168óra, 2006. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)
2006-04-13 / 15. szám
Kultúra Plato Amikor jó tíz évvel ezelőtt Platonov utoljára zuhant el a Katona József Színház színpadán, hosszú, katartikus csend ült a nézőtérre - mielőtt végső tapsviharba, lábdobogásba és sikoltozásba törtek volna ki a jelenlévők. Sokan voltak, akik a dermedt csendben megsejtették, hogy ebben a pillanatban nemcsak egy falusi tanító története ért véget, egy emberé, aki, miközben mindent és mindenkit tönkretesz maga körül, szétmállik, elvész, elhullik maga is - „én olyan régen rohadok, a lelkem is halott, nem lehet már engem feltámasztani! El kell engem ásni jó mélyre, hogy ne fertőzzem a levegőt!”, mondja Szofja Jegorovnának nem sokkal a halálos lövések előtt, hanem egy nagy tehetségű színészé is. Súlyos, közös terhe volt ez nézőnek és színháznak, s a színész, nem is titkoltan, a maga történetét játszotta el Platonov alakjában estéről estére - ettől volt oly megrázóan hiteles, hátborzongatóan életszerű. Lépésről lépésre mutatta be egy jobb sorsra érdemes ember lelki és fizikai leépülésének stációit. Platonov meghalt, és vele veszett egy negyvenes évei elején járó színész is. A hetvenes évek második felében többek között azzal egészítettem ki szerény egyetemi ösztöndíjamat, hogy TIT-előadásokat tartottam - akkoriban komoly fiatalítási hullám csapott át a szervezeten, fölvettek hát néhány egyetemistát is a megújulás jegyében, csekélyke honoráriumokért. Persze nekünk, fiataloknak jutottak a legnehezebb feladatok, külvárosi gyárépületekben és munkásszállásokon adtunk elő közepesen lelkes, kirendelt hallgatóság előtt, de hát az ember huszonévesen még jól bírja a gyűrődést, dörzsölt bölcsészként bármikor képes egy órát beszélni a latin-amerikai haladó irodalomról tejipari szakmunkásoknak - az mégiscsak jobb, mint a vagonkirakás. Ráadásul időnként színészt is rendelt az ember mellé a szervezői önkény, olyankor szinte csak kijelöltem a könyvben, mire gondolok, aztán mehettem is a kasszához. Egyszer a Kőbányai Sörgyárban volt igény a kultúrára. Előadás előtt odajött hozzám egy barázdált arcú, görbe hátú, szöghajú fickó kinyúlt pulóverben - bármelyik szocreál filmben elment volna sörgyári rakodómunkásnak -, a kezét nyújtotta, és bemutatkozott. Balkay Géza: Néztem nagyot. - Én vagyok a színész. Hittem is meg nem is, aztán, amikor olvasni kezdett , Krúdyval kezdtünk, ha jól emlékszem -, már nem maradt kétségem. Az a fajta színész volt, aki meg is szépül, amikor szerepelni kezd - még ha csak egy novellát olvas is föl külvárosi gyárétteremben. Aztán beültünk egy sörre valamelyik kőbányai kocsmába, és a kor szokásainak megfelelően hozzáláttunk, hogy megváltsuk a világot. Huszonévesek voltunk, és mindketten nagyon hittünk abban, amit csináltunk. És persze abban is, hogy borzasztóan fontos dolgokat művelünk. Nem csoda, hogy barátként keltünk föl az asztaltól. És hogy attól kezdve keresztülhakniztuk az egész könnyű- és félnehézipart (legemlékezetesebb fellépésünkön, nyolcvanegy őszén, amikor a Svejkről adtunk elő egy varrodai telt ház előtt, Géza - állítása szerint véletlenül — az ominózus kezdőmondatot, miszerint „a legyek leszarták őfelségét”, „a lengyelek leszarták őfelségét”-re bakizta: lett is csend, egész estét betöltő), hogy drámákat és regényeket elemeztünk, hogy megismertük egymás családját (Éva, a felesége csodaszép ifjú aszszony volt, és persze szakmabeli Kaposvárott szerettek egymásba), kölcsönös vacsoralátogatásokat abszolváltunk (az Aranykéz utcában laktak akkoriban), szilveszteri bulikban darvadoztunk együtt, megismertük egymás történetét (Géza jó nevű jogászfamíliából jött, neki is muszáj 44