Ellenzék, 1892. január-június (13. évfolyam, 6-146. szám)

1892-01-09 / 6. szám

Kolozsvár, 1992, hogy már pártunk elnevezésében is rámutas­sunk a nemzeti irányra. És ez a név, ez a hitvallás nekünk nem üres szó, kifüggesztett czégér, mely semmire sem kötelez. Számot tudunk adni úgy a múltban, mint a jövőre nézve a szónak tartalmáról és a hitvalláshoz való hűségünkről. Nem politika az, mely minden téren, kifelé úgy, mint befelé, a nemzeti egységet erőt és méltóságot juttatja érvényre és mint hogy a törvényhozásnak és kormányzatnak minden ere­jét igénybe vegye, az a politika lehet, nemzeti politika, mely valóban minden erőt e czélra összpontosít és mellékc­élokra nem pazarol semmit. És már itt eleve megjegyezzük, hogy a kormány politikája, ha tartalmaz is egyes jó intézkedéseket, éppen azért nem érdemli meg a nemzeti politika nevét, mert nem minden téren érvényesíti a nemzeti eszmét, és mert tömérdek erőt von el a nagy nem­zeti érdekek szolgálatától, hogy azokat sa­ját hatalmi czéljaira pazarolja, úgy az in­tézmények alkotásában, mint a kormányzat­ban. Ez képezi az elválasztó űrt köztünk és a kormány közt, daczára annak, hogy látszó­lag több érintkezési pont található azon felfogásban, melyet némely kérdésre nézve vallunk. Viszont nem tehetjük magunkévá a füg­getlenségi és 48-as, vagy a 48-as pártnak elvi álláspontját sem, mely az 1867. évi ki­egyezés megváltoztatását, a közös intézmények megszüntetését tűzi ki czélul. Mi azt hisszük hogy ama kiegyezés talaján is megvalósítható az a teljesen nemzeti politika, melyet előbb jellemeztünk; azt hisszük továbbá, hogy újabb közjogi harczok felidézése a nemzeti fejlődés folytonosságát megszakíthatná és így a nem­zeti megerősödést, nemhogy előmozdítaná hanem inkább fenyegetné. Mi nemzeti politikát akarunk a 1867- iki kiegyezés alapján; folytatói vagyunk Deák Ferencz politikájának; hívei annak a kiegye­zésnek, mely tulajdonképen csak formát adott a pragmatika szankczió kettős alapelvének, a közös védelemnek és Magyarország nemzeti és állami önállóságának. Ugyanezt állítja ma­gáról a kormány és pártja. Ámde az ő poli­tikájuk ezt a kiegyezést lejtővé teszi, melyen lefelé csúsznak az önálló nemzeti és állami létről való lemondásig. Az udvartartásban a magyar királyi korona önállóságának nyoma sincs, sőt a magyar udvari méltóságok — a­melyek többnyire üres czimekké lettek — egyes esetekben a magyar közjog előtt isme­retlen udvari hivataloknak segédhivatalaivá alacsonyíttatnak le. A közös intézmények által használt czimerekben és jelvényekben, sőt ki­fejezésekben is gondosan kerülik Magyaror­szágnak, mint önálló államnak megjelölését; a külföld arról tudomással nem bír: állami önállóságunk csupán házi használatra szolgál, a Lajthánál megáll annak elismerése. A kö­zös hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadseregben nem gondoskodtak arról a leg­szerényebb nemzeti követelményről sem , hogy annak tagjaiban magyar katonai nevelés által a magyar szellem és hazafias érzés éb­ren tartassák, sőt még ezt is visszautasítják azon hamis ürügy alatt, hogy az a hadsereg katonai egységével össze nem fér. A véderő­törvény hírhedt 25. §-a a magyar intelligen­ce ara méltatlanul ránehezedik. A honvédség nemzeti jellege mindinkább elhomályosodik, még a nemzeti színek használatának kizáró­lagosságán is rést ütöttek. A közös intéz­mények kebelében felmerülő, Magyarország közjogát és önérzetét sértő kihágások esetei­ben komoly megtorlást, igazi elégtételt soha sem nyertetik. Legújabban pedig kormány­­nyilatkozatokban jöttek kifejezésre olyan