Egyetemes Filológiai Közlöny – XXXIX. évfolyam – 1915.
VI. Vegyesek - Csokonai és Hubay. Alszeghy Zsolt
könyvet, utalva a Hazai és Külföldi Tudósítások dicsérő bemutatására.) Ennek a dicséretnek a hatása alatt írta meg Kazinczy Lubainak, majd Lukainak czímzett epigrammját, ezt a «martialisi pajkosságot» — ahogy Szemere Pál nevezte el a szigorú kritikát. Kis Jánoshoz írt leveléből tudjuk, hogy Hubay «kálvinista deákból prókátorrá lett», a bírálat pedig megjelöli tartózkodási helyét is, Gömör vármegyét. Hubay könyve sem árul el többet. Élőbeszéde azt vallja, hogy a hazai nyelv pallérozásának vágya ösztökélte az írói pályára; munkáit e sorok alapján ifjúkori zsengéknek kell tekintenünk. Az ócsárlók szavával szemben írónk önérzetesen írja: «az idő az, a mely becset szerez a munkának, s a háladatos Maradék ítél csak, századok lefolytával, minden részrehajlás nélkül elhunyt őseinek érdemeiről.» Még több önérzettel szól az idillek elé iktatott jegyzésben : «Ezek az idylliumok csaknem első eredetiek a magyar széptudományok közt, a magok nemébe.» Kazinczyt különösen ez a kijelentés bánthatta. Hiszen az ő Gessnere már 1788-ban megjelent, a Pályám emlékezete*) szerint pedig eredeti idilleket is írt. Hubay csak Csokonai Vitéz Mihályra hivatkozik és csak Gessnert vallja mintájául a «szabad beszéd» használatában. Kazinczy tehát rásüti, hogy szégyenletes plagiator: «indemer Gessners Schöpfungen in Stücke brach, und die Hälfte der einen Idylle, zu die (!) Hälfte der andern gefügt hat.» A vád még a megtévesztés szándékát is kimondja és Hubay eljárását ilyeténformán nemcsak nemtelennek, de művészietlennek is ítéli.8) Hubay idilljeinek Gessneréihez való kapcsolata csakugyan szoros; a megfelelés ez: I = Gessner I. F. 1.; 11 = 11. F. 1. ; III. = ΪΙ. F. 18.; V. = I. F. 6.; VI. =II. F. 2.; XI. = I. F. 5.; IV. = I. F. 2.; IX. = II. F. 19. és 22.; XII. = I. F. 10.; XIII. = II. F. 13. és I. F. 17. ; XIV. I. F. 2. és 6. — Nem mind szóról-szóra való fordítások, de forrásukkal való szoros kapcsolatuk kétségtelen. Az idilleket az Énekek és ódák két könyve előzi meg. Kazinczy ezekről is csak elítélő szavakat mond: «Rauschender Wörter, füssliche Phrasen, die der Verfasser hie und da aufgeklaubt hat und mit denen er nun sein arges Spiel treibt, machen den Dichter nicht aus.» Megrótja verseinek technikáját is. Annál meglepőbb, hogy az egyetlen irodalomtörténet, mely Hubayról megemlékezik, a Toldyé,*) írónkat Csokonai szolgai követőjének vallja. Hubay csak az idilleknél hivatkozik Csokonaira, de attól tanulta elméletét a cadentiás versekről, attól a szabadabb hangot is. Költeményei a legtöbbször Csokonaira emlékeztetnek formában és hangban egyaránt. A II. könyv 18. darabja (Dorottya panaszai) például Csokonai versének (Ódák II. 6.) ügyetlen, erőtlen követése. Az I. könyv 26. verse azonban megérdemli érdeklődésünket, mert bár Csokonai Habozásával tagadhatatlanul szoros kapcsolatban áll, de a kettejükével rokon népdalhoz (Erdélyi, II. köt. 141.) egy helyen pontosabban illeszkedő változatot szolgáltat. Ebből tehát arra lehetne következtetni, hogy igaz Galamb Sándor) hypothesise : a népdal Csokonai versénél régebbi, — vagy legalább is Hubaynak ismernie kellett Csokonai versét is, a népdalt is. Csokonai ódáit is utánozza Hubay, de az ódai hang és stílus ujja *) Váczy ezt is közzé teszi: Kazinczy leg. VII. 596. 1. — Kazinczy bírálatát 1. u. o. VIII. 339. sk. 1. 2) Abafi kiad. 50. 1. — Gessner-fordításának előszavában nem is említi meg Hubayt, bár a fordítókat felsorolja. (Kazinczy F. munkái. II. Pest, 1815. 3) V. ö. Kazinczy 1811. jul. 6. Döbrenteihez írt levelét. Kazinczy Leo. IX. 5. 4) A magyar nemz. irodalom története rövid előadásban. Budapest, 1873. 26. 1. 5) A magyar népdal hatása műköltészetünkre Budapest, 1907. 20. 1.