168óra, 1998. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-20 / 3. szám

A STATISZTIKUS s hátta leginkább, hogy a politikai szerveze­tek propagandakiadványaikban valós szá­mokat közölnek-e. Előfordult, hogy az ál­lampárt a kongresszusi anyagában hamis adatot használt? - Nem. A számok stimmeltek. Viszont úgy ér­telmezték őket, ahogy az a szöveg írójának meg­felelt. Hadd mondjak erre egy példát. Akkor föl sem fogtam, mit jelent. Az 1985-ös tavaszi MSZMP-kongresszus anyagából az derül ki, hogy minden nagyon szép, nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve. Az év második felében adataink már azt mutatták: baj van a gazdaság­gal. Volt olyan jelentésünk, amelyben megírtuk: súlyos gazdasági válság elé nézünk. Természete­sen a „válság” szót nem használhattuk. Körmon­datokban fogalmaztunk. Attól kezdve minden je­lentésben felhívtuk a figyelmet: ne kezdjenek örülni, nincs miért. A fizetési mérleg romlott. Felkiáltójel volt minden publikációnk. Ma fo­gom föl: akkor kezdődött a folyamat, amely a rendszerváltáshoz vezetett. Jeleztük a kisvállal­kozások hiányát, megállapítottuk, hogy kevés és erőtlen a magyar tőke. Hangsúlyoztuk, hogy megfelelő teljesítmény-ellentételezés nélkül áramlik ki a pénz. Termelékenységi összehason­lítást készítettünk, amelyből kiderült, hogy a het­venes évek színvonalához képest is egyre lejjebb csúszunk. 1985-ig az európai középmezőnyben voltunk, később hátrább kerültünk. Foglalkoz­tunk nemzetközi összehasonlításokkal is. Más kérdés, hogy ezt ki értette meg, és ki hunyta be a szemét a karambol előtt.­­ - A politikusok ön szerint fel sem fogták, mi történik a gazdaságban, vagy elhallgat­ták? - Volt, aki megértette. De hallgattak a rossz­ról, és a kevés jóval vigasztalták magukat. A megalapozatlan életszínvonal-növekedés, a ki­áramló pénz, a teljes foglalkoztatottság tarthatat­lansága volt az, amiről sokan tudták, így nem mehet tovább. Abban az időszakban folytak olyan beszélgetések, amelyekből kiderült, sok politikus megértette, mit is akarunk mondani. A dolgot mégis elaltatták. Hogy milyen megfonto­lások alapján, az már nem rám tartozik. S­­ 1989-ben, a rendszerváltás küszöbén, a Németh-kormány hozta nyilvánosságra, hogy korábban az eladósodásról „kettős könyvelést” vezettek.­­ Szeretném, ha csak azzal vádolnák a KSH-t, amit elkövetett. Mi a Magyar Nemzeti Banktól kaptuk az adósságállományra vonatkozó adato­kat. Nem tehettünk mást, átvettük a számokat, lábjegyzettel jelezve: ez a Magyar Nemzeti Bank adata. Ezt külföldön is megértették. Ahol ilyen lábjegyzettel találkoztak, tudták, mit jelent. Azokból a részinformációkból, amelyek a ren­delkezésemre álltak, persze sejtettem, hogy nem valós az adat. Németh Miklós pedig tudta is. I - Nem akkor jött rá, amikor miniszterel­nök lett? - Pontatlanul válaszoltam. Nem tudom, hon­nan tudta.I - Kinek az ötlete volt a kettős könyvelés? Talán az motiválta az elvtársakat, hogy a csődtől menekítsék az országot? - Nem menekült meg senki. 1989-ben eljutot­tunk a csődig. - Beszélgetésünkből úgy látszik, számos konfliktusa volt politikusokkal. Tíz éven át mégis elviselték. Miért? - Szakember vagyok, és úgy érzem, szavahi­hető. A megfogalmazástól függött, hogy kéte­lyeimet elfogadják-e. Egyébként nem a korabe­li politikával nem értettem egyet. Én hittem a szocializmusban, 1945-től szociáldemokrata voltam. Ezért okozott nagy traumát 1989, a bu­kás, amikor azt hittem, mi rontottunk el vala­mit. I - De, mint mondta, 1985 óta tudta, rosszul mennek a dolgok. - Akkor még azt gondoltam: nem az elmélet­ben, hanem a gyakorlatban van a hiba. Hittem abban, hogy a szocializmus megreformálható, és ez csak rajtunk múlik. I - Miután lemondott a KSH elnöki posztjá­ról, Németh Miklós felkérte: legyen a Mi­nisztertanács tanácsadó testületének tag­ja. - Jól szórakoztam, kiváló emberekkel kelle­mesen elbeszélgettünk. Sok haszna nem volt, mindenki tudta ezt, aki ott ült. Tanácsainkra sen­ki sem volt kíváncsi. Németh Miklós ugyan meg­hallgatott bennünket. A lavina elindult, a mi ta­nácsaink ezen már nem változtattak. ■ - Látták, mi lesz a vége? - Nem. Szeretném ezt világosan kifejteni. Ha úgy tetszik, legyen önkritika. 