2000, 1998 (10.évfolyam) szeptember
Szilágyi Ákos: Lex simulata (Első rész)
2000 tika színpadán, mint a „megszomorított és megalázott" szovjet nép gyámolítója, a hétfejű szovjet nómenklatúra rendies kiváltságainak könyörtelen megnyirbálója, az állami korrupció pókhálójának fáradhatatlan kaszabolója. Ebből a populista imázsból valamit sikerült átmentenie a „népi cár" impozáns szerepébe is. Ám ahogy a kriminalizálódással összefonódó korrupció mindinkább átitatta az államszervezet minden pólusát, Jelcin is mind gyakrabban lépett föl az „utolsó" vagy „egyetlen" tisztakezű közhivatalnok, a „megvesztegethetetlen cár" szerepében, hol némi lemondó rezignációval hangjában, hol pedig a végső és teljes leszámolásra készen. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy atyailag még valakit „tisztakezűnek" nevezett önmagán kívül, az is Borisz volt, csak Nyemcov, Jelcin kedvenc politikai unokája, és ekkor még első számú trónörökös-jelöltje: „Nekünk kettőnknek ugyanaz a krédónk - mondta -nem fogadunk el kenőpénzt. Sem Nyemcov kezéhez nem tapad egyetlen kopejka, sem az enyémhez... Mi ketten maradtunk ilyenek. Nem is tud a sajtó mivel belénk kötni!". A bókot nem sokkal később — hasonló megszorítással - Nyemcov így viszonozta: „Államunk feje tiszta és folttalan ember, ami körülötte van, az persze már más lapra tartozik."" Az orosz elnök - autokratikus jellegű hatalma, strukturális elkülönültsége, politikai „intaktsága" okán - úgyszólván „tisztaságra" van ítélve a mai orosz politikai rendszerben, amit - némi jóindulattal és derűlátással - talán a „delegatív demokrácia" orosz változataként lehetne leírni. Egyik pólusán a „felvilágosult", „liberalizáló", „dereguláló", de „egységes és szigorú játékszabályokat" sürgető „racionális" bürokráciával összefonódott tulajdonosi csoportok állnak, amelyek egy reformpárti, de erőskezű autokráciát akarnak - a hatalom és tulajdon, a különböző hatalmi ágak szétválasztásával, egységes föderatív jogrenddel, minden területen mindenkire kötelező törvényekkel, szigorú és hatékony adózási rendszerrel, az egymással összefonódott regionális és központi, pénzügyi és nyersanyag-exportőr, politikai és nem utolsósorban kriminális klánok hatalmának megtörésével. A másik póluson pedig a szervezett alvilággal összefonódott kleptokrácia és korrupt hivatalnoki kar áll, a „rettenetes hibrid", a „bandokrata" vagy kriminális állam mindennapi káoszával és/vagy kriminális rendjével. Persze, a hatalmi hierarchiában csak az elnök személyes, mintegy testi jelenlétével lefedett hatalmi kör látszik „korrupciómentes övezetnek", a következő körök, — a család köre, a biztonsági szolgálat köre, az elnöki apparátus köre stb. - már korántsem. Mellékes, hogy rokonai, szerettei, testőrei, lakájai (ahogy az egy normális cári udvarban már lenni szokott) „saját zsebre" is dolgoznak-e, avagy épp a „közjóval" azonosított elnöki személy érdekében (s természetesen, tudta nélkül!), netán lojalitásból, politikai meggyőződésből korruptak („Érted vagyunk korruptak, nem ellened!"). Az elnök-cár végtelen naivitásában, organikus jóságában minderről mit sem sejt. Amit kívülről a vak is lát, azt ő -belülről - vagy nem láthatja, vagy olyan természetesnek veszi, mint a levegőt. Különben meg, a „tisztátalanság" elleni harcban olykor még a „legtisztább kezek" is kénytelenek „tisztátalan eszközökhöz" nyúlni. A szovjet rendszer politikai kereteinek lebontásához - ismeretes módon - a „korrupcióellenes" harc szolgáltatta az egyik legfontosabb politikai eszközt. A „rendszer" megtisztításának programja azonban a rendszer „eltisztításával" végződött.10 Ám a rendszeradta korlátok széttörése (vagyis a központi hatalom, a birodalmi szovjet államkeret és az ezt összetartó ideológia összeomlása) mindenféle hatékony ellenőrző, visszatartó, szabályozó mechanizmus és védekező reflex megszűnésével járt, így aztán a szovjet rendszer legsajátabb szociális és gazdasági kreatúrái -a már addig is kollektív tulajdonosként viselkedő nomenklatúra-csoportok, az erősen korrumpálódott állami bürokrácia, ezen belül főként a regionális elitek és az árnyékgazdaság szereplői - „elszabadultak", és hol a „láthatatlan kéz", a „sokkterápia", a „spontán privatizáció" antietatista-neoliberális jelszavait lobogtatva, hol pedig az etnokratikus vagy fundamentalista-nacionalista szuverenitási harc élére állva szakítottak ki maguknak a néhai unióból egy-egy régiót, az állami tulajdonból pedig annyit, amennyit csak tudtak. Úgyszólván „ellopták" és „felosztották" maguk között a szovjet államot, az irdatlan területet, a gazdátlanná vált tulajdont, beleértve ebbe a természeti kincseket kitermelő nagy ágazatokat, az infrastruktúrát, sőt, az állami költségvetést is, anélkül, hogy létrehozták volna azokat az új, formális ellenőrzési, szabályozási, újraelosztási, védelmi mechanizmusokat, amelyek a „közjó" érvényesülését a legkisebb mértékben biztosíthatták volna.11 Mindez pontosan úgy zajlott le, mint bármely eddigi „nagy fordulat" a szovjet történelemben : 1/ felülről indult és közvetlenül az uralmi elit érdekét szolgálta (megőrizhette ugyanis régi hatalmát, amelyet a magántulajdonra épülő szabadságideológia mintegy legalizált, az állami tulajdon egymás közti „szétosztása" pedig anyagilag is megalapozott); 2/ a társadalom posztmodern indoktrinációja (a régi verbális propagandát fölváltó televíziós szimuláció) biztosította a „nagy fordulatokhoz" szükséges reményt és hitet, átélhetővé tette azt, aminek a hétköznapokban vagy nyoma sincsen, vagy csak nyomokban van jelen (nem modernizációs szigeteket, legfeljebb modernizációs tűpontokat alkotva), például az „újgazdagok" rétegében, néhány felfutó nagyvállalkozásban, az újgazdag Moszkvában, egyegy regionális központban; 3 ezt a „nagy fordulatot" is a tömegek, különösen a vidéki Oroszország, a mely Oroszország („glubinka") teljes passzivitása és érdektelensége kísérte, és teljes kisemmizése és kifosztása követte. Nem annyira átváltozás, mint in- 9 LEX SIMULATA (1)