168óra, 1995. június-december (7. évfolyam, 26-52. szám)
1995-09-05 / 35. szám
Bányásznap az egyetemen Ha szeptember eleje, akkor bányásznap. Ha bányásznap, akkor ünnepi beszéd, hűségjutalom, kitüntetés, Fradi-meccs Tatabányán, Salgótarjánban, Dorogon vagy Pécsett, és néhány előremutató, húzós cikk a fővárosi sajtóban. Legalábbis így volt régen. S hogy mi maradt? JOLSVAI ANDRÁS írása. • • Ünnepi szomorkás Az egész egy csendőrsortűzzel kezdődött. Akkor, 1919-ben persze még nem lehetett tudni, hogy itt valami el van kezdve, sőt. A bányászok elégedetlenek voltak a bérükkel, sztrájkolni kezdtek, a helyzet elmérgesedett, s a csendőrök a tömegbe lőttek. Efféle szomorú esemény előfordult néhányszor ebben a században: nemigen lehetett sejteni, hogy egyszer majd a legnagyobb bányászünnep kötődik hozzá. Annál kevésbé, minthogy a legnagyobb bányászünnep, mióta világ a világ, december negyedikéhez kötődött: Borbála napjához tudniillik, a bányászok régi védőszentjéhez. De aztán változtak az idők, s nem mondhatnánk, hogy kedveztek volna a védőszenteknek. (Semmilyen szenteknek nem kedveztek egyébként.) Így aztán az Úr 1950. esztendejében rendeletbe jött, hogy a bányászok ünnepét decemberről szeptember első hétvégéjére tegyék át: mégiscsak jobban illik a munkásosztály élcsapatához - egy él-élcsapathoz - ez az ünnep, mint a klerikális reakció mocsara. Arról nem is beszélve, mennyivel jobb idő van ilyenkor: szabadtéri kitüntetésre, utcabálra meg egyéb mulatozásra sokkal alkalmasabb. Hát így esett szeptemberre a bányásznap, idén éppen a negyvenötödik. Igaz, közben, egy újabb rendszerváltás oldalirányú eredményeként, ismét felmerült a lehetősége a decemberi borbálázásnak, a szakszervezet rendezett is egy közvélemény-kutatást ebben a tárgyban, de a bányászok azt mondták, most már maradjon csak ott, ahol van, így szokták meg, ehhez ragaszkodnak. Meg aztán mostanra lett bajuk elég, igazán nem az a legfontosabb problémájuk, mikor ünnepeljék magukat. A régi telefonkönyvek bizony használhatatlanok. Nem, nem a számok változtak meg, hanem a cégek: az egykori bányavállalatok helyén manapság vagyonhasznosító részvénytársaságokat találhat az ember - ezek az egykor virágzó (na jó, legyen csak termelő) bányák mai leszármazottjai. Az a dolguk, hogy eladják, ami eladható, betemessék, ami betemethető, aztán meg átmentsék, ami átmenthető. Térségmenedzselés Lafferton Győző a Mecseki Szénbányák Vállalat maradványánál (a fentieknek megfelelően a mecseki bányavagyon-hasznosítónál, rövidítve és a továbbiakban: BVH Rt.) a vagyonhasznosítási osztály vezetője. Tőle tudom meg, mit csinál egy bánya, ha már nem bányászik. (Hanem fel van számolva.) Megmondom, mert úgyse találnák ki: térségmenedzseléssel foglalkozik például. Persze csak akkor, ha már eleget tett humánpolitikai, technológiai és környezetvédelmi feladatainak. Kevésbé emelkedetten: miután szélnek eresztette (nyugdíjba küldte, átképezte, betegnek nyilvánította stb.) dolgozóinak többségét, eladta gépei, szerszámai közül, ami eladható, s betemette a bánya bejáratait. (Ezek csak elmondva ilyen egyszerűek, de kérem, gondolják meg, mivé lehet átképezni egy ötvenéves vájárt, kinek lehet eladni egy használt aknatornyot, és hogyan lehet pótolni egy félig elhordott hegyet. Szóval, ha mindezen túl van, s maradnak területei, épületei, eszközei és emberei (többségük persze az egykori kiszolgáló személyzet tagjaiból rekrutálódik), akkor nekilát, hogy vállalkozzék: ipari parkot hoz létre „Bódi Ferenc munkaérdemrenddel kitüntetett kisterenyei vájár Csepel motorkerékpárt vásárolt” (MTI, 1956)