2000, 2012 (24. évfolyam) január-február
LENGYEL LÁSZLÓ: Keserű konszolidáció: Csontropogtató idő (II. rész)
Lengyel László Keserű konszolidáció CSONTKOPOGTATÓ IDŐ (II. RÉSZ) /Machiavelli alapú politikai közhely, hogy egy társadalom, egy politikai közösség megszelídítéséhez a könyörtelen és példamutató megfélemlítésen keresztül vezet út. A Kádár-kor értékelésének is egyik közhelye, hogy a konszolidációhoz előbb szükség volt a társadalom brutális megtörésére: először akasztani, utána megbékülni! E fejezetnek ellentétes az állítása: a megtorlás már egy normalizáció útjára lépett társadalmat érintett, amely hajlamos volt a kiegyezésre, amit a hatalmon lévők könyörtelen elutasítása lehetetlenné tett. Nem igazolható, hogy a megtorlásokban való bűnrészesség ereje olvasztotta egységbe és tette erőssé a kádári MSZMP-t, ellenkezőleg, az MSZMP vezetése is azon igyekezett, hogy minél előbb megszabaduljon ettől az emléktől. Kétségkívül hozzájárult a megtorlás fenyegetése az egyes társadalmi csoportok tárgyalási készségéhez, de nem igazolható, hogy a megtorlások nélkül ne lett volna lehetséges megállapodásokat elérni az erős társadalmi csoportokkal. Egy bizonyos: a megtorlások elvágták a normalizációból a konszolidációhoz vezető egyenes utat. Mindezzel azt is állítjuk, hogy Bibó feltételezése a megegyezések ésszerűségéről nem volt optimista, politikailag naiv elképzelés, hanem realista megközelítés. A rendszer normalizációjához szükséges erőszak elegendő lett volna a rendszer fokozatos konszolidációjához, viszont az elnyomás fokozása már csak a rendszer kisebb korrekciójaként, zárványaként hagyta meg az első megegyezési kísérleteket. Ilyen korrekciónak tekinti Rainer a következőiket: 1. az MSZMPKB 1956. decemberi határozatát, amely az '56-os ellenforradalom fő okaként a Rákosi-Gerő-klikk antimarxista politikáját nevezte meg. 2. Koalíciós kormányprogram készíttetése 1956-57 fordulóján. 3. Kádár 1957-ben, az MSZMP első országos értekezletén hangsúlyozta az életszínvonal-politika prioritását. 4 A repressziót lazító következetlenségeket, a közgazdász reformerek, a népi írók és Lukács, illetve a lukácsisták ellen nem kezdtek pereket.1 A kádári konszolidáció belső ellentmondása, hogy a normalizáció nem vezetett konszolidációhoz, hanem éppen ellent mondott neki. A szovjet vezetés türelmetlensége, akik már 1957 elejére várták a magyar normalizációt, a megtorlások gyorsításával akartak eredményt elérni. Sajátos módon, az eretnek pártok és országok is a Nagy Imre-ügy pozitív vagy negatív lezárásában látták a normalizáció zálogát. A megtorlások átmenetileg bizonyosan ellentmondtak a konszolidációnak. Tekintettel arra, hogy egy levert forradalom utáni normalizáció időigénye a társadalom lélektani állapotától, érzelmeitől függ, és ezért kiszámíthatatlan, a magyar normalizáció egyszerre tekinthető lassúnak és gyorsnak. Külső, szovjet és ortodox kommunista szemmel a normalizáció lassabb és bizonytalanabb volt a lehetségesnél és a kívánatosnál. Paradox módon, a gyors lengyel normalizáció tévesztette meg a szovjet megfigyelőket. Lengyelországtól és a lengyelektől a történelmi tapasztalatok alapján az oroszok és valamennyi szomszédjuk, folyamatos lázongást, ellenállást, az erőviszonyokat föl nem mérő felkeléseket vártak. Ám, Lengyelország és a lengyelek (hamis) realista módon viselkedtek. Nemcsak saját sorsukkal alkudtak meg, nyugodtak bele a szav- „Széchenyi: Az irkáimat elvitték, de találtam valamit, ami minden haszontalan stílusgyakorlatnál többet ér. Nem is kérdi, hogy mit? Egy férfit önmagamban." Németh László: Széchenyi Készült a Pénzügykutató Zrt. Korridor Politikai Kutatások Központja konszolidáció-kutatási programja keretében: 32 CJ 2000