2000, 2015 (27. évfolyam) március
Lengyel László: A szabadság kalandja - Beszélgetés Hankiss Elemérrel
világban. Egy jobb világban, amely valahol éppen 1912'13'14-ben ért véget. HE: Ebben a kérdésben nem ismerem kellőképpen a nagy- és dédszüleim álláspontját. A nagyszüleim, tehát az apai nagyszüleim egészen biztosan nem voltak kossuthiánusok, egyrészt a feleség egy német csaj volt, nagyon nagy műveltséggel. Hozta magával otthonról, ezt az igazi, nem is tudom milyen német műveltséget. Nem tudom, hogy Fehérváron szászok, vagy svábok voltak... KENDE PÉTER: Tipikusan egyik sem. Még Géza hozta be őket. STANDEISKY ÉVA: Inkább svábok... HE: Valamilyen németek voltak, de magyarul beszéltek, régóta voltak már itt. Teljesen olyan kultúrában éltek, mint a Guldenburgok és a Buddenbrookok. Mindenkinek zongorázni kellett. Egyébként a zongorán mérem a polgárosodás fokát. Ahol volt zongora, ott igazi európai polgárság volt, ők zongoráztak. Szüleim is, és testvéreik is kiválóan zongoráztak, mamámnak a papája hangversenyen zongorázott. Egyszerűen a polgári léthez tudni kellett zongorázni és ismerni kellett a legmodernebb francia dolgokat. Érdekes találkozása ez, sose láttam még kifejtve, hogy az ugyancsak rendkívül művelt zsidó nagypolgárság, a körúti zsidó nagypolgárság, ahol mindenki több nyelvet tudott, ott is mindenki zongorázott és nagyon elegánsan, angolosan öltözött, ezzel nagyon hasonlítottak az 1900-1910 közötti, „keresztény, német-magyar” keverék értelmiséghez. Itt volt egy találkozási pont. Másnak indultak teljesen és ott mintha találkoztak volna. Szerintem a zsidóságnak nagyobb szerepe volt a magyar kultúra támogatásában, a keresztények nem voltak annyira aktívak, de az életformájuk nagyon hasonló volt a zsidó nagypolgársághoz: sok nyelv, elegancia, szalontartás, társaságtartás, zongorázás stb. és ez átöröklődött az én szüleimre is. Apám egész életében zongorázott, minden ebéd után Debrecenben, a tanári villában. Nem volt kötelező, játszotta a különböző operáknak és operetteknek a zongora átiratait. A keresztmamám, a nagynénik, a nagybácsik kiválóan zongoráztak, és nagyon erős kulturális életet éltek. Tehát igazi német típusú, európai típusú polgári életet éltek. Szüleim már kamaszkorukban színházat terveztek a saját lakásukban, a vámházban, a saját és a vámházi társaságuk számára, előadták Az ember tragédiáját, a papám volt a rendező. Minden szerepet magának kívánt, főleg minden pozitív szerepet, ő volt Ádám és Éva, öccse volt Lucifer. II. így játszott a kisbaconi házi színpadon, kamaszként a Többsincs királyfiban, Benedek Marcell rendezésében, a gazdag zsidó bankár, Lukács József fia, Lukács György királyfit, a nagyanyám királylányt. HE: Ebből nekünk sok maradt, mert még a debreceni házunkban is a papám a hallgatók számára heti két alkalommal tartott kabarés esteket a háborúban, aztán minden meghalt a háború után. A II. világháború volt a végső bukása ennek a polgári életformának. Egyrészt a zsidóságot kiirtották, másrészt ezt a - nem tudom, hogy lehet nevezni - „keresztény polgárságot” anyagilag tönkretették, majd 1946-47-48-ban gyakorlatilag megszűnt. Addig tartott. Mi már sokkal kevésbé voltunk ilyen polgárok mint gyerekek. Nem tudok jól zongorázni, húgom nagyon jól zongorázik, a bátyám valamennyire. A papám még folyékonyan beszélt öt-hat nyelven. Ha el kellett mennie Finnországba előadást tartani, akkor két-három hónap alatt megtanult finnül. Vagy amikor esélye volt Petőfi János vitézének egy párizsi előadására, akkor azonnal lefordította franciára. Mehetett a bábszínházba, Párizs mellett, a Szajna partján egy óriási dzsemborira. Elképesztő képességei voltak. Az én generációmban már hanyatlik ez a polgári sokoldalúság, ami bennük, hármójukban, az apámban, nővérében és az öccsében még benne volt. A két háború között még megvan, de a háború után ez a vonal teljesen elhalt. Benne van a személyes emlékeinkben, de már nincs benne a napi életünkben. Nekem nincs szalonom, nem látok embereket hónapokig, nem megyek sehova, én már nem élem a hajdani polgárság életét. A másik oldalról, a családtól függetlenül, polgárosodás sugárzott át ránk a papám Eötvös kollégiumi létéből. Nem tudom hogyan gondolkodott fiatal korában, azt hiszem, nagyon liberálisan, de aztán, hogy bekerült az Eötvös Kollégiumba, az teljesen átváltoztatta. A francia és európai kultúrára állt át a németről, és attól kezdve egész életében a magyar-francia, magyar-olasz, magyar-spanyol, magyar-portugál kapcsolatokon dolgozott nagyon lelkesen. Szembekerült a németekkel. Ez is eltávolította mindenféle nacionalista szellemiségtől, nem volt párttag, nem is lépett be semmilyen pártba. Szellemiségében, azt mondanám, 2000 . 7