Divatcsarnok, 1855 (3. évfolyam, 1-72. szám)
1855-05-05 / 25. szám
lvirált Fridrikné assz. éneklé. Van szerencsénk ismerni e művésznőt, kinek hangja ezelőtt, míg más színpadon működött, szép volt, lágy, igazi női, kedves és hajoló. — Coloraturája nem volt a legnagyobb, de nem zokogott, sőt. Most, e szép csinos nőnek — fájdalommal mondjuk ezt—kötve hisszük, hogy egyetlen biztos hangja legyen egész hangkörében. Ez annyira ingadozó, hogy ugyanazon hangot egyszer magasbra, máskor pedig mélyebbre fogja a tiszta intonatiónál, minek természetes következése az, hogy az ének mindinkább hamissá változik, min aztán az által kénytelen segítni, amennyire lehet, hogy a hangokat erejének minden megfeszítésével kiáltja ki. Azon hang, mely ezen stádiumra kerül, már nem ének többé; mert : nem ének az, minek bájoló ércze a pianissimoban nem ép ugyanazonsága, mint a fortissimoban; nem ének az, mi nem cseng, hanem mint az erőtetett kiáltás, kitör. Sajnáljuk szívünkből, s kiván-juk, hogy ezen utolsó sajátságos kiállási modort ismét valóságos énekké átváltoztatni képes legyen, és sikerüljön neki ismét azon a hangtehetségre juthatni, mely nagyszerű sohasem, de bájoló igenis DIVATCSARNOK. — Igénytelen elmélkedései egy műbarátnak. — in. —-N* m4*