2000, 1998 (10.évfolyam) március

Voigt Vilmos: „Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!”

Ortutay Gyula munkásságában is jól felismerhetők. A ma­gyar képzőművészet, zene, irodalom mindmáig őrzi ezt a „szabadságharcos" tematikát. Egyáltalán nem véletlen, hogy már 1918-19, majd 1945, legkivált pedig 1956 ugyan­ezt a nevezéktant veszi át: politikai követelésként éppen 12 pontokat fogalmaznak, a „Kossuth-címert" állítják vissza, „nemzetőrséget" szerveznek. Amikor 1956 őszén ezt a forradalmat (és szabadságharcot) ugyancsak vérbe fojt­ják, nemcsak maga a történelem ismétlődik meg (orosz ka­tonai beavatkozás, megtorlás, országos méretű emigráció, új erőszakszervezet és bürokrácia), hanem az ideológiai ke­retek is szinte változatlanul felhasználhatóknak bizonyul­tak. Sőt egészen napjainkig sem más a kép. A századunk hetvenes éveiben bekövetkező „kádári" konszolidációt ezerszer hasonlították az 1867-es kiegyezéshez; magát az 1956-ban az oroszokhoz futó párttitkárt, akit élete vége fe­lé viszont az ország lakosságának jelentős része már „atyja­ként" tisztelt, egyenesen az élemedett uralkodóhoz, Ferenc Józsefhez. Éppen ma a nosztalgia aranyozza be a régi ön­kényuralmak érdességeit. És persze azok a társadalmi és nemzetiségi ellentétek is, amelyek máig megvannak (ro­mán-magyar, szlovák-magyar, sőt akár szerb-magyar és más vonatkozásban is) gyakran úgy említődnek, mint ame­lyek már 1848-ban is ilyenek lettek volna. Sőt még az emancipáció(k) hívei és ellenfelei is mind-mind rendelkez­nek saját eszményképpel és példatárral 1848-49 korszaká­ból. Ezért is mondhatjuk, hogy mindmáig eleven példakép és hivatkozási alap a szabadságharc Magyarországon. Minthogy erről külön áttekintést lenne érdemes készíte­ni, hiszen elég sok új tény vagy összefüggés lenne itt meg­tárgyalandó, most csupán utalni kívánok arra, hogy a ma­gyar forradalom és szabadságharc nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi esemény is volt, a Kárpát-medence területén messze túl is érzékelhető kölcsönhatással. Létrejötte és bu­kása egyaránt elválaszthatatlan Európa aktuális forradalma­itól (és ellenforradalmaitól). A magyar szabadságharcban is sok „idegen" katona vett részt („idegen" politikus vi­szont alig), legtöbbjük nemzetközi „forradalmár", mint a lengyel Józef Bem tábornok. Az események legismertebb magyar szereplői, mint Széchenyi István vagy Kossuth La­jos közismertekké váltak egész Európában. (Költőink, akár Petőfi is, már ennél kevésbé.) Még később is, a bukás utá­ni emigráció idején Mazzini, Garibaldi, sőt akár Karl Marx is tart kapcsolatot a magyar szabadságharc számukra fel­használhatónak tartott menekültjeivel. Nemcsak Ibsen meg Heine ír rólunk verseket, hanem ez a nimbusz járul majd hozzá (mindmáig) Petőfi világirodalmi népszerűség­éhez. Ilyen értelmezése volt Liszt Ferenc, sőt később Jókai, vagy akár Munkácsy Mihály világsikerének is. Még később Ady Endre és Móricz Zsigmond, sőt akár Kodály Zoltán és Illyés Gyula életművének patrióta-mozgósító regiszterét is ide sorolhatjuk, sikereiket a magyar forradalom hagyomá­nyainak továbbfolytatásaként értelmezhetjük. Magyar pro­minensek „szabadságharcosaként regisztrálása máig megfi­gyelhető a nemzetközi közvéleményben­­ még olyan ezote­rikusnak nevezhető területeken is, mint az atomfizika, a zongoraművész Cziffra György vagy az avantgarde zeneszer­ző Ligeti György. Hazánk nemcsak a történelmi atlaszok lapjain, hanem a mai világközvélemény szemében is ilyen forradalmi és szabadságharcos tendenciák képviselőjének számít. Persze e tradíció igen sokrétű. Köztudott, hogy 1848-49 (sőt már a reformkor