Az Üstökös, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-04 / 1. szám
2 Az anyajegy. Az anyajegyből egy piezinyke nem árt, sőt vannak, akiknek igen jól áll. Persze, csak egy piezinyke, egy lencsényi. De egy tenyérnyi? Kivált valamely mindig szem előtt lévő helyen! Hát még egy különben egészen takaros leánykánál! No hát pedig Bakar Bellának épen az egyik arczán volt egy tenyérnyi anyajegye! Kész szerencsétlenség olyan szép leánynál, aminő Bakar Bella különben lehetett volna. (Ugyan minek is keresztelték Bellának ? mintha csak készakarva rossz vicczeknek akarták volna kiszolgáltatni szegénykét.) Nem is volt szerencséje. Pedig már egészen kifejlett, eladó leány volt. Nem is igen jártak Bakarékhoz fiatal emberek, vagy ha megfordultak is ott egyszer-egyszer, nem mentek el másodszor. Úgy megijedtek a Bella anyajegyei, csúf arczától. Ez pedig mintha csak ijesztgetni akarta volna az embereket: soha sem fordította el a kelletlen arczát, sőt inkább azt forgatta mindig a látogatók elé: «Jöjjetek tisztába velem mindjárt első látásra». Valóságos isten csodája, hogy egy natal kellemes úr, a kishivatalnok Tóth Tamás az első vizit után is visszakerült kétszer, háromszor, azután tízszer, húszszor is. És — udvarolgatott Bellának. Mi ez? törték a fejüket takarék, apa, mama és a leányuk. Hátha valami aljas tréfa? ijedeztek az öregek. — Nem, arra Tóth Tamás nem képes, — jegyezte meg félig mosolyogva a leány. És Bella nem tévedt. Leányok ilyesmiben soha sem tévednek. Hol veszik ehhez az érzéküket? azt csak ők tudják. Egy szó, mint száz, az lett a vége, hogy már «csaknem bizonyos»-ra lehetett venni a derék Tóth Tamást. Képzelhető, hogy nagy volt az örvendező kézdörzsölgetés a szülőknél és az ujjongó öröm Bellánál. Igen, ez képzelhető. De hogy képzelhető el az, hogy a csúf arczú leány iránt csak épen az egy Tóth Tamás tudott kivételt képezni? Igen, ha valami angol lett volna, aki kedveli a különöségeket, hallatlan specialitásokat! — No, ez a Tamás (már csak Tamás volt a neve a családi körben!) igazán derék, páratlan ember. Megérdemelné, hogy valami különös módon háláljuk meg az ő jóra valóságát, — okoskodott az apa. — Hiszen csak lehetne! — sóhajtott az asszony, — de jól tudod, hogy azt mondták a doktorok: veszedelmes volna az anyajegyet Bellácska arczáról eltávolítani. — Igaz, igaz ! Pedig hogy eltalálod a gondolatomat. Én is azon jártattam az eszemet. De életveszedelemnek csak nem tesszük ki szegényt. — Kivált mikor így is szereti a csúfocskánkat. Megesett a kézfogó is. No hát most már aztán csakugyan egész bizonyosan bizonyos!! Vájjon? Mit gondol pedig egyszer a szegény menyasszony ? Ezt gondolja: «Már ha életveszedelem is, de az én nemesszivű Tamásom olyan nászajándékot kap én tőlem, a milyenről nem is álmodott.» S egy szép napon bepólyázott fővel jött haza a városból kocsin. Apja, anyja ,mint meglátták, majd halálra rémültek. — Hát téged mi lett? — Megoperáltattam az anyajegyemet. — Jézusmária! — Most csak néhány napig kell borogatnom, kenegetnem ezzel az irral, és nem lesz semmi baj. Nagyszerűen sikerült! Lefektették, elzárták, ápolták, Tamásnak azt hazudták vagy egy hétig, hogy Bella beteg. Egy hét múlva fölkelt a megoperált leányka: nem volt már ott a csúf anyajegy, csak egy kis vöröses hely. De majd az is elmúlik. No, hála legyen a menybéli atyaúristennek! Még aznap megmutatták Tamásnak a váratlan meglepetést: a teljesen tiszta arczú menyasszonyát. Bizony, az is majd hanyatt esett. Csakhogy Tóth Tamás nem fakadt azután sem ujjongó örömre, hanem csak nézett maga elé lehorgasztott fővel. Nagy sokára szólalt meg, azt is nagy sóhajtással: — Nagysád, — (nagysád!) — egy pár szavam volna kegyedhez — négyszem között. No az lehet — vőlegény és menyasszony közt. Bementek az oldalszobába. ÜSTÖKÖS 1913. január 4.