Egyetemes Filológiai Közlöny – XXXVI. évfolyam – 1912.
II. Hazai irodalom - Polit Vladiszlava: Petőfi a szerbeknél. h.
azután Wilhelm és Poth német vezéreket, továbbá Lébéni Poth lovagot, akit Kézai szerint más néven Ernesztének, neveztek, és Boleszláv lengyel herczeget; ez alapon bőven szól a német Ernő herczeg-mondáról, belekeveri a Kurzibold-mondát is, és az eredmény ? Az eredmény semmi. «A magyar Botond, a lengyel Boleszláv és a német Poth Erneszt mondai egybeforrása vezet a Botond-monda teljes kialakulására» (38. 1.). De hogyan ? A dolgozat oly zavaros, oly módszertelen, hogy az olvasó minduntalan elveszti a fonalat, melyet a szerző is hamar elvesztett. Ily dolgozatnál mindenek előtt tudnunk kell, hogy mit akarunk kifejteni és bebizonyítani, esetleg hogy Botond voltakép a német Poth. De az eredménynyel kutatásaink alapján eleve tisztában kell lennünk, mielőtt tollhoz fogunk, külömben oly dolgozat jön létre, mint ez a «Botond», mely csupa homály, csupa klinosz, és végül valóságos eredmény nélkül záródik le. Az Ernő herczegről szóló hagyománynak terjedelmes tárgyalása, úgy látszik, csak arra való, hogy az értekezés terjedelmesebb legyen. Pedig két lapnyi világos fejtegetés és tíz sornyi világos eredmény (akár helyes akár nem) százszorta többet ér, mint megemésztetlen anyagnak összehordása. Az érzelmes tündérjáték. Raimund hatása a magyar drámairodalomra. Irta Nivolini Eugenia, 62 l. Ez jóval világosabb dolgozat, mely nem is záródik le eredmény nélkül. Szerző Raimund életének és költészetének tárgyalása után (bevezetésül szolgál «A tündérdráma rövid áttekintése») felsorolja azokat a magyar írókat, akikre Raimund (szerinte) hatással volt. Ezek : Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Munkácsi János, Balogh István, Nagy Ignácz és Gaál József. Ez magában véve helyes, noha a részletek elég kifogásosak, de az anyag feldolgozása furcsa, sokszor nevetséges. Már Raimund életrajza szükségtelen, de mit mondjunk szerzőnek további eljárásához, hogy pl. elmondja Vörösmarty életrajzát és «rövid áttekintésben» tárgyalja «drámaírói működését», pedig fejtegetéseinek egyetlen tárgya «Csongor és Tünde» ? Később is elmondja minden ide sorolt magyar írónak életrajzát és kérdéses művének hosszadalmas tartalmát (még «Csongor és Tündéét» is). Szerző úgy ír, mintha sohasem látott volna ily jellegű irodalomtörténeti tanulmányt, melyből pedig könnyen megtanulhatta volna, hogyan kell ilyen természetű kérdést feldolgozni. És naiv nemcsak rendszere, naivak fejtegetései is. De szorgalma elismerést érdemel és egyes megállapításai becsesek. »Rövid összefoglalás» (61. 1.) czím alatt az olvasó természetesen a magyar tündérjáték összefoglaló jellemzését, esetleg önálló, nemzeti vonásainak kiemelését várja. E helyett szerző azzal az egészen új felfedezéssel lep meg, hogy régebben a magyar színpadokon sok idegen darabot adtak, újabban azonban több az eredeti magyar alkotás. De még ezt a magától értetődő igazságot sem vonatkoztatja a magyar tündérjátékra — mire való tehát ? 3. Petőfi a szerbeknél, írta Polit Vladiszlava, 50. A dolgozattal szerző igazi hálára kötelezte le a magyar közönséget, mely csak most tudja meg, hogy a szerbek is mennyire felismerték Petőfi nagyságát, hogy jeles férfiai mily lelkesedéssel ültették át munkáit (legalább részben) szerb nyelvre, és hogy Petőfi egyes dalai még a szerb nép körében is mily népszerűségre tettek szert. A legjelesebb és legbuzgóbb szerb Petőfifordítók Zmáj-Jovánovics János, Brancsis Blagoje és Popovics Milán , de fordítottak Petőfiből Popovics Dömötör, Márics Sándor, Sztrájics György, Zsivojnovics János, Tyirity Iván és sokan mások is. Ezen fordítók jellemzésével és munkájuk méltatásával igaz érdemet szerzett szerzőnk, aki egyúttal Petőfi költészetének lelkes bámulójakép mutatkozik be. Nem igen mond újat a nagy magyar költőről, de annál forróbb, amit róla mond. Dolgozata így sok helyütt inkább a lelkes ,elege hatását teszi, mint a tudományos értekezését, pedig, ezeket a sallangokat nem tekintve, valójában tudományos dolgozat, mely szerzőjének becsületére válik. ..