168óra, 1989. április-december (1. évfolyam, 1-34. szám)
1989-11-28 / 31. szám
állampolgárok békés tüntetéseinek elfojtásával. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ebben a kérdésben valamennyi rendőr azonos állásponton van. Csak azt szeretnénk, ha nem vennének valamennyiünket egy kalap alá. Az utóbbi időben, különösen a november 17-i szerencsétlen események után, folyamatosan érezzük az ellenszenvet, amelyet irántunk tanúsítanak az állampolgárok. Nem csodálom. De azt azért tudni kell, hogy nem a közrendőrök, még csak nem is az alsó vagy középszintű parancsnokok döntenek arról, mikor vetnek be minket. Ezek a döntések a magas állami és pártvezetők kezében vannak. A tömeg, amely eddig bátorságra biztatta Princ hadnagyot, s „Gyertek velünk!" kiáltásokkal fejezte ki rokonszenvét, most azt kérdi kórusban: „Ki az?” L. P.: Mi, közrendőrök, ezt nem tudjuk, de elutasítjuk azokat a támadásokat, amelyek a rendőrség egészét érik az állampolgárok részéről. A rendőrök munkája felelősségteljes és igényes tevékenység. Olyanok vagyunk, mint a kés, amely hasznos eszköz az iparos kezében, viszont veszélyes fegyver, ha bűnöző kezébe kerül. Mi csakis hasznos eszköz akarunk lenni. Tudatában vagyunk, lehet, hogy még ma súlyosan megbüntetnek bennünket e miatt a nyilatkozat miatt, mégis ki akarjuk fejezni támogatásunkat és egyetértésünket azokkal a demokratikus változásokkal kapcsolatban, amelyek országunkban ezekben a napokban megkezdődtek. Mélyen sajnáljuk, hogy a közelmúlt eseményei, de főleg vezetőink felelőtlen döntései a saját országunk népe ellen fordítottak bennünket. Sztrájkoló diákok! A rendőrség sorállományú tagjai e nyilatkozat útján, mi pedig itt közvetlenül kezet nyújtunk nektek! -Hurrá! Gyertek velünk! - kiabálják vissza nekik. Előlép a másik egyenruhás fiatalember, és azt mondja: még csak azt szeretné hozzátenni, hogy mélyen hiszi, soha többé nem történhet olyasmi, ami miatt ennek a földnek a fiai egymás ellen fordulnának. - Mindketten sokéves börtönt kockáztattak azzal, hogy eljöttek közénk bocsánatot kérni. Meg kell őket védenünk — mondja végezetül Václav Maly, a Polgári Fórum szóvivője. - Köszönöm a nagyvonalúságukat és a megértésüket. A megbocsátás nem gyengeség, hanem erő. Gyertyával a rendőrök ellen 5 Egy örök Don Quijote Kedves Barátunk és Kollégánk, aki GÁCSI SÁNDOR voltál. Azok nevében búcsúzom Tőled, akikkel az elmúlt 15 évben nap mint nap együtt dolgoztál. Maroknyi csapat ez, néhány negyven év körüli ember, akiktől talán megkaptad azt, amit semmilyen kitüntetés nem pótolhat és nem helyettesíthet. Téged, az örökifjút, minden hivatalos tekintély megkérdőjelezőjét, az igazságkeresés örök Don Quijotéjét, a nyughatatlan újítót a szakma nagy öregjeként, mesterként tiszteltünk. Soha nem találkoztam még olyan emberrel, akinek annyira lételeme lett volna az, amit csinál, mint neked. Tudni most már tudom, hogy zaklatott, viharos életet éltél, de erről nekünk szinte soha nem beszéltél. Történeteid megunhatatlan folyamának tárgya csak és kizárólag a munka volt: az esemény, a helyszín, az emberek, az információért való küzdelem, majd - hisz tűzön-vízen át, tiltásokkal dacolva csak megcsináltad a műsort harc azért, hogy mindez elhangozzék, elhangozhassák. Fegyelmit jóval többet kaptál, mint kitüntetést, de ahogy mi láttuk, a hivatalos dorgálás lepergett rólad. Bántad is te a fegyelmit, amennyiben úgy láttad, a való élet az, amit ábrázolsz! Az a dokumentarista iskola, ami a magyar szellemi élet, a magyar irodalom, a film, televíziózás és rádiózás egyik legértékesebb vonulata, a Magyar Rádióban benned találta meg egy úttörőjét. Pontatlanul mondom: az intézmény nem találta meg, csak megtalálhatta volna. Mindig is magányos alkotó voltál, s neked nem teremtettek olyan lehetőségeket, amelyek méltóak lettek volna tehetségedhez. Akárhogy is történt, mindezek dacára, így is életművet alkottál. Egy olyan világban, ahol mi élünk, s te már csak éltél, ezért vagy azért gyakran dadogtak és dadognak a szavak. Neked mégis kinyíltak, kitárulkoztak az emberek. Egyértelművé tudtad tenni, mi a szép és mi a rút, hangokba tudtad foglalni, mi a születés és mi a pusztulás, mi a teremtés és mi a rontás, mi a közöny és mi az együttérzés. Az egy generációval fiatalabb, közvetlen kollégáid, pályatársaid melletted megtanulhatták tisztelni a szakmai tudást, és engedtessék meg ennyi elfogultság - talán meg is tanulták. Az az alkotó voltál, aki semmit nem titkolt el a másik elől. Mester voltál, de bevezetted a kisinas-munkába is azt, aki rászorult, s átadtad a mesterfogásokat is annak, aki igényt tartott rá. Segítőkészséged legendás volt. Ha kellett, letargiába zuhant kollégák helyett éjszaka, azok nyersanyagából újraszerkesztetted a balul sikerült opuszt. Nemegyszer szinte megtestesítetted azt a michelangelói bölcsességet, hogy csak le kell faragni a tömbből azt, ami felesleges, s készen áll a mű. Hiába köszöntük neked ilyenkor, szinte nem is értetted, miért hálálkodunk, hisz neked valóban természetes volt, amit tettél. Létrehoztál valamit, ami előtte nem volt, s adott esetben egyáltalán nem érdekelt, hogy ez még csak nem is a Te neved alatt hangzik el. Sok mindenben úttörő voltál, és ezért sokszor betörték a fejed, de mégsem lettél keserű. Sok mindent akartál: lapot, hangszínházat, kísérleti műhelyt akartál élőben, a nyilvánosság előtt rákérdezni a politikacsinálók elképzeléseire, akartál velük szemtől szemben vitatkozni. De akkor még nem lehetett. Benne volt a hangodban, hogy sajnálod, de csak magadtól, s nem azoktól, akik" talán rólad nem is tudva mindezt ma már megcsinálhatják. Most, hogy utoljára szólhatok hozzád, nem tart vissza már a férfiak egymás közti szemérme, hogy kimondjam: szerettelek. Mondhatom úgy is, szerettünk, és örülök neki, hogy ezt éreztetni tudtuk, hogy ezt te is érezhetted. Gácsi Sándor, aki voltál, drága Sanyi, légy biztos benne, nem haltál meg egészen. Gálik Mihály