Új Ember, 2020 (76. évfolyam, 1/3724-2/3725. szám)

2020-01-05 / 1. (3724). szám

LXXVI. évf. 1. (3724.) 2020. január 5. Ára 200 Ft ujember.hu ujember@ujember.hu MAGYARORSZÁG KATOLIKUS HETILAPJA Ne féljünk az új­tól Semmi sem természetesebb annál, mint hogy az év fordultával minden ember számot vet az elmúlt eszten­dővel, és tervezgeti a jövőt. Sokan fogadkozásokat is tesz­nek, hogy minden eddig elkö­vetett hibájukat kijavítják, sőt életüket is megújítják. Nincs ebben semmi kifogásolnivaló, sőt, nemes dolognak tartjuk, hiszen az is jellemző ránk, emberekre, hogy tudatosan és nem végzetszerűen éljük az életünket. A felismert jót sze­retnénk megvalósítani szeret­teink és a magunk érdekében is. Feltétlenül szükségünk van mindnyájunknak erre a jövő­be tekintő reményre, amely célt ad a következő napoknak, hónapoknak és éveknek. Legyen szabad néhány gondolatban megerősíteni ezt a jövőbe tekintő reményt, illet­ve rámutatni annak keresz­tény többletére is. Éppen a ka­rácsonyi csoda, Jézus születé­se segít bennünket felfedezni a keresztény remény többletét ahhoz az általános emberi bi­zakodáshoz képest, amely előreviheti ugyan az ember életét, de nélkülözi Isten sze­­retetének közvetlen megta­pasztalását. Hitünkből faka­dóan valljuk, hogy minden ember Jézus által nyer üdvös­séget, s minden ember - hívő és nem hívő egyaránt, tudva vagy tudatlanul - az ember természetébe írt örök élet utá­ni vágyából meríti a maga kis jövőjéhez szükséges terveket. Jézus születésében ragyogott fel nekünk az üdvösség napja, amely minden embert Isten szeretetébe akar vonni. Az ember sokféle tervet és gyönyörű jövőt tud kigondol­ni, de az isteni, örök távlatok nélkül mindez mégis hiányos, véges marad. A legnagysze­rűbb emberi célok is meghiú­sulhatnak az emberi gyenge­ség, rövidlátás vagy gonosz­ság miatt. Viszont ha tervein­ket a gondviselő Isten akara­tához igazítjuk, nincs olyan emberi erő, amely képes lenne keresztülhúzni őket. Vörös­marty szerint a remény betel­jesülése csak akkor valósul meg az ember örömére, ha az céljaiban is nemes, és Isten akaratához igazodik: „Nézd a világot: annyi milliója, / S köz­tük valódi boldog oly kevés. / Ábrándozás az élet megrontó­­ja, / Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. / Mi az, mi em­bert boldoggá tehetne? / Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, / A telhetetlen elmerülhet benne, / S nem fogja tudni, hogy van szív­öröm. / Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; / A látni vá­gyó napba nem tekint; / Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget, / Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. / Ki szív­ben jó, ki lélekben nemes volt, / Ki életszomját el nem égeté, / Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, / Földön honát csak olyan lelheté. / Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: / Egész világ nem a mi birto­kunk; / Amennyit a szív fel­foghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk." (A merengőhöz) Jézus születésével elérke­zett hozzánk a biztos remény, hogy életünket még a bűn sem rombolhatja szét végér­vényesen, ha Istennél kere­sünk megújulást. Sok-sok em­bertársunk vigasztalhatatla­­nul reményvesztetté válik, amikor sikertelenségek érik, pedig lehet, hogy csak a terve­iken vagy azok irányán kelle­ne változtatni. Csak meg kel­lene hallaniuk a költő szavait:­­ „... mindig és mindig: / bű­nökben édesült, h­amúit na­pok / habjaiban fuldokló em­berek, / egy szalmaszállal, tudjátok-e? / talán a menthe­tetlent mentitek. /­­ ... kívül és belül: / poklosan örvényült, háborúit világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha min­den utolsó szalmaszál / AB­BÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!" (Nagy Gáspár: Jegyezvén szal­­maszállal) XVI. Benedek pápa Pál apos­tol levelét idézte - „reményre vagyunk megváltva" (Róm 8,24) amikor arról tanított, hogy a keresztény egziszten­cia sajátossága a remény. Erre a reményre támaszkodva hisszük, hogy minden nehéz­séggel meg tudunk küzdeni életünk folyamán. Ezért a ke­resztény remény bizalom a jö­vőben, várakozás Isten meg­váltó szeretetének kinyilvánu­­lására. Ebben van az a többlet, amely megkülönbözteti a ke­resztény reményt az általános emberi reménytől. „Aki nem ismeri Istent, lehet, hogy sok­féle reménye van, de végső soron remény nélkül, a nagy, az egész életet hordozó re­mény nélkül él (vö. Ef 2,12). Az embernek igazi, nagy és minden törésen átvezető re­ménye csak Isten lehet­­ az az Isten, aki »mindvégig«, a » be­teljesedésig« (vö. Jn 13,1; 19,30) szeretett és szeret." (Spe salvi 27.) Ez az Isten sze­­retetéből táplálkozó remény tesz bennünket bátorrá, aggo­dalom nélkülivé és nyitottá arra, hogy Isten szeretete nap mint nap meglepjen bennün­ket, ajándékaival és elvárásai­val egyaránt. Nem ijedünk meg az élet kihívásai közepet­te, hanem bátran Isten szere­tetébe vetjük a reményünket. Fontos