168óra, 2013. október-december (25. évfolyam, 40-52. szám)
2013-12-19 / 51-52. szám
Kultúra avantgárd képzőművészeti műhelyeknek — a tetejébe meg olcsó volt a vodka és a sör, a tejvendéglőkben (bar mleczny) a palacsinta. Tízezrével vonatoztunk akkor lengyel földre - én például először nyomban érettségi után (1962) - fiúk, lányok vegyesen, szülői kíséret nélkül. Nem volt olyan országút, föl a tengerig, ahol kisebb-nagyobb magyar csapatok ne ütköztek volna egymásba. Barátságok, szerelmek szövődtek, és nagy berúgások estek meg a jazzklubokban. Namármost az, hogy egyáltalán meg tudtunk szólalni, egyetlen embernek volt köszönhető, Varsányi Istvánnak, későbbi apósomnak. Egy olyan korban, amikor se lengyel nyelvkönyv, se szótár nem volt (ez még a Rákosi-korszak), ő üzemeltette egyszemélyesen a ma Lengyel Intézetnek, korábban Lengyel Olvasóteremnek, majd Lengyel Kultúrának nevezett intézményt, ahol az arra vágyók beleszagolhattak a lengyel nyelvbe. A csak „Pista bácsinak” hívott, mindenkit tegező úr megszállottja volt a nyelvtanításnak. Nem legenda, tőle származik a mondás, hogy ha kell, akár az asztal- vagy széklábat is megszólaltatom. Noha nem volt tanári képzettsége, diplomája - bár Budapesten, Varsóban, sőt az angliai Brightonban is beiratkozott egyetemre -, azzal a „beszéltető módszerrel”, amelyet magában kidolgozott, fantasztikus eredményeket ért el. Óráin ömlöttek belőle a sziporkák, a tanítványok meg mindkét nembeliek - rajongtak érte s ilyenformán a lengyel nyelvért is. (Ha igazságos akarnék lenni, azt mondanám, a hölgyek még inkább. Az apósom hajszálra úgy nézett ki, mint Charles Boyer. Brightonba egy gazdag angol dáma vitte ki.) Sok-sok ezren tanultak nála az évek (majdnem három évtized) során, és talán nem akadt egy se, aki ne szedett volna föl valamit a lengyelből. Rövid leszek: mindenki nála tanult, igaz, máshol se lehetett. Ingyen persze, az intézetet a lengyel állam kultúrbüdzséjéből finanszírozták. Betévedt „a kultúrába” (így becéztük a tanodát) boldog-boldogtalan, és ha idővel kiment „lengyelbe”, nem érezte magát elveszettnek legalább. Varsányi (korábban Zsíros) hogy az ötvenes évek elején miért „magyarosított”, rejtély, soha nem beszélt róla, de a családi legenda szerint unta, hogy a gyerekeit „zsíroskenyerezik” az iskolában, a Varsányi név meg Varsót idézte) István egyszerre volt imádnivaló, különleges és különc ember. Nem hogy a „magyarosítás” - névváltoztatás okáról nem beszélt, önnön történelméről se. Sohase. Pedig lett volna oka rá. Zsidómentésért nyilván nem véletlenül kapott az idén posz- Lengyel kitüntetési ceremónia [Varsányi István jobboldalt] 168 Óra 69