el­méletek, mintha a kiegyezés nem volna a közös, valamint a közös egyetértéssel inté­zendő ügyeknek taxatív felsorolása, egyebek­ben pedig az ország teljes önállóságának fen­­tartása, hanem olyan politika, mely minket mindenféle ügyben az Ausztriával való egyez­kedésre utal és felhív. Mindezek az állapotok és elméletek el­lentétben állanak az 1867. évi kiegyezésnek úgy betűjével, mint szellemével, sőt magá­nak a pragmatika szankcziónak alapgondola­tával. A­ki ezeknek fentartását akarja, az nem ama kiegyezésnek, hanem az azóta láb­­rakapott és mindinkább elfajuló aulikus irány­zat hive. Nem csoda, hogy az ilyen politika bizalmatlanságot gerjeszt, mely áthárul ma­gára az 1867-iki kiegyezésre is és igy köz­jogi állapotainknak megszilárdítását kifelé és befelé lehetetlenné teszi. A bizalmat csak az olyan politika állíthatja helyre, mely a kiegyezésnek nemzeti tartalmát érvényre jut­tatja, mely a magyar nemzetet meggyőzi ar­ról, hogy ebben a monarchiában minden té­nyező utógondolat nélkül át van hatva álla­mi önállóságunk tudatától, és hogy minden ezzel ellenkező irányzatnak nyilvánulása kér­lelhetetlen megtorlással találkozik. És a Habs­burgok hatalmának erkölcsi megszilárdulása akkor lesz befejezve, akkor daczolhat az idők minden viharával, ha annak legbiztosabb tá­masza, a magyar nemzet, önmaga iránti kö­telességmulasztás nélkül, kiirthatja szívéből a bizalmatlanságnak utolsó nyomait is. Király és haza iránti kötelességünknek tartjuk tehát ezen sérelmek orvoslását, ezen nemzeti követelmények kivívását. A szoros értelemben vett magyar bel­­ü­gyek terén szintén a nemzeti politiká­nak szükségképens czéljai, a nemzeti egy­ség, erő és méltóság, adják kezünkbe a ve­zérfonalat. Ebből a szempontból kívontuk mindig az erős magyar­ államhatalomnak szervezését egyfelől és az erőteljes nemzeti életnek sza­badságát és buzdítását másfelől. Hogy államunk ilyenné váljon, a refor­mot az államhatalom minden orgánumára kell kiterjeszteni. Reformálni kell magát a törvényhozást és összealkotásának alapját, a választási tör­vényt, főleg abban az irányban, hogy a kép­viselőház a választási szabadságnak biztosí­tása által valóban a nemzeti akarat képvise­lője legyen és így a képviselőháznak felelős kormány is a nemzettől függjön, nem pedig a nemzet tőle. Reformálni az igazságszolgáltatás, a bírói függetlenséget, erős fegyelem mellett, tökéletesebb biztosításokkal ellátni; az alaki jogban a szóbeliség és közvetlenség elveit érvényesíteni, a katonai igazságszolgáltatás­nak mai elavult szervezetét átalakítani; de mindezt meg is tenni, nem csupán róla el­mélkedni és vagy az ellenkezőt, vagy semmit sem cselekedni. Reformálni kell a közigazgatást. Pár­tunknak régi programmpontját képezi a ju­­riszdikc­ióval ellátott megyei és járási tiszt­viselők kinevezése. De ezzel kapcsolatosan a tisztviselőket olyan helyzetbe kell hozni, hogy csupán a törvényes állami akaratnak végrehajtói legyenek, nem pedig a pártura­lomnak, vagy alkotmány­ellenes kormány­zásnak eszközei. De nem kevesebb súlyt fek­tetünk a nemzeti egésznek erőteljes életnyil­­vánulásaira és azoknak helyes vezetésére, mert a nélkül a legjobban kigondolt állami szervezet csak gépiesen működik és semmi­féle feladatot helyesen megoldani nem képes. Ezen erőteljes nemzeti életnek tért kell nyitni magában az állami igazgatásban, a községi és megyei önkormányzat a lehető legtágabb jogkörrel való szervezése által, a községek és megyék helyi érdekű ügyeiben az autonóm testületeket a lehetőség határáig önálló intézkedési joggal kell felruházni ; a községi hivatalok