Városok Lapja, 1936 (31. évfolyam, 1-21. szám)
1936-01-01 / 1. szám
A Városok Lapja 1936. január 1. igen messze vezető útját jelölte meg. A magyar közművelődés nagy fejlődése, a század első felének úttörő küzdelmei után a második félszázad alatt bekövetkező nagy kibontakozás, mely több mint három évszázad késését és hiányait iparkodott pótolni, itt a székesfővárosban folyt le, mert itt a székesfővárosban kaphatta meg a tápláló talajt, az erők szükséges koncentrálását. Ennek a változásnak következtében a magyar városok sorában a székesfőváros elhelyezkedése új helyzetet teremtett. Az egyenrangú két város, Pest és Buda helyett, melyek a többi magyar város között foglaltak helyet, új hatalmas alakulat nőtt fel, a világváros minden lehetőségével, tulajdonságával és eszközével felszerelve, egészen különálló, különleges városegyed, mely az élen ragyogott. Ez a város a maga országcentrumi mivoltában nemcsak kiemelkedett, hanem komoly vonzást is gyakorolt úgy, hogy minden művelődési tényező szinte öntudatlanul is, lehetőleg a székesfőváros felé törekedett, ott keresett bázist munkája számára. Mégis, ezt sietek hangsúlyozni, nem tudok semmiféle kisajátítást látni a székesfőváros közművelődési szerepének kialakításában, annál kevésbbé, mert hiszen többé-kevésbbé természetes törvényszerűségek adták meg a lökést erre. Ha csak arra gondolunk, hogy magának az egyesítésnek gondolata is szinte közkincs, közkövetelés volt, amikor megvalósult, hiszen már Széchenyi hirdette, Kossuth leírta, a 48-as kormány végre is hajtotta, azt látjuk, hogy természetadta erő volt az, mely — mint azt a legújabb kutatások igazolják —az őskortól kezdődőleg Budapest területén elhatározó pontot képezett ki, amely a római korban ezt a helyet, bár a határszélen a legmesszebb volt, a tartomány székhelyévé emelte; a magyarok kezdő idejében, minden ellenkező igyekezet meghiúsultával, tényleges királyi székhellyé fejlesztette. Csak a török hódoltság és az azt követő ellenséges akarat akasztotta meg a továbbfejlődésnek az útját. Nem előrelátó próféták, vagy épen nagyraigyekvő városvezetők munkájának, hanem évszázados hatóokok szabad megnyilvánulásának volt eredménye az új, fiatal főváros. Az egyesítés csak ennek a megnyilvánulásnak szabadságát tette lehetővé és a politikai földrajz titokban, láthatatlanul és ellenőrizhetetlenül formáló őserői pár évtized alatt elvégezték a magukét . Budapest mégis elfoglalta azt a helyet, amely megillette volna, ha közel egy évezredes fennállása óta nem kellett volna egy kérlelhetetlen és kegyetlen balsors gyötrő, fojtó, pusztító viszontagságaival küzdenie. Ez a kiemelkedés nem is volt ellenséges vagy kiegyenlíthetetlen. A főváros érezhető, határozott vonzóerejének valami kölcsönhatás is megfelelt s a főváros fejlődésének ez alatt a forrongó ideje alatt, nemcsak elvett, hanem mindenkor adott is. A főváros, mely a művelődés nyugati eszményei felé fordította vágyakozó lelkületét, ugyanezeket az eszményeket sietve továbbította a kisebb testvérvárosok felé, melyeknek sohasem hányta szemükre, hogy kisebbek, de mindenkor szeretettel ismerte el, hogy testvérei. A vidéki városok a székesfővároson át való közvetítésben kapták az új művelődést és ez annál kevésbbé okozott nehézséget, mert az érintkezés a főváros és a vidéki várostestvérek között igen erős volt. A magyar vidék, különösen kedvezőbb gazdasági lehetőségek megteremtése után, nagy ragaszkodással járt el látogatóba Budapestre és ezek a látogatások sokszor váltak termékennyé, sokszor vittek haza magukkal impulzust az intézkedni hivatottak, melyből azután terv és végtére is alkotás lett. Szinte egy összhangzó szervezetet lehet látnunk a magyar városrendszerben, amint a nyugati művelődés vívmányait továbbítja a magyar társadalom felé. Az első hatások nagy felfogója a székesfőváros, mely azután a hatás intenzitásához mérten tudja azokat továbbítani és pedig úgy, hogy az újabb felfogó városegyedek mindig a sorban legnagyobbak, legérettebbek. A kipróbálás, a megszűrés, mely tagadhatatlanul szükséges volt, csak így mehetett intézményesen végbe és hogy még így is lehetett kifogásokra ok, az azt mutatja, hogy a szervezet mennyire a mi viszonyainkhoz alkalmazkodott, ahol egy ilyen szellemi centralizálás nélkül bizony könnyen állhattak volna be nagyobb zökkenők. Nem tagadható, hogy ez a centralizálás kétségtelen hátrányokkal is járt, különösen abban, hogy a centrum túlságos vonzóereje kisebb centrumok kialakulását hátráltatta, megnehezítette, jóformán meg is akadályozta. De talán csak most érezzük ezt így, ilyen fájdalmasan, amikor országunk rettenetes megcsonkítása épen azokat a városokat rabolta el és kapcsolta ki a magyar művelődés hadseregéből, melyek már földrajzi fekvésüknél fogva is távolabb esvén a központtól, ilyen másodcentrumokká már kifejlődtek vagy akkor voltak alakulóban. Mióta elszakították, sokkal tisztábban látjuk egy Kolozsvár önálló szellemi életét, felmérhető erőtényezőjét és azt a szerepet, amit betöltött. Nem lehet lekicsinyelnünk azt a szellemi súlyt, amit a székesfőváros körül sorakozó, képességeikhez mérten egy külön városcsoporttá alakuló középvárosok képviseltek és az el nem szakadtak ma is képviselnek. Ha a külfölddel hasonlítjuk össze, természetesen élesen áll elénk az ellentét, ami például Németország városrendszerével szemben fennáll, ahol önálló szellemi centrumok képződtek egészen kis városkákban, ahol a szellemi ténye