2000, 1989 (1.évfolyam) szeptember

Lengyel László: Alkonyat

======== 2000 = nem döntötték el azt sem, hogy mit tesznek, ha a párt többi csoportjai, vagy az ellenzéki erők valóságos hatalmuk mellett életlehetőségeiktől is meg akarnák fosztani őket. Nem is kell erőszakhoz folyamodniok, elég ha mai gazdasá­gi túlsúlyukkal, nagyvállalati, banki, államigazgatási esz­közökkel élnek, egy felkészületlen és erőtlen ellenzékkel, és ami szomorúbb, egy védtelen társadalommal szemben. A másik MSZMP-csoport mintha az MSZMP értelmi­sége volna. Itt azután egymás mellé kerülnek liberális szocialisták, nagyimrés nemzeti kommunisták, reform­kommunisták. Fiatalok, távolabb a politikai döntésektől. Jelentős részük a késői Kádár-korszak pártellenzékét kép­viseli. Volt egyáltalán ilyen? Lehet, hogy inkább pártellen­zékiekről kellene szólni, mert egységes pártellenzék nem volt. Szinte semmiféle összekötő kapocs sincsen a KB-tag Pozsgay Imre és ama balmazújvárosi tanár között, aki a párttaggyűléseken rendszeresen változtatásokat követelt. Szinte minden értelmiségi pártszervezetben akadt néhány párttag, akik időnként vagy folyamatosan ellenkeztek politikai, de még inkább szakmai kérdésekben. Lehetett a Műszaki Egyetem egyik tanszékén két fiatal mérnök, akik engesztelhetetlenül küzdöttek az alacsony színvonalú oktatás, a hierarchia, a pártideológia ellen; egy újság szer­kesztőségében néhány újságíró, akik többször is leírták botrányos igazságok felét vagy háromnegyedét; államappa­rátusi munkatársak, akik taggyűlésen szóvá tették a tervek megalapozatlanságát, az állam- és pártapparátusok éssze­rűtlen döntéseit. A pártszervezetek, de még a közvetlen munkatársak is, ezeket a felszólalókat, beadványírókat „ellenzékieknek" tekintették. Minden munkahelynek, minden pártszervezetnek volt egy-egy megtűrt „ellenzéki­je", ahogy a Központi Bizottságnak is. Nem nagyon tudtak egymásról, pártbeli „hőstetteik" a munkahelyek keretein belül maradtak. Érték őket büntetések, néha elbocsátások. Ezek a pártellenzékiek nem kívánnak azonosulni sem a Rákosi-, sem a Kádár-modellel, az általuk sztalininak, vagy posztsztalininak tekintett rendszerrel. „Ez nem a mi rend­szerünk, nem a mi szocializmusunk. Mi éppen azért lép­tünk be a pártba, hogy ezt a modellt megváltoztassuk. Ezért kaptunk pofonokat, ezért harcoltunk a minket kiát­kozó párttaggy­űléseken." Ezek a pártellenzékiek abban különböznek a klasszikus nagyimrés pártellenzéktől, hogy a rendszerrel szemben sokkal kevesebb illúziójuk volt, a rendszer egyetlen bűnével sem azonosultak, a pártot a politizálás harci terepének tekintették. E csoportnak van leginkább lehetősége, szüksége és igénye arra, hogy meg­különböztesse magát a kádári és a grószi párttól, és egy modern, baloldali szocialista platform, frakció, vagy önálló párt képét öltse. E csoport a mai MSZMP-ben jelentős kisebbség. Ha egy elkülönült mozgalom akárcsak plat­formszinten létrejön 1988 őszén az aradi találkozó után, vagy 1989 elején, 1956 rehabilitálásakor, a többpártrend­szer elismerésekor, akkor e platformnak, frakciónak ko­moly esélyei lettek volna vagy az MSZMP átalakítására, vagy egy új párt összehozására. De a csoport felhajtóereje az áprilisi kecskeméti reform­találkozóig tartott. Itt a részt­vevőknek rá kellett döbbenniük, hogy nemcsak pártszaka­dás és új párt nem lesz egyhamar, de frakció, platform, sőt saját lap