is) olyan gazdag volt eseményekben, távlatokban és irányzatokban, és az ezekhez kapcsolódó, igazán sokféle és színes egyéniségekben, hogy ez lehetővé tette, az utókor szinte válogathat a példaképek, egymástól is eltérő, egymással is szembeforduló egyéniségek között. Az ilyen alternatívák nemhogy csökkentek volna az idők során, hanem máig elevenek a magyar köztudatban. Közis­mert (volt és maradt) a radikális reformer (egyébként pro­testáns) Kossuth meg a tétovázó liberális (egyébként kato­likus) Széchenyi évtizedes vitája. Kossuth és a pragmati­kus, szinte királypárti hadvezér Görgey Arthur kölcsönö­sen tartottak egymástól. Konfliktusukat mégis felelevení­tik nemcsak a történészek, hanem a szépírók is. Természe­tesen maguk az írók sem maradtak ki a szembefordulásból. Petőfi és Kossuth viszonya inkább felhős, mint egymásmel­lettiségüket felismerő. Petőfi politikai okból támadja meg Vörösmartyt, így is értelmezhető összekülönbözése Jókai­val, aki viszont Táncsicsot tartja ostobának. Természete­sen az önkényuralom meg az emigráció számtalan további alkalmat ad az ellentétekre: Deák Ferenc és Teleki László, Kossuth és Szemere Bertalan meg Klapka György viszálya közismert. Minthogy az egyének életútját konfliktusok szegélyezik, sokan nem is bírják e terhet, összeroppannak. Nemcsak az emigrációban „divat" az öngyilkosság. Széchenyi és Teleki László halála itthoni példák. Rudolf trónörökös meg Erzsé­bet királyné halálát pedig hasonló „politikai" aura övezi majd. Mások éppen túlélési, megváltozásai stratégiákat példáz­tak. A rebellisként halálra ítélt Andrássy Gyula gróf az összmonarchia külügyminisztere lesz, Kossuth fia pedig je­lentéktelen miniszter. Jókai nemcsak AJ­ Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben szerkesztőjeként, hanem szép­irodalmi műveiben is a Habsburgok népszerűsítőjévé válik, aki a magyar jövőt is egy új Árpád-király személyében látja biztosítottnak. Viszont egy következő generáció szabadság­harcképe már megint más: Mikszáth vagy Krúdy nem él a megszokott vagy megváltoztatott klisékkel. És minthogy magában a szabadságharcban Magyarorszá­gon így vagy úgy mindenki érdekelve volt (a főuraktól a zsellérekig, a főpapoktól a néhány gyár munkásaiig), a nemzetiségeket meg a betyárokat is ide számítva (tudjuk, hogy Rózsa Sándor „szabadcsapata" egy ideig csakugyan tá­mogatta a reguláris magyar honvédséget a délvidéki csaták­ban, hogy aztán később ismét törvényen kívüliekké válja­nak) - mindenkinek megszületett a maga közvetlenül he­lyi, családi 48-as hagyománya. Szinte nincs olyan telepü­lés, ahol ne lett volna később hivatalos vagy egyéni kezde­ményezés e tradíciók ápolására, terjesztésére. Persze 1848 hagyományápolásának is megvan a maga tradíciótörténe­te. A monarchiában még a kiegyezés után sem volt zavarta­lan Kossuth vagy Petőfi kultusza. Az pedig köztudott, hogy Reményi Ede már 1860-ban először Kiskunhalason kezde­ményezi Petőfi-szobor felállítását, majd Pesten kezdi meg működését a Petőfi-Szobor-Bizottság. Ám a szobrot csak 1882. október 15-én avatták fel, azaz szinte emberöltővel később. A legutóbbi fél évszázadban többször is megelevenedett a szabadságharc emléke. 1948-ban a centenárium adott er­re alkalmat, 1956-ban és legutóbb 1989 környékén maga a történelem, 1998-tól pedig ismét jubileum. Azonban még ez a sokrétű hagyomány sem terjed ki mindenre. Noha nem lenne célszerű, ha most már a magyarság akkori „el­lenségeit" is ünnepelnénk (mondjuk, a horvát Josip Jellacic bánt, a szlovák politikusok közül nemcsak Michal Miloslav Hodzát vagy Jozef Miloslav Hurbant, hanem akár 56 VOIGT VILMOS

Next