1989-ben meg­győződésem volt, hogy a rossz magyar gazda­ságpolitika miatt jutottunk csődbe. Sejtelmem sem volt arról, hogy a nemzetközi hatalmi poli­tika mondja ki a végső szót, és összeomlik a Szovjetunió. Mint közgazdász, aki negyven évig az államigazgatásban szolgált, megnyugodtam, amikor a Szovjetunió összeomlott, mert rájöt­tem: a hibákat nem csak mi követtük el. Mi, aki őfelsége hivatásos ellenzéke voltunk, talán jól is dolgozhattunk. 1989-ben ezt nem tudtam. Sok kollégám utólag így-úgy magyarázza, mit tudott előre, mit nem. De ez már nem az én ügyem. Pe­dig nem vagyok túl naiv. ■ 1 Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osz­tálya, valamint az MSZMP Baranya Megyei Bi­zottságának Oktatási Igazgatósága „Az értel­miség helye és szerepe a mai magyar társada­lomban” címmel kétnapos országos elméleti tanácskozást tartott Pécsett. Nyitrai Ferencné államtitkár tart előadást (Kép és szöveg: MTI, 1981) 18 A­zt mondja a farkas a rókának: - Gyere, vágjuk pofán a nyulat. - Mé’ vágjuk po­fán? - így a róka. - Ha van sapka rajta, azé’, ha nincs, azé’! - Az ötletet tett kö­vette. A nyúlon - mit tesz Isten - nem volt sapka. Agyba-főbe verték. Másnap aszon­­gya a farkas a rókának: - Te! Gyere, verjük me­gint pofán a nyulat. - Jó, de most mé’ verjük po­fán? - szólt a róka. - Kérjünk tőle cigarettát. Ha füstszűréset ad, azér’, ha füstszűrő nélkülit, ak­­ko’ azé’. - Fülönfogták tehát a nyulat, s kértek tőle cigarettát. A nyúl elővett két pakli cigaret­tát, s megkérdezte: - Milyet parancsoltok: füstszűréset vagy füstszűrő nélkülit? - A két im­­posztor egy darabig csak nézett, aztán a farkas megszólalt: - Te, ezen a szarházin má’ megin’ nincsen sapka! (Hofi Gézától hallottam.) Megszólalt a gong, kezdődhet az újabb me­net. Bős-Nagymaros (Pilismarót?) ürügyén is­mét ütésváltás folyik a kormány, a kormánypár­tok és az ellenzék között. A bokszmeccs ered­ményét valamikor májusban, a választás máso­dik fordulója után hirdetik ki, amikor is eldől, hogy a parlamenti padsorokban kinek hány hely jut, melyik csapat alakíthat kormányt. Mert ez a meccs ezért folyik, s alig van köze a Duna sorsá­hoz. Amit látunk, hallunk, tapasztalunk, nem éppen gigászok csatája. Mármost itt, elöljáróban megemlítem: sejtel­mem sincs, mi az ördögöt kellene tenni a Duná­val, hogy minden évszakban hajózható legyen, hogy megelőzzük az árvizeket, hogy a folyóból energiát nyerjünk, s hogy mindemellett hiányta­lanul érvényt szerezzünk a környezetvédelmi követeleményeknek is. Eszem ágában sincs te­hát, hogy pró vagy kontra érveket keressek, csu­pán annyit remélek: ha megegyezés születik Szlovákiával, abban legalább némi része lesz a vízügyi szakértőknek, vízépítő mérnököknek, nemzetközi jogászoknak. A vitában nemigen kap(hat)nak szót, de legalább a döntés előtt kér­dezzék meg őket. A vitából a közvetlen, tárgyra vonatkozó szakértelmet, persze, ki kell zárni, hi­szen az - mint már említettem - nem a folyam­ról, környezetvédelemről, energetikai vagy ér­demi jogi kérdésekről folyik. E kérdések ürügyén különféle politikai indít­tatású és tárgyú szidalmak érik a kormányt. Amely védekezik, és semmiben sem marad adó­sa bírálóinak. Sok szó esik arról, mit is ítélt a há­gai bíróság, mit kell, mit nem kell ennek nyo­mán nekünk és szomszédainknak megtennünk. A hozzáértő nemzetközi jogászok csendben vannak, így, kötelezettségek hiányában, minden vitázó laikus tetszése szerint értelmezheti a ver­diktet. Ez is politika. A politikához pedig min­denki ért, mindenki bele is szól, aki indíttatást érez arra, hogy a közjót valamiképpen szolgálja. Magam is így vagyok ezzel. A politikát a kormány csinálja, erre van joga és hatalma. Az ellenzék jobbára arra szorítko­zik, hogy ezt a politikát pocskondiázza - bocsá­nat: gyengeségeit bírálja (akadhat témája), vél­vén, megbízatása épp erre szól. Meglehet, téve­dek, de ebben a korszakmeghatározó időszak­ban egyben-másban, például a politikai hatalom gyakorlásának módjában, a javak elosztásának rendjében, külpolitikai ügyekben s hasonlókban egyetértésre kellene jutni. Erre szól ugyanis a T. Ház összes képviselőjének megbízatása. Ilyen kérdés a vízlépcső ügye is, de az már látható, hogy a kormányon megint nincsen sapka. A kabinet bizonnyal szeretne megegyezésre jutni Szlovákiával, hogy ne kelljen ismét a hágai ítélőszék elé állni, s ezért talán hajlandó áldoza­tokra is. Azt viszont (mint a minap megtudtuk) nem kívánják a szlovákok orrára kötni, milyen

Next