sem. A rendkívüli kongresszusig ott kell maradniuk az országos és helyi grószkárolyok ölelésében, ebben a barátian halálos ölelésben. A csalódás újabb kilé­pési hullámhoz vezetett, pedig talán ezt a csoportot érte eddig is a legnagyobb vérveszteség. Pozsgay és Németh bekerülése a pártelnökségbe, Pozsgay hivatalos MSZMP-jelölése a köztársasági elnöki posztra, sőt zsarolásra való felhasználása az Ellenzéki Kerekasztallal folytatott tárgya­lásokon véglegessé tette, hogy nincs a csoportnak Mózese, aki kivezetné őket az egyiptomi rabságból. A pártnak ezek a legérzékenyebb és legmozgékonyabb tagjai mind elkese­redettebben vívják szinte reménytelen küzdelmüket a reformkörökben. Harcot a fennálló hierarchia ellen épp­úgy, mint a megnövekedett társadalmi és pártpolitikai előítéletességgel szemben, amely minden mai és volt párt­tagot a Dunába s Tiszába kíván hajítani. De kik alkotják a párt gerincét? Azok, akik a közép-Ká­dár-korban, a sikeres, a pozitív Kádár-korszakban csatla­koztak a párthoz. Akik a 60-as évek közepétől a 80-as évek közepéig egész életmódjukkal, családi, baráti, munkahelyi kapcsolataikkal, értékeikkel elfogadták és igazolták a ká­dári középutas, kisembereknek szóló politikát: lassú, de biztos gyarapodás, a magánélet nyugalma, a dolgok gyakor­latias megközelítése, veszély nélküli munkahely, szociális biztonság. Ne feledjük: a közép-Kádár-kori MSZMP nem elitpárt, nem is apparátuspárt, hanem „kisember"-párt. Nemcsak Kádár személyes stílusa, hogy az utca emberé­nek, a kisembernek vágyait és érzéseit kell kimondani és teljesíteni, hanem a kádári MSZMP-nek is. Lakás, telek, autó, külföldi utazás, kis maszekolás, társadalmi béke, kevés politizálás - mindez a kádári MSZMP-be vonzotta a kisemberek százezreit is. A műhelyek munkája, az irodák alkalmazottai nem túlzott lelkesedésből vagy kényszerből léptek az MSZMP-be, mint annyian az MDP-be, hanem valamifajta társadalmi etikettből és nem is titkolt garancia­vágyból: jobb ha mi vagyunk ott, akkor nyugi lesz. Nyu­godt lehet a vezetés, mert nem csináltunk zűrt, s nyugodtak lehetünk mi, mert a vezetés nem őrülhet meg csak úgy a fejünk felett. A folyamatosan szociáldemokratizálódó ká­dári pártban nem érezte idegennek magát a hétvégi telkén kapálgató nagyüzemi munkás, sem titkárnő felesége, mert pontosan annyit adtak a politikának, amennyit az megkí­vánt, és annyit kaptak tőle, amennyit elvártak: hagyjuk egymást békén. Ők voltak büszkék arra, hogy jobban élünk, mint a szomszédaink, ők söröztek május elsején a felvonulás után, ők gondolták, hogy ebben az országban, aki dolgozik, az boldogul, csak a lógósnak nem megy. A 80-as évek közepéig megtalálták a számításukat, tudták, hol élnek, honnan hová tartanak. A szocializmus a kisebb panellakásból a nagyobb felé, a Trabanttól a Wartburg felé, a bolgár tengerparti üdüléstől a török bundatúra felé tart. És aztán 86-87-ben beléjük hasított, hogy aki dolgo­zik, az sem boldogul. Az „alsó középosztály" MSZMP-jé­vel felfordult a világ. Valami nagy baj van, mert megdőltek a szilárd árak, elbizonytalanodott a munkahely, a politiku­sok mindenféle marhaságot beszélnek. Megpróbálnak bízni Grósz Károly­ban. Hátha csak egy kátyút kell átugra­nunk, és ezzel az erőszakos pasassal sikerül? Csakhogy az nem kátyú, hanem szakadék. És 1988 végétől a pártvezetők mintha mind megőrültek volna: hetente, naponta mást

Next