hangoztatnunk azt is, hogy a hívő ember remé­nye éppen amiatt csalhatat­lan, mert nem az emberi erő­ben, de még csak nem is a te­remtett dolgokban bízik, ha­nem egyedül Istenben: „Bíz­zatok, én legyőztem a vilá­got" (Jn 16,33). Jézus ígéreté­ben bízva bátorítjuk magun­kat és egymást is: Ne féljünk a jövőtől! Isten akaratát senki és semmi nem tudja végleg feltartóztatni és különösen nem megakadályozni. A ne­hézségek közepette is bátran álljunk azok mellé, akik Isten országának építésén szorgos­­kodnak. Bizonyos szempont­ból még Máté Péter méltán népszerűvé vált slágere is eszünkbe juthat: „ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk, / Talán abban van az utolsó remény." Minden megkeresztelt em­ber egyenként is, de az Egy­ház közösségében is arra ka­pott meghívást, hogy a sok szempontból halványuló re­ményt ébren tartsa az emberi­ség számára. „Amint Jézus anyja a mennyben - testében és lelkében már megdicsőül­­ten - mintaképe és kezdete annak az Egyháznak, amely­nek az eljövendő világkor­szakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön a biz­tos remény és vigasztalás jele­ként mindaddig ragyog az Is­ten zarándoknépe előtt, amíg el nem jön az Úr napja (vö. 2Pt 3,10)" (Lumen gentium 68.). Az Egyház, de az egyes hívő ember sem töltené be krisztusi küldetését, ha nem törekedne a keresztény re­mény fenntartására. Az első keresztényekről azt olvassuk, hogy telve voltak re­ménységgel. Vajon mi volt a titkuk? Miből táplálkozott a reményük, hiszen szorongat­­tatások között éltek ők is? S miként mi, ők is hitetlen több­ségű társadalomban laktak. Az Apostolok cselekedeteiben megtaláljuk a választ a kérdé­sünkre is: „Állhatatosan kitar­tottak az apostolok tanításá­ban és közösségében, a ke­nyértörésben és az imádság­ban" (ApCsel 2,42). Tartsuk ezt szemünk előtt, már csak azért is, mert ebben az évben fővárosunkban láthatjuk ven­dégül az 52. Nemzetközi Eu­charisztikus Kongresszust! Végül hadd idézzem útmu­tatásként mindnyájunk szá­mára Szent II. János Pál pápa ars poeticáját, amelyet a Nagy Jubileumi Évre készülve adott minden kereszténynek, s amely nemcsak akkor volt időszerű, hanem ma is igaz: „Hálával emlékezzünk a múltra, szenvedéllyel éljük a jelent, és bizalommal nyíljunk meg a jövő előtt. Jézus Krisz­tus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké!" (Novo millen­­nio ineunte) így kívánok az Új Ember minden olvasójának erős hi­tet, szilárd reményt és sok ke­gyelmet az Úr 2020. évében! Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke Üdvözítőnk Anyja, védelmezd fiaidat „Istenünk, te Mária szűzi anyasága által örök üdvösséggel ajándékoztad meg a világot" - hangzik ünnepélye­sen ez az örömteli megállapítás a Bol­­dogságos Szűz Mária istenanyaságá­nak ünnepén a szentmise könyörgésé­ben. Anyaság és szüzesség egyszerre? - tehetjük fel joggal a kérdést. Külön­­külön hétköznapi dolgok, de együtt csoda, mely által újabb csodában ré­szesülünk: az üdvösségben. Mert az Üdvözítő szűz anyá­tól születik. Igen, anyaság, mely nem teher, hanem áldott állapot. Szüzesség, mely nem szégyen, hanem ragyogó erény. Mária tiszta testben és lélekben vára­kozik - eleinte úgy tudja, arra, hogy Jó­zsef felesége legyen -, de Isten mé­lyebb nászra hívó érintése Mária min­den képzeletét felülmúlóan hozzáad ehhez egy még nemesebb küldetést: Messiást szülő anyává lesz. Mária különös szereplője a törté­nelmünknek. Egyszerű názáreti lány, aki kezdetben mit sem sejt, de már élete első pillanatától kezdve körül­öleli őt a kegyelem. Isten szelíden megmutatja: noha a bűn megterhelte az egész teremtett világot, ő nem hagyja el gyengeségre hajlamos te­remtményét, hanem maga jön el Fiá­ban, hogy üdvösséget hozzon. (Folytatás a 11. oldalon.) A megfogant élet védelme A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia november 13-án kiadott, Megúju­lás a szeretetben című körlevelében már foglalkozott a megfogant emberi élet vé­delmének fontosságával, azonban a téma rendkívüli aktualitása miatt szeret­nénk külön is hangsúlyozni az Egyház ezzel kapcsolatos álláspontját. Püspök elődeink 1956. szeptember 12-én körlevelet adtak ki, mivel akkor tették rende­letileg lehetővé Magyarországon a művi terhességmegszakítást. Az akkori do­kumentum nyelvezete régiesnek tűnhet, azonban tartalmát tekintve semmit sem vesztett időszerűségéből. „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszület­tél volna, megszenteltelek" (Jer 1,5) - olvashatjuk Jeremiás próféta könyvében, amivel a szent szerző azt erősíti meg, hogy az élet nem a születéssel, hanem a fogantatással kezdődik. A Katolikus Egyház katekizmusa 2270. pontjában ez áll: „Az emberi életet fogantatása pillanatától feltételek nélkül tisztelni és védeni kell. Az emberi lény személyi jogait létének első pillanatától fogva el kell ismer­ni, ezek közé tartozik minden ártatlan lény sérthetetlen joga az élethez." (Folytatás a 3. oldalon.)

Next