2000, 2016 (28. évfolyam) március
Margócsy István: „...hány helyen nincsen Petőfi?” - amit a Petőfi-legendák hátteréről tudni lehet
Sándortól származik. Ezeket a barguzini plébános jegyezte le, és népdalként is ismertek voltak - Petőfi vélhetően három álnéven írta kint a verseit: Petrovics, Petifájev és Zander (mivel száműzetésben volt, nem írhatott a saját nevén, mert azonnal kivégezték volna...)5. S persze e verseknek irodalmi értékelése is megszületett, amellett, hogy egy orosz kutató is (A. V. Tyivanyenko a történelmi tudományok doktora, professzor, az orosz Petőfi Sándor szibériai életét kutató társaság vezetője Ulan Ude egyeteméről) bizonyítani akarta a szerzőséget, a jónevű magyar profeszszor a debreceni egyetemről, Szuromi Lajos is úgy vélekedett, hogy ő bár nem tud oroszul, de felesége nyersfordításából egyértelműen ráébredt, hogy e költemények csak Petőfitől származhatnak..." Mivel úgy vélem, Petőfi szibériai tartózkodásának és életének legendája a tudományos kritika előtt semmilyen módon nem tarthatja fenn magát, jelen tanulmányban nem is a legenda cáfolatával foglalkoznék (ezt a szaktudomány már sokszor és sokoldalúan elvégezte), hanem arra kérdeznék rá, milyen mechanizmusok működhetnek a társadalom egy jelentős részének lélektanában, hogy a tudományt félretéve, rendre s lebirkózhatatlanul visszatér a legenda, s milyen funkciói lehetnek annak, hogy a legendaképzés a nemzeti emlékezet egyik legerősebb összetevőjeként nemcsak hogy folyamatosan működik, hanem újra s új formákban újraéled. Közismert, és alaposan kutatott irodalmi, vagy még inkább társadalom-lélektani tény, hogy a magyar irodalom létmódját, társadalmi elismertségét, társadalmi működését rendkívül mélyen áthatotta és mai napig áthatja a nemzeti irodalomnak, s kivált nagy íróinak, hőseinek kultikus szemlélete, tisztelete. A legnagyobbnak állított és tekintett írók „emberfeletti” nagyságának, csodálatos különösségének, talán nem túlzás azt mondanunk: antropológiai másságának képzete a 19. század romantikus irodalomfelfogása óta oly mélyen benne él a magyar irodalomszemléletben, olyannyira meghatározza e költőknek, íróknak társadalmi emlékezetét, számon tartását, s mindebből következőn műveiknek ismertségét és olvasottságát is, hogy - némi túlzással fogalmazva - a kultusz működése nélkül az irodalomnak társadalmi elismerése, alkalmazása, vagyis „használata” alig is képzelhető el. Egy „átlagos” kiváló író (pl. Arany János, József Attila) kultusza természetesen elsősorban a szűkebb, értelmiségi olvasási csoportokban él és hat, de Petőfi Sándornak kultusza minden szempontból kivételesnek tekinthető: szinte példátlan mértékben hatja át, s nemcsak a irodalmi szakmánál szélesebb olvasóközönség szemléletét, hanem bízvást kijelent 2000 fil9