betöltésénél a választási el­vet fentartani és a kinevezést csak a köz­ségnél nagyobb közigazgatási beosztásoknál érvényesíteni. De a politikai önkormányzat még ko­ránt sem meríti ki mindazt a­miből egy erő­teljes nemzeti állam áll. Itt vannak a különböző egyházi önkormányzatok, nagy kulturális fel­adataikkal mint a nemzeti történelem fejle­ményei. Ide tartozik a társadalomnak minden spontán életnyilvánulása az egyleti tevékeny­ség, gazdasági, művelődési emberbaráti té­ren,­­ a szellemi érintkezés sajtó és gyü­­lésezés útján, végül az egyéni erőnek szabad érvényülése úgy a magán mint a közéletben az egyéni és a politikai szabadság annak számtalan elágazásával és követelményeivel. A szabadság elvét akarjuk érvényesí­teni a lelkiismeret és a vallás terén, mely­­ erkölcs­ nemesítő befolyását csak igy érvénye- s sítheti teljesen. Az egyházak történelmileg­­ fejlődött önkormányzatát tiszteletben tartjuk és annak áltjágát, azokra is ki akarjuk ter­jeszteni, a­kik azzal még nem bírnak, de kötelességnek tartjuk őrködni a fölött hogy az egyházi autonómia soha és sehol államel­lenes törekvéseknek köpönyegéül ne szolgál­hasson. A teljes jogegyenlőséget és viszo­nyosságot az összes vallásfelekezetre nézve érvényesíteni kívánjuk annak minden kon­­zekvencziájával. A szab­dság követelményének tartjuk, hogy e haza minden polgára — valamint egyéniségének minden más oldalát — úgy anyanyelvét és fejleszthesse, az állami egység által követelt határokon belül. A magyar nemzeti egység alatt nem a nyelvszerinti erő­szakos magyarosítás értjük, hanem a nemzet politikai egységét mely sem jogokban sem jogokban sem kötelességekben nem ismer kü­­lömbséget a külömböző nyelvű honpolgárok közt, és nemzetiségeket mint közjogi csopor­tokat el nem fogadhat. A magyar nyelv is­meretének terjesztését azonban szükségesnek tartjuk, hogy nem a m­atryar ajkú intelligen­­czia az állami szolgálatból részét kivehesse és ez által is minél szorosabban csatolassék­­ az államhoz de főleg mint annak a társa­dalmi összeforrásnak eszközét mely nélkül a politikai egység üres forma marad. A gyülekezési és egyesülési szabadság­nak törvényes meghatározását, a szabadelvű­­ségnek ezen becsületbeli adósságát, melyet az úgynevezett szabadelvű párt tizenhat évi uralma alatt nem fizetett ki, a sürgősen megoldandó feladatok közé soroljuk. A sajtószabadságot fentartani annak némely újabb kormányrendelet által történt megsértését megtorolni és azt a tapasztalás által szükségesen mutatkozott újabb bizto­­­­sítékokkal ellátni kívánjuk. De a nemzeti élet, mint már r­ondott­­­tuk, a szabadságon kívül czélszerű vezetést is igényel. A nemzet szellemi és erkölcsi erejének egyik fő tényezője, a nemzeti egységnek egyik leghathatósabb előmozdítója a czélszerűen és nemzeti szellemben vezetett közoktatás. Az államnak e téren nagy feladatai vannak, kü­lönösen a tekintetben, hogy ne tűrjön az országban olyan területet, a­hová a kultúra fénye nem hatol és hogy saját kezeibe vegye a közoktatás ügyét mindenütt, a­hol az kü­lönben nem fejlődnék hazafias irányban. De az állam ereje az egész nagy kulturális fel­adat teljesítésére elégtelen. Már ebből az okból is, de a szabadság — Oh, mennyire fáj ezt hallani bá­tyámtól! De ez a lehangoltsága bizonyosan csak ideiglenes ! Neki gyakran vannak ilyen rész napjai, de ismét kiderül. — Igazad van Magdám, de fájdalom ez a nyomott kevély állapot — ez a csüg­­gedés, mind gyakrabban és nagyobb mérték­ben jön elő, — és én meg vagyok ró­l győ­ződve, hogy ő nagyon szerencsétlen. — Oh, reméltem, hogy bátyám csaló­dik, mondom