168óra, 2000. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
2000-09-28 / 39. szám
KUNRA megszólítottam őket, elnézést, döntöttem, kérem, szeretnék csatlakozni a bandájukhoz, mik a feltételek? A vezér csak a szemét járatta jobbra-balra, majd annyit mondott foghegyről: „fogjál rigót!” Próbáltam, nem sikerült. Akkor elszállt a madár. ■ Ami a szuggesztív bandavezéreket illeti: nagy tapasztalata van már azóta. A Nemzetiben igazi „western” lehetett Major Tamás, Gellért Endre, Marton Endre hármasának korszaka. Tudható: nemigen állhatták egymást. Ha nem robbantják fel ekrazittal a hajdani Nemzetit, a gyűlölet vetette volna szét. ■ A háborúskodásban mégis remek előadások születtek. Csoda? - Igazán kvalitásos emberek - ha munkáról van szó - félre tudják tenni személyes ellentéteiket. Ők is képesek voltak erre, bár idővel egyre jobban recsegtek az eresztékek. De Major zseniálisan zsonglőrködött emberekkel, politikai helyzetekkel. Mellette Klaus Mann Mephistója legfeljebb kiscserkész lehet. Major manipulációi miatt születhettek órási előadások a kibékíthetetlen világnézeti különbözőségek ellenére is. A háború után a hatalom kantárszárát fogva vezette a színházat, ugyanakkor eljátszatta azokat a darabokat is, amelyek akkor a rendszer ellen szóltak: a III. Richárdot, Az ember tragédiáját. ■ Önt mennyire érdekelte ifjan a hatalom? - Kevéssé. A színház fedezéket jelentett, naposabb életet, mint amilyen a külvilágban zajlott. Éreztük persze, hogyan sötétedik a világ az ötvenes években. A Csekő borozóból sorra tűntek el Major reformer barátai: Haraszti, Donáth, Rajk. Az a vicc járta akkoriban: mögötted áll a párt, fussunk. Később enyhült a helyzet, a vezető politikusok úgy tettek, mintha szeretnék a színészeket, de ez a gázsiban nemigen mutatkozott. Mindenesetre hamar megtanultam: jobb idézőjelbe tenni azt, ami a fejem fölött történik. ■ A színház falain belül mikor jött el az a pillanat, amikor a vezetők ellentétei miatt már valóban ropogni kezdtek az eresztékek? - Fokozatosan éleződött a helyzet. Nehéz napokat éltünk például, amikor Major kinevezte a kissé paranoiás, folyton ellenség után kutató Marton Endrét Gellért Endre fölöttesévé. Marton rögtön visszaélt helyzetével: kirakatta Gellért holmijait az irodájából a folyosóra. Marton „elbetegedett” korszakában már nagyon vártuk, hogy valaki megmentsen minket. ■ Mégis csak egyszer lázadt vezérek ellen: az után mondott fel, hogy Marton Endrét követően Zsámbéki Gábor és Székely Gábor vette át a Nemzetit. Miközben nagyszerű szerepeket kapott tőlük, állítólag kifogásolta: gyerekként kezelik. Elődeik partnert láttak önben? - Bárdos hatalmas szerepeket osztott rám, Major viszont teljesen összetört színészileg. Lassacskán rakott össze - szigorral vagy szerető szóval. A pályámnak volt olyan korszaka, amikor csak megfelelni akartam, és eszembe sem jutott, hogy másként is gondolhatok, mint a rendező. A fejlődés szempontjából nem tett rosszat, hogy az igényesség alázattal párosult. Aztán néha már Major is csak annyit mondott: te ezt jobban tudod, mint én. A lényeg: fiatal színészként átestem azokon a stációkon, amelyekre idős fejjel már nincs szüksége az embernek. Amikor azt éreztem, hogy Zsámbéki és Székely újra akarnak teremteni, s úgy szólítanak meg, mint egy kisgyereket - azt már nem viselte el a túltupírozott hiúságom. Mindemellett tudtam, hogy „szerelmesen” szeretnek. Föl is mentem Aczél Györgyhöz, és közöltem vele: ha felmondásom miatt baja esik a fiúknak, kiabálni fogok. ■ Bármikor bekopogtathatott a „hatalomhoz”? - Igen. De csak a Nemzeti és más kollégák érdekében éltem ezzel. Aczélt a Kossuth-díj-bizottság elnökeként is többször megkerestem. Mindig elmondta, milyen praktikák kellenek ahhoz, hogy az is megkaphassa a díjat, aki „pártszempontból” talán nem szolgált rá. Voltunk mi haragban is, ám alapvetően kedvelt. Ötvenhat őszén épp annál a kollégámnál bujkált, akit azzal hívtam fel: aggódom a forradalom elkorcsosulása miatt, mert nem szeretem az utca igazságát. Aczél is hallotta a beszélgetést. De ezt csak később tudtam meg. ■ Ma kihez lehet bekopogtatni - mondjuk - a Nemzeti érdekében? - Olykor csak cikkekben, interjúkban üzengettem az illetékeseknek. Már rég nem kopogtatok senkinél. Csupán a Kossuth-díjbizottság előtt mondok véleményt, s legfeljebb Istent invokálom: adjon tehetséget, hogy jól érveljek. Ugyanis időközben rájöttem: a földi hatalmasokkal nem jó bratyizni. ■ Hitelét kockáztatná? - Különös világot élünk: alig lehet megúszni a pártosodást. Ha egy politikus kiáll egy művész mellett, valójában azért támogatja, hogy saját céljaira használja fel. Jobb szeretek kívülről szemlélődni. Bár tagadhatatlan, hogy a szívem balra húz. ■ Érzi a pártosodást a nevet cserélt Nemzetiben is? - Sok mindennel nem értek egyet. Szerintem felesleges nagy garral tiltakozni, amiért kicserélték a táblát a kapu felett. Ez még nem a színház halálát jelenti - tudtommal ésszerű, jogi magyarázata van a cserének. Értem persze azokat, akik érzelmileg is kötődnek a névhez - ám bennem ez nem volt túldimenzionálva. Őszintén szólva: sohasem szerettem mellveregető magyarként mutatkozni. Mert szép a mi lobogónk, ám ha magunkra csavarjuk, a hazafiságból kutyakomédia lesz. Kozmopolita lennék? Nem hiszem. Alig tudtam abbahagyni a sírást, amikor Kovács Ági megnyerte az aranyat az olimpián. Előtört a „magyarságtudatom” az otthonom csöndjében.