168óra, 2009. január-március (21. évfolyam, 1-13. szám)
2009-02-26 / 9. szám
Kultúra ,zor? 1945 májusa. Német nők és szovjet katonák: a megerőszakolás-hullámról lehet már anélkül is beszélni, hogy bárki világtörténelmi magyarázatokhoz folyamodna. De a történet ennél érdekesebb. Naplót vezet egy világot járt berlini újságírónő, aki mindezt feltehetően fiatalon végigélte, és valamicskét - szuperritkaságként - oroszul is beszél. A napló 1959-ben kis példányszámban kis kiadónál névtelenül megjelenik. (Nemrég ismét előbukkant már tömegkiadásban.) ’59-ben kitör a felháborodás: a szerző megbecsteleníti a „német nő” ideálját. Na nem azzal, hogy meglehetősen naturalisztikusan előadja, milyen szörnyűek voltak a hadizsákmánnyá vált asszonyok első szabad hétköznapjai. Hanem mert bemutatja: miután a durva tömeges erőszak első hulláma lefutott, néhány nap múlva elkezdődött a német nők viszonylag önkéntes „szexuális kollaborációja”. Tiszteket választanak maguknak, akiktől védelmet és élelmet remélnek. Az úriasszonyok délután pótkávét isznak, és legújabb szexuális élményeikről csevegnek. S mert korosabb özvegyeknek is jut „udvarló”, a hölgyek a Belorusz Front szexuális teljesítményeivel nem feltétlenül elégedetlenek. Nyugtázzák: a frontra nem kikerült német férfiak étrendjéből a fehérje régóta hiányzik, akkor meg ugye mit lehetett várni tőlük? Esetenként bonyolultabb kapcsolatok is szövődnek - mint az emlékező s egy szovjet tiszt között. Ezt adja elő a film — ismert eszközökkel. De közben másra is vállalkozik. A háborúnak volt egy közismert szovjet mozimítosza. Létezik egy amerikai mítosza. A negyven év felettiek nálunk az előbbit, az alattiak inkább az utóbbit ismerik. Most itt a kísérlet a német mítosz megteremtésére. Antifasiszta, de nem a régi módon sematikus. Ez nem a Moszfilm, s nem Hollywood. Ha a lányok nőismerőssel akadnak össze, üdvözlet helyett azt kérdezik: „Téged hányszor?” Baader, Meinhof A másik film, a RAF-viták nem a nagymama történetei. Ahogy nézem, a közönség fele kortárs. Fiatalemberek voltak a hetvenes-nyolvanas években. Világos véleményük lehetett Baaderekről, Meinhofokról. A német könyvpiac tele élet- és korrajzokkal, visszaemlékezésekkel. Nehéz újat mondani. Két elem mégis meghatározó ebben a filmben. Először is a „személyiség szerepe a történelemben”. A film szerint Meinhof valódi értelmiségi volt, kétségekkel, a szövegek tiszteletével, s legalább egy ideig valamiféle képességgel a távolságtartásra, helyzetelemzésre. Baader - és körülötte néhány diáklány - itt ön- és közveszélyes, úgy beszél, cselekszik, mintha beteg lenne. A habzó száj esetükben alapállapot. Gondolkodás semmi, a legostobább forradalmi brosúrák imamalomszerű ismételgetése, a legvadabb erőszak, amely először meglepi az akkor még bizonytalankodó kormányt s rendőrséget. Az állam ellenség, nem vitatkozni kell vele. Megsemmisíteni. A történet nagyobb részében ez egyébként Brandt és Schmidt kormánya. Baaderék furcsa módon általában az elittel, de akkor és ott nagyobbrészt a szocdemekkel hadakoznak. Itt nem a régi bolsevik-mensevik-vita folytatódik. A támadók inkább a tálibok városi rokonai. De most a mensevikek győztek. Szakmai fecsegés A harmadik német mítosz az „Endéka”. A Berlinalén főleg dokumentum- vagy félig dokumentumfilmekben, telt házak előtt. Bennük az NDK természetesen nem a „jobb Németország”, de nem is valami vállalhatatlan, elfelejtendő szörnyűség. A hősök itt a kulturális ellenállók, a keleti punkok, a peremre szorított avantgárd, a kor - akkor épp keleten élő - legjobb német írói. A történet arról szól: őbelőlük az új világban majdnem semmi sem folytatódott. Merthogy ők voltak nemcsak a Stasival, de a nyugati Németországgal szemben is az alternatíva. Amit elegánsan, humánusan, de ledaráltak. És a „húszéves a rendszerváltás” csatazajában most, a posztnyolcvankilences rendszerek megroppanásának pillanatában derül ki: mennyire szükség lett volna rájuk a továbbépítkezésnél. S ezt itt mintha sok huszonéves érteni kezdené. A vasárnap a szakmai fecsegésé. Sokszemközt. Pesten a vasárnap a magánvilágé. Berlinben még - vagy éppen újra - létezik Bildungsbürgertum, „kiművelt polgárság”, s tagjai ilyenkor mégiscsak jobban elérhetőek. A Művészeti Akadémián a film és a tévé kapcsolata a téma: ki a foglya kinek? A közszolgálatiak közpénzekkel gazdálkodnak, miért gyakorolnak kegyet? Csatornázzák át a pénzt! - háborog a producer. Megszólalnak „radikálisok” is. A filmcsinálás túlságosan is a tévé hatása alá került. A tévé banalizál. Belesimít egy képi világba, betagoz mások által korábban és máshol megfogalmazott üzenetek közé. A filmvásznon pedig olyannak kellene megjelennie, ami miatt az emberek feltápászkodnak, elmennek hazulról, beülnek a moziba. De ha a tévére figyelsz, a különlegesség ilyen késztetései elmaradnak. Kiérleltebb jövőképe láthatóan nincs senkinek. ■ ja 18 Óra ■ 41