melegséggel.. — Tudom édesem, hogy te mindig jó vagy és érdeklődős. Te nem képzelheted, hogy milyen köny­­nyebbülés az nekem, hogy van valaki, a­ki­vel ezekről a dolgokról beszélhetek. Ekkor megfogta a kezemet s szeretet­tel szorította meg, a lassabb hangón, s ti­tokteljes komolysággal beszélve folytatá: — Tény, hogy Ralf még nincs meg­állapodva. Jelenlegi kedély állapotában semmi hasznát sem veszem a Cityben, ámbár a vi­lágért sem akarnám tudatni vele, hogy ezt mondtam róla. Gyakran fáj látnom, midőn a munka mellett ül s dolgozni próbál, tudta, hogy az egész idő alatt nem képes gondolatit a ke­­zében levő tárgyra fordítani. Sokszor kértem, hogy vegyen magának egy időre teljes szabadságot és menjen el valamerre, de nem akarja azt tenni. Mert lásd, a szegény fiú oly érzékeny s tudva, hogy mennyi időt és pénzt veszte­getett el, nem akar a munkával felhagyni, ámbár mostan igazán nem képes arra hogy dolgozzék. ’ Mit gondol bátyám, mi az a mi Ralfot hantja és nyugtalanná teszi? Kérdém elve folytán is a közoktatás terén működő társadalmi tényezőknek, különösen pedig az egyházaknak e hivatása tiszteletben­­­r­­tandó. Áttérve az anyagi érdekekre, magától értetődik, hogy az állami pénzügyeknek nagy áldozatok árán elért rendjét fentartani és megszilárdítani kívánjuk. De czélszerű adóreform a közterhek sú­lyát enyhítheti, ha nem is azoknak leszállí­tása, de arányosabb beosztása által; ugyan­­ezen czélból azokat a mindenféle czímeket, a­melyeken azok ma beszedetnek és melyek az átte­kintést az egyes adófizetőre nézve majdnem lehetetlenné teszik, lehetőleg egy­szerűsíteni, a beszedési időt a nép gazdasági életének időszakaihoz alkalmazni szükséges. Gyökeres reformot igényel az italmérési adó, melynek mai rendezése a fogyasztó közön­ségre nézve sok helyen elviselhetetlen álla­potokat teremtett. A földművelési érdekeknek intenzív fel­karolása, valamint az ipari fejlődésnek gon­dos előmozdítása és a hazai kereskedelem izmosítása mindenkor egyik legfőbb törekvé­sünket képezte. A legnagyobb súlyt itt a gaz­dasági értelmiség emelésére fektetjük, miért is úgy a mezőgazdasági, mint az ipari és kereskedelmi szakoktatás és egyleti élet na­gyobb mértékben és rendszeresebben karo­landó föl, mint eddig. A vízszabályozási ügyekben az autonómiának barátai vagyunk és szükségesnek tartjuk, hogy a műszaki szempontokkal és a többnyire egyoldalúlag ezeken alapuló kormányrendeletekkel szem­ben, a birtokosok teherviselési képessége na­gyobb tekintetben részesüljön. Egyebekben nem részletezzük azon egyes feladatokat, melyek a közgazdasági politika folyó ügyeinek nevezhetők elég azokra a fér­fiakra rámutatnunk, a­kik pártunk soraiban ülnek és a­kiktől — a parlamentben és a parlamenten kívül — a gazdasági élet min­den ágában annyi üdvös kezdeményezés szár­mazott. De szólnunk kell még a magyar köz­­gazdasági politika általános kereteiről és elvi alapjairól. Kiindulási pontunkat Magyarországnak önálló közgazdasági egyénitése képezi, me­lyet az 1867. évi kiegyezés világos szavak­kal fentarto­tt, de melyről az azóta folytatott közgazdasági politika sajnálatosan megfeled­kezett. Az aulikus politika a kiegyezés szel­lemének ellenére ezen a téren is érvényre jutott; nem Magyarországot tekintette a köz­­gazdasági egységnek, hanem az osztrák-ma­gyar monarchiát. És hogy ez mennyire igaz, hogy ez a káros lealázó felfogás mennyire átment azon köröknek tudatába, melyek a »birodalmi egy­ség” számára ki nem fáradó ravasszsággal iparkodnak kissebb-nagyobb vívmányokat el­érni, ezt a jelenlegi kormány is tapasztal­hatta abból a