Ellenzék, 1928. január (49. évfolyam, 1-23. szám)

1928-01-07 / 6. szám

49. évi 6. szám, ELLENZÉK KARÁCSONYESTÉN Írta: SIPOS DOMOKOS Bonyhádi, a mészáros szétvetette lábait, hogy csak úgy reccsent alatta a diófaszék. Széles, kövér arca ragyo­gott a megelégedéstől s a verejtéktől, mit olykor-olykor öklével fent szét homlokán. Az asztalon parányi kará­csonyfa állott, rajta néhány apró, szí­nes gyertya s egyik ágacskáról a má­sikra fonódva, piros és fehér papír­szalagok. A család, az asszony, egy kamasz fiú és a nagy leány, az asztal körül ültek s karácsonyi ajándékaikat mustrálgatták. A konyhában, egy faggyuszagy inas és a szolgáló a kályha mellett üldö­géltek s friss kalácsot majszoltak. Az ajtó előtt lábtörlés, mozgolódás hal­latszott, előrohantak a kutyák, hango­san csitították őket, a kilincset le­nyomták s beszorongtak a betleheme­­sek. Bonyhádiék a szobaajtóban ál­lottak, mig elvégződött a hókusz-pó­­kusz, a mészáros mérgesen adott valami pénzt s mikor elmentek a karácsonyi csillaggal,utánuk dörmögött: „A fene egye meg őket, kilopják az ember zsebéből a krajcárt“. Azután rászólt az inasra: “Eredj, zárd be a kaput”. A fiú kiszaladt. A kapunál össze­ütközött János bácsival. „Szerencséje van öreg, az utcán hált volna, ha nem siet!“ — mondta neki, gyorsan eltolta a reteszt s szaporán talpalt vissza a konyhába. János bácsi, olyan hetvenéves, töpö­rödött, fekete, rongyos kis ember, ott állott az udvaron. Cipője lyukas volt, egyik oldalán kibuggyant belőle a mocskos kapca, megviselt szürkosztó nadrágja lötyögött sovány kis lábszá­rain, mindkét térdén nagy főtt sötét lett. Kabátját valamikor az viselte. Egy gomb sem volt rajta, hanem derekán spárgával átkötve igyekezett a rongyos inggel együtt, egy kis melegben tar­tani az öreg testét. Micisapka tetőzte be János bácsit, ellenzője szomorúan konyult félre s kicsapzott alóla a szürke haj a ráncos kis homlokra, mely alatt könnyesen pislogtak a fakó kékszemek. János estefelé templomban volt. Megállóit az ajtóban, a szenteltvíz­­tartó mellett s dideregve bámult a fényben csillogó oltárra. Onnan kibal­lagott az állomáshoz szerencsét pró­bálni, hátha akad egy útitáska, amit be kell hoznia a városba, de senki sem érkezett a karácsonyesti vonattal s János csalódottan ült be egy csap­székbe. A korcsmáros gyermekei angyalt vártak a szobában, de-benézett az üzletből ő is közéjük s magával hozott mindig a kis füstös pálinkamérésbe egy-egy kis karácsonyi melegséget. Ételt adott Jánosnak, egyetlen vendé­gének a szent estén s nem sajnálta tőle a bort. Az öreg evett-ivott s a korcsmáros ez egyszer komolyan üzleti nyereségként számolta el a János bácsi fizetségét. Az öreg szaporán ismétel­gette : „Isten fizesse meg, Isten űzesse meg !“ Záráskor kitámolygott János és elindult hazafelé. Erősen melege volt, ide-oda ten­ergett a járdán, nagyon sokat ivott. Mikor az inas betette a konyha­ajtót, János is lakása felé tartott. Az udvar végében volt egy elhagyott disznóól, évek óta ebben lakott az öreg. Nyáron árnyékos hely, télen, jól kitömve szalmával-szénával, nem lágy meg benne az ember. Isteni éjszaka borult a földre. A csillagok oly tündöklően ragyogtak a hideg űrön át, mintha az eszme szü­letésétől izzanának. A hold fénylőn lebegett az égen s a fehér hóra árnyékot vetett egy bagoly puha, hangtalan röpte. A házak falán s az emberek lelkén kopogtatott a világon elomló jóság s voltak boldo­gok, egy páran e csillagon, kik meg­nyitották előtte szivüket. János félrehúzta az ól ajtaját s bemászott. Sapkáját levette fejéről, kabátját kioldotta, csak úgy tüzelt öreg teste. Végig feküdt a szalmán, de az ajtót, melyet máskor gondosan becsukott maga után s réseibe szal­mát gyúrt, most nyitva hagyta. A sza­kadozott szőnyeget, melyet takarónak használt, nem méltatta figyelemre. Öreg, ütött-kopott, töpörödött szive ünnepelni akart, karácsony estét kivánt ülni. A disznóól keskeny homálya szűk volt neki, ember sehol, a kutyák a konyhaajtó előtt várják a vacsora ma­radványait. — János a csillagokat hívta be magához és hálásan újságolta ne­kik Isten jóságát, hi szent karácsony estéjén még egy igen utolsó, nyomo­rult embernek is kiadja tisztességes porcióját A csillagok lejöttek az égről, egészen közel sorakoztak az ajtóhoz, csak ki kellett volna nyújtani a kezét, a leg­elsőt elérte volna. De János tudta, mi a becsület, hálás volt e kitüntetésért, csak mesélt nekik s örvendett, hogy figyelmesen hallgatják. Először is tudomásukra hozta, hogy az állomás melletti korcsmáros