Épitő Ipar, 1913 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1913-10-26 / 43. szám

468 Az évad küszöbén. (Kertész K. Róbert sz. o. elnök megnyitója a Magyar Mérnök-és Építész-Egyletben.) A szakosztályok új mű­ködése évadjának küszö­bén állunk, s érzem, köte­lességem volna a szak­osztályok működésének irányelveit itt hangsú­­­lyozni. Véleményem szerint azonban ez fölösleges, hiszen a folyó év tava­szán — az új elnökség megválasztatása alkalmá­val — kellő és megenged­hető részletességgel tár­tam fel ezeket a szak­osztályok előtt és most vagy ismétlésekbe kellene bocsátkoznom, vagy hang­zatos, de többé-kevésbbé üres szólamokat keres­nem csak azért, hogy az elnöki megnyitónak az ünnepélyesség látszatát kölcsö­nözzem. Az előbbit fölöslegesnek, az utóbbit szélszerűtlennek tartom. Munkásévad küszöbe előtt állunk, nem tudjuk biztosan, mi áll a zárt kapu mögött, inkább csak kívánkozva sejt­jük és reméljük, hogy a beköszöntő évad munkássága és eseményei éreztetni fogják korunkkal üdvös hatásukat. Az építészség — egy fogalom alá gyűjtve itt az építésze­ket és építőmestereket, — az ikerszakosztályok egészét, szerves és kikapcsolhatatlanul nevezetes alkotó részét képe­zik annak a bonyolult gépezetnek, melynek magyar köz­­gazdasági élet a neve, amely pedig a nemzeti fennállás egyik legerősebb oszlopa. Senki előtt nem mondok újat, ha azt mondom: ez a gépezet nem működik kívánságunk szerint, ez a gépezet , beteg, hiányos, súlyos bajok hátráltatják mű­ködését. Az építészség az a társadalmi osztály, mely kezét úgyszólván állandóan a közgazdasági élet lüktető ütőerén tartja, megérzi annak mű­ködése minden elváltozását, beteges tendenciá­­ját, hanyatlását és élénkülését, föllendülését egyaránt. Talán joggal mondhatom, hogy a magasabb qualificatiót igénylő pályák közül ezek egyike sem áll gyökerében annyira szoros kapcsolat­ban a közgazdasági élettel, mint az építészség és tágas értelemben véve az egész mérnökség, mely éltető és fenntartó nedveit szívja belőle közvetetlenül. Magunk között, magunknak bevallhatjuk, hogy ez az erőforrásunk gyéren táplál bennün­ket, elszikkadóban van. Nem szükséges ezt a fájdalmas körülményt részletesen magyaráznom, elég reámutatnom a pénzpiac vigasztalan helyzetére, a lehetetlen pénzdrágaságra, a nagy tőke félénk óvatosságára és a mindezekből származó minden téren ural­kodó passivitásra, munkanélküliségre, hogy a helyzet egész sivárságában leplezetlenül előttünk álljon. A magyar iparnak, különösen az építő­ipar­nak és vele kapcsolatban az építészetnek nem adatott meg soha az a nyugodt gazdasági alap, melyen egészséges, fokozatos, állandóan emel­kedő tendenciájú fejlődés lehetséges. Külső körülmények ezt az alapot állandóan megrengetik. A magyar építő­ipar és vállalkozó kedv mind­ennek dacára,az elmúlt évtizedekben — természe­téből folyó erejénél fogva — a múlthoz képest óriásnak mondható utat tett meg előre. Leve­tette magáról mindazokat a gyengéket, melyek a fejlődést megakasztani alkalmasak, s melyek a 2. ábra­­ építő ipar (43.sz.) 1913. október 26

Next