visszahatásból, melyet a ma­gyar államvasutak tarifáiban az önálló ma­gyar érdekek gondozására irányuló szerény kísérletei a monarchia másik államában elő­idéztek. A Magyarország közgazdasági önálló­ságáról megfeledkezett uralkodó politika ha ezt elvileg nem is vallotta be, tényleg a vám­területi egységből politikai dogmát csinált, mert úgy jártak el, mintha minden egyébb rendelkezés elvileg ki volna zárva. Magyarország önálló közgazdasági egyé­nisége azt is kívánja, hogy hitelforgalmának központja és szabályozója, a törvény által szabadalmakkal ellátott jegybank önálló le­gyen. A valuta rendezésével el fog esni en­nek eddig fenállott gyakorlati akadálya, és kétséget sem szenved, hogy az országnak húsz év folytán elért közgazdasági fejlődése nagyobb erővel ellátott olyan hitelügyi köz­­pontot kíván, melynek szervezete megfelel­ J jen Magyarország különleges viszonyainak,­­ és melynek műveleteinél kizárólag Magyar­­ország érdekei és szükségletei legyenek mérv­adók. Ilyen központra támaszkodva, létesül­hetne egy teljesen egészséges, az egész or­szágra kiterjedő személyi hitelszervezet. A tőkének szabad vállalkozása sok jó pénzinté­zetet létesített ebben az országban, de ezek­nek jótékony hatása nem terjed azon kissebb körökig, melyekben az egészséges hitel­igé­nyek kielégítéséről a szövetkezeti eszme m­eg­­valósítása által kell gondoskodni, a­mint az Pest megye területén pártunk egy kitűnő tag­jának kezdeményezésére történt. Ez a példa mutatja, hogy az önkor­mányzati tényezőknek és a szövetségbe lépő apró egyéni erőknek együttműködése olyan szervezetet képes teremteni, mely a legtelje­­sebb üzleti megbízhatóság mellett tömérdek hasznos exisztencziát óv meg a pusztulástól és így egészséges társadalmi állapotok fen­­tartásához hatalmasan hozzájárul. Egészséges társadalmi állapotok fenta­­tása a nemzeti erőnek és egységnek egyik leglényegesebb előfeltétele. E végből nem szabad elhanyagolnunk a munkásvédő tör­vényhozás kiegészítését s teljes figyelmünket kell fordítanunk ama társadalmi bajokra, me­lyek az ország egyes részeiben részint végle­ges kivándorlás, részint veszélyes forrongá­sok alakjában mutatkoznak. Eszméink nem radikálisak, mi azon a téren akarunk maradni, melynek elfoglalá­sára a nemzet erejét elegendőnek, helyzetét alkalmasnak tartjuk. De bár számolunk ezen viszonyokkal, ha eszméink megvalósulnak, a közéletnek egyetlen része sem lesz, melyet át nem hatna a nemzeti gondolat. Szilárd hi­tünk, hogy az általunk kijelölt után Magyar­­ország azzá lehet, a­minek azt ideáljainkban látjuk: a nemzeti önérzetnek, a szabadság­nak, az igazságnak hazája, mely fényt áraszt kifelé és jólétben és meg­egyesíti összes polgárait. Ezen Magyarország létesítésének szen­teltük egész életünk küzdelmeit, ezen nagy czél elérésére kérjük a nemzet támogatását. Kelt Budapesten, a nemzeti pártnak 1892 évi jan. 5-én tartott értekezletéből. BENEDEK ELEK, jegyző: KIRÁLYI PÁL, elnök, tettei nem is lesznek legalább tekintsék azt hogy ők nem lázongók; közöttük senkinek fegyvere sincs,­­sőt még a magukkal hordott palczákat is leteszik, nehogy ellenállóknak látszassanak. E pardonkérelmet Boros egy hosszú póznára erősítette és melléje a béke jeléül fehér kendőt szögezett: — ugyanily kendőt lobogtattak a vele ment megbízottak is, kik­kel Boros az országutra vezető utczán meg­indult a vezénylő Bukow felkeresésére. Alig haladtak a szélső házakig Bukow nem tekintve sem a békejelekre, sem a par­­donkiáltásra, mikor a küldöttek közvetlen közelbe értek, rettenetes ágyú- és puskatüz­­zel fogadta őket. Legelső esett