168óra, 2008. január-március (20. évfolyam, 1-13. szám)
2008-03-06 / 10. szám
Múltidő Máskor viszont ott beretválkozott földszinti lakásablakában az Aréna út 25.-nek, az iskolánk mellett, és kikacsintott a tükör mellől: nyomás, srácok, a pedellus rögtön veri a kolompot. Jó húsz év múlva, amikor — magam is médiaközeli lévén - kollegiális kapcsolatba kerültem vele, nemigen akart régi históriákra emlékezni. „Atyan próbálkoztam, mondják, hogy amikor a Rákosinál bekapcsolva maradt egy mike...” „Figyelj - okított, te ott voltál? Mert én nem. Hagyd a francba ezeket a régi históriákat. Mit szívsz? Az jó, vágj hozzám egyet.” „ Ilyen volt, már nem érdekele az elmúlt idő. Az aznapit húzta, gondos munkaszervezéssel, egyre több rágyújtással, cigidarabolással, orvosok kijátszásával. Már rég nyugdíjképes volt, de nem engedték el. „Kell az utánpótlásképzéshez - mondta a főmérnök. - Majd ha lesz három-négy Atya az állományban, akkor ő is mehet.” Rögeszmésen gyűjtötte a tartalék alkatrészeket. Kábelhiba az ő irányítása alatt sosem történhetett. Mint a gondos lifttervező, aki még egy és még egy pótkötelet rezervál, úgy tette ő is félre a meghibásodható vezetékeket, csatlakozókat, kapcsolókat. De milyen a világ, már a magnós korszakban éltünk, voltak, akik az irattáskájukból is elő tudtak varázsolni egy kis készüléket... Csakhogy a stúdióminőség követelménye megmaradt, miként annak szűk kapacitása is. Szóval Sipos Tamás, a vibráló riporter tartott felé, székeket borogatva fel a Pagodában. „Atya, csak te segíthetsz - rimánkodott, hosszan magyarázva, mint kerítette be a pár napra Pesten tartózkodó Hans Habét egy interjúra. - Most pedig itt a király a házban, és nincs egy árva stúdió, de még egy rohadt magnó se.” NAGYMENŐ ÍRÓ Az Atya kivett a zsebéből egy mikrofont, körülnézett, majd betessékelte őket egy főnöki szobába. „A telefont kihúzni rendelkezett, mikekábelt kiadni az ajtón, a többi az Atya dolga, fél perc múlva nyomhatod a rizsát” -és nehéz járásával elbicegett. Amikor már pörgött a szupermagnó, a házifotóst hívta telefonján. A Kerpel-szobában a Sipostomi nyomorgat valami nagymenő írót, öt percig még lekaphatjátok. Villogni lehet, zizegni nem. (Így került lencsevégre Hans Habe és most először sajtóközlésre a különleges fotó.) MI VAN, ÖREG? Amikor a „Konzultatív” ülésezett a Gellértben, s az elektronikának egészen más dimenziói szolgálták a műsorvételt, oda is kis bőröndtáskájával érkezett. Mindenre felkészült, áramkimaradástól kábelszakadásig. De egyelőre kínos csönd ülte meg az előcsarnokot. Érkeztek a delegátusok, Kádár és Komócsin fogadta őket, de úgy tűnt, mintha kettejüknek elapadtak volna a beszédtémáik. Vártak és szemlélődtek. Kapóra jött az Atya, aki a „sztendápolás” legújabb őrhelyeit jelölte ki. Magához intette a nagyfőnök. „Mi van, öreg - bizalmaskodott Kádár -, bírja még a melót, nem gondolt még a pihenésre?” „Engem kérem az tart életben, hogy reggelente felöltözöm, veszem a táskám, és bemegyek a Sándor utcába. Mindennap van valami rendkívüliség. Itt például a vizes alvilágból kúsztak föl a nehézvezetékek...” „Mifene, talán lemászott maga is?” „Le. Elkéne oda egy nagy-nagy renoválás. Van egy fal, amit már csak emléktáblák tartanak össze. Az egyiken az áll: »Ez a hely a szervezet minden baját meggyógyítja!« Hát nem szép?” A két főnök összenézett. Hamarjában nem tudták eldönteni, hogy minek vegyék ezt a citálást, jóakaratú jóslatnak, vagy iróniának. Az Atya pedig megőrizte indítékát. Visszagondolva véleményére, voltaképp a felújításban igaza volt, legfeljebb abban nem, hogy azon a szervezeten, amelynek első emberei akkor ott összegyűltek, nem segített már a mélyből feltörő gyógyvíz sem. De mindez régen volt. Nagyon régen. Ötven éve. ■