádságaimat és „érdemeimet”? Ebben az időben kezdték álta­lánosságban népszerűsíteni a „miseszándék”, majd a „mise­pénz” lehetőségeit, bár a teoló­gusok közül addig is foglalkoz­tak néhányan ezzel a kérdéssel. Eddigi kutatásaink szerint Duns Scotus volt az első (leg­alábbis az elsők között), aki a szentmise bemutatói és résztve­vői oldaláról vizsgálta a mise gyümölcsözőségét. Ő a résztve­vők három csoportját különböz­tette meg: 1. a celebráns, aki „specialissime”, 2. az egész egy­ház, aki „generalissime” és 3. akikért bemutatják, ők „specia­­liter” részesednek a szentmise gyümölcseiben. Duns Scotus te­hát a szentmisét elsősorban az egyház cselekményeként mint áldozatot vette szemügyre. Bár ez a teológiai szemlélet az első szemrevételezéskor hiányosnak tűnik (még visszatérünk rá, hogy miért), mégis mind a teológu­sok közt, mind a közvélemény­ben gyökeret vert Duns Scotus osztályozása, főleg az a meggyő­ződés, hogy a „speciális” gyü­mölcsök fölött rendelkezhet az egyház, illetve a celebráns. Csanád Béla Ú 1U* 3

Next