el Boros, mint az ős­székely alkotmány első áldozata, — utánna mind a vele volt küldöttség tagjai. Most Bukow felgyújtotta a faluszéli házakat s ezeknek rémes világánál az ut­­czákra és udvarokra beözönlött katonaság megkezdte a leggyalázatosabb gyilkolást, mi­nőt a történelem feljegyezhetett. Öreget, ifjat nőt, férfit és gyermekeket egyaránt ölt le a feldühödt zsoldos sereg; a fegyvertelen nép határozatához híven nemhogy ellenállott volna, de sőt Istenre és végzetes sorsára bizva ma­gát, szent zsoltárokat énekelt és hidegvérrel várta a vértanúi halált. A nemzetgyilkoló munkának csak kilencz órakor lett vége, mi­kor Bukow „lefúvatott“ és azokat, kik még életben maradtak, katonáival a csikszeredai vár földalatti tömlöczébe hurczoltatta. A legyilkoltak számát meghatározni nem lehet. Szomszédfalusiak a nemzet halottjai­nak csak egy részét temették el az országút melletti közös sírba, másokat övéik — bárha ez tiltva volt — hazavitték és titokban te­mették el; igen sokan, kiket az Olt hídjára összehordtak, míg számukra egy uj gödröt ásnának, a nagy teher alatt leszakadt híddal együtt az Olt vizében lelték sírjukat; azok­nak pedig, kik az erdőkben vagy más me­nekülő helyeiken haltak el sebeikben, számát senki sem tudja. Csak az Isten, ki minden ársa­­­innak és nemesnek halálát följegyzi . . A faluk telve voltak odamenekült se­­­besültekkel; csak a Somlyói kolostorban is 29-en valának, kiket Mihályfi Antal zárda­főnök ápolt s adott át az életnek. Bukow katonaságával nap-nap után sorra járta a falukat, a megrémült népet mindenütt Mudéfalva sorsával fenyegetve, fogadtatta el a fegyvert. Február 8-án Csikból Háromszékre ment, hogy a fegyverfeladást ott is folytassa, de előbb gondoskodott arról, hogy Zöld Péter szentléleki, Beke Isván delnei, Némethi Jó­zsef szentmihályi és Beke Endre kilyénfalvi lelkészeket is börtönbe hurc­oltassa. Ők a népnek nemcsak papjai, hanem mint igaz székelyek, küzdött társai is valának. Méltó, hogy utókor ismerje nevüket és hálás tiszte­letben tartsa emléküket. A gyilkos Bukow hadparancsnokot utol­érte Isten büntető keze. Még féléve sem múlt hogy Mudéfalván végrehajtotta a gyáva öl­döklésnek legiszonyúbb tettét: május 17-én kocsija feldúlt, a bezúzott ablaküvegek ar­­czát és fejét összevagdalták, szemei kifoly­tak üregeikből és irtóztatós kinok között le­­t­helte ki bűnös lelkét. Ott, hol a madéfalvi vértanuk alusszák siri álmukat, örökké él a székely nemzet hő­emlékezete; a könnyed és verítékkel öntözött szent porok fölött pedig dús kalászt lenget az alkonyi szellő . . . „Mert szent határ az, puszta nem­zetet, Bol honfi szív honáért vérezett, Magda. Irta: M. H. Tennyeon. Angolból fordította : A mica. Hr. (Folytatás.)­­ — Én is úgy találtam, hogy ma dél­után nyomott kedélyű volt — válaszolom sajnálkozva. — Ah, — folytatá a bátyám sóhajtva — én nagyon aggódom miatta, sze­gény fiú! válaszolni88“ eFro’ kérdésre’kissé ba108 nekem Bocsánat ha kiváncsinak látszottam mon­­danisietve, tett A,b. Édesem, te félre­értettél engem, sajnál­ná , ha­­kevésbé érdeklődnél irántunk. — Kérdésedre azért oly nehéz a válasz, mert te annyira érdekelve vagy benne, és attól tar­tok , hogy beavatkozásommal bajt csi­­csinálok. Édes bátyám kiáltám csudálkozva — m­it akar ezzel mondani ? — én nem ér­tem önt. Mielőtt válaszolt volna megsimogatta a fejemet. Kis leányom, nem mondott Ralf neked ma délután valami különös dolgot. Néhány pillanatig gondolkoztam, mia­­lat a szívem fájdalmasan kezdett rebegni. Nem, nem emlékezem, hogy mondott volna dadogtam. Szegény fiú ezt gondolhattam volna mi­dőn a szomorú arczát láttam ! Mit kellett volna, hogy mondjon? sut­­togám égő arczal, de elhatározva, hogy a leg­rosszabbat is megtudjam. A bátyám habozott egy pillanatig az­tán folytatá: Jól van édesem, talán még­is legjobb lesz ha ey megtöröm a jeget. Magda, hát nem látod, hogy Ralf szerelmes beléd ? Bátyám ! Csitt édesem ! monda komolyan, kezét gyöngéden a karomra téve. Ne beszólj egy pár pillanatig első meglepetésedbe olyasmit faló Inni *v_ - J..__ _ _• _ 1_ P/ •.. _ ____ találnál mondani, a­mi nekem fájna, vagy hiú reményeket ébresztene lelkemben. Ali Magda én bálványozom a fiamat ! És ő annyira szeret téged, de nem mer ve­led beszélni. Azt hiszi, hogy régi durvaságát nem felejted el és mert ő maga is tudja hogy a kedvező alkalmakat mily meggondolatlanul sőt elveszetten vetette el magától. De alap­jában ő nem rossz természetű, jó szíve van, és ő kész a saját hibáit beismerni. Épen az a baj­­a az lesz a veszedelme, hogy nem bízik magában. Magda te megmenthetnéd őtetet ! Magda nem adsz e nekem reményt arra, hogy egy­kor nevében úgy mint szeretetében fogsz lenni ? Édes bátyám válaszolám komolyságá­­tól meghatva, nem tudom, hogy mit vált­­szoljak.­­ Ön oly jó hozzám, életemet oly bol­­doggá teszi hogy akár mit meg tennék, hogy kedvét keressem és agodalmától megmentsen és még sem mondhatom azt hogy Ralfot up szeretem a hogy a leánynak azt a férfit­ kell szeretni kit férjének választ. Szeretem mint rokonomat, hálás vagyi­ szívességéért és hiszem hogy sok jó tulajdon­­ságai vannak, de tudom, hogy ez nem elég Magda, a további meg fog jönni ha szür­det nem zárod be előtte. — Ah gyermeke® próbáld meg ötöt én értem szeretni. Akkor igazán okom volna áldani azt a napot, melyen a testvérem árva gyerme hozzám jött — ha érezném, hogy fiamnak önbizalmát vissza adtad, s az erkölcsi tönkr­­menéstől megmentetted. — Oh, bátyám, milyen nehéz felelis'­séget tesz reám ! kiáltám, elhúzódva tőle. — Édesem, kénytelen vagyok vel'1' hogy szóljak, — aggodalmaimat nem tudó® hosszasabban magamba folytam­. Féltem­ a fijamat, úgy jó nekem, mint ha egy örvect szélén látnám állani Az hiszem, hogy nem hallgatsz reá, ismét viszszaesés köre­kezik a kétségbeesésbe a régi kényelmües­­nek adja magát s menthetetlenül elpusztu Ilyen gondolatokkal lelkemben csudáikon) — hogy kérő szavakkal lelkemben forduln hozzád, Gyermek te ne fél tőlem 1­000. csendesítő hangon — látva hogy tele voltak könnyekkel. — Nem ert­.t kóróm hajlandóságaidat — de meg Vig. róla győződve, — hogy boldog lennel * s hogy jó férj válnék belőle,­­ engem­et illet, szivemnek a legho­ga teljesülne, mert tudnám, hogy k­iam van mentve. (F„|yt köV.) t ] t V d V 1­ t V t a v 8 d t, b g U B, a P i­ ft O, ét L es £ ELLENZETT (5*?) trán­yíf 0. Milliós tolvajlás. Bpest, jan.­a Piufsich az öngyilkos főpénztárnok ha­gyatékáról Gebhardt IV. kerület* elölji*»»» Prohászka kér.­jegyző két kerületi esküdt valamint Zboray Béla ügygondnok jelenlété­ben szerdán vették fel a jegyzőkönyvet A hagyaték értéke ez idő szerint meg­állapítható nem volt. Az egész hagyaték az özvegy őrizetében van. A hagyatékot terhe Budapest főváros árvaszéke részéről 4110 forint 65 krajcrár és járulékai iránti köve­telés, a temetési költség és a magántartozás továbbá a pesti hazai első takarékpénztár által támasztott követelések, melyek összege még eddig nincs megállapítva. A jegyzőkönyv konstatálja azt is, hogy a hagyatékban idegen letétek nincsenek. A népszínházi bizottságnak e hó 2-án tartós­ ülésén tudvalevőleg Evva Lajos iga­zatót fel­szólították, hogy a népszínház 10000 frtnyi

Next