jóra­­való, becsületes ember, ki mindig megtűri őt egy sarokban. Lám, ma este pompás vacsorában részesítette, de Bonyhádi mészárosról sem akar semmi rosszat mondani. Ami igaz, igaz: semmi jussa nincs ehhez az órhoz, mégis évek óta lakik benne. — Hát nem volt ez mindig igy. Lakott ő a nagy vendéglőben is és ha egy hordót kellett felguritani a pincéből, akkor sem állott félre, de késeket puc­­colni sem tudott úgy senki, mint János. Az öreg itt elszomorkodott, mert Gábor úr temetése lépdelt tova előtte. E temetés után került hányódásra. Ezt panaszolta most a csillagoknak. Azok összenéztek s bólintottak János felé jóakaratúak és szánakozón. János felült, nekitámasztotta hátát a deszkának s beszélt a csillagokhoz. „Látják, tíz esztendeje élek ilyen keservesen. Bezzeg más világ volt, amíg Gábor úr meg nem halt. De talán maguk azt sem tudják, mi közöm nekem hozzá. Úgy volt az, hogy huszonöt esztendős voltam, amikor meg­házasodtam. Rózsi volt a feleségem. Rózsi, hiszen ismerhették, olyan volt ő, mint a csillag az égen. Mikor meg­esküdtünk, azt mondja Gábor úrnak a bátyja: „Te János, gyere te el hoz­zám kocsisnak.11 Hát miért ne men­tem volna ? Jó fizetést adott, aztán az udvaránál becsületes szállást, még kertet is és kiadta minden kommenc­ó­­mat emberséggel Olyan négy lovat hajtottam, hogy még a madarak is megálltak s úgy csudálták őket, de dicsekvés ne legyen, ha mondom, úgy is állt kezemben a gyeplő, mintha azzal születtem volna. Aztán ki sem tudom beszélni, hogy Rózsinak milyen becsülete volt a kastélyban. A nagy­ságos asszony is azt mondta neki: „Rózsi, édes virágszálam, tedd ide ezt, hozd ide azt.“ Hát egyszer csak hazajön Gábor úr. A jó isten tudja hol, hol nem járt, valem­erre, idegen országokban, elég az hozzá, hogy mikor először meglátta Rózsit, azt mondta neki: „Na te Rózsi, a fene egye meg a dolgodat, sokfelé jártam, de olyan egy tájin fehérnépet, mint te, sehol nem láttam.“ Hát Rózsi csak a szeme elé húzta a kötényét s a nagyságos asszony azt mondta: „Ne bolondozz Gábor, ura van a menyecskének“. De már olyan ember volt Gábor ur, Isten nyugtassa meg a lelkemet, hogy ha egyszer va­lamit feltett magában, hát nem lehetett ővele akkor ísizni. Ahogy egyszer hajtja a négyest s én ülök a kicsi ülésen, csak hátrafordul Gábor ur s azt mondja: „Te János, én elviszem a feleségedet“. „Tréfál a nagyságos úr“ — mondtam neki, gondoltam, egy ki­csit sokat ivott a délben. De nem komédiázott­­ egy cseppet sem. Az­nap éjjel a nagyságos asszonyt vittem a vejéhez, hát mikor reggel hazaérek, nincsen Rózsi sehol. Úgy volt az, hogy éjféltájban odament az ablakhoz Gá­bor úr s bekopogtatott: „Kelj fel Rózsi s gyere, egy-kettőt“ Megijedt szegény Rózsi erősen, sirt, mint a zápor, de Gábor úr nem sokat teketóriázott, nekivetette vállát az ajtónak, felkapta úgy, ahogy volt, egy szál pendelyben, felültette a kocsira, rádobott egy ka­bátot s kihajtott vele a tanyára. Reg­gel beüzent, hogy oda ne tegyem a lábam, mert lelő, mint egy nyulat Mit csinálhattam volna ? Mondta a nagy­ságos asszony is: „Hadd el János fiam, nem lesz ebből semmi baj, jó ember Gábor úr, csak egy kicsit bolondos“" Nem is tudtam én meg soha, hogy mi történt Rózsival. Beszélték, hogy Gábor úr oda volt érette, mint valami dámáért. Egyszer éppen állunk a kas­tély előtt, a nagyságos úr nézi a lo­vakat, csak jön Gábor úr s azt mondja: „Na János, özvegy lettél“. „Hát már hogy istállóm ?“ — kérdeztem. „Hát csak úgy, hogy a reggel meghalt Rózsi, a keservű­ ennek a kutya világnak!“ Ezt mondta Gábor úr s belerúgott a keselynek a hasába. Hogy a lovat bántani tudta, abból láttam, hogy igen búnak adta a fejét. „Most már János hozzám jösz szolgálni!“ Meg is egyez­tünk mindjárt Rózsit eltemettük, meg­sirattam keservesen, búsultam utána eleget, de hát rendre-rendre megen­­gesztelődik az ember. Harminc esztendeig szolgáltam Gábor úrnak. Nem is lesz több olyan úr ezen a semmi világon. Mikor meghalt, pedig nem volt neki sem felesége, sem egy falat gyermeke, annyian mentek a koporsója után, hogy elég lett volna egy király temetésére. Nem maradt utána semmi, Isten nyugosz­talja. Azt mondta mitndig: „Egyé!, igyál János, amíg engem látsz, ha meg­halok, nem tudom, ki fog enned adni.“ Hát ahogy elvégzi János a beszé­det, csak megszólal a legfényesebb csillag: „Ne busulj te öreg János, mondok én neked valamit. Gyere velünk, megtalálod Rózsit s Gábor urat, soha olyan jó dolgod nem volt!“ Megörvendett öreg János erősen, felugrott sebtiben s azt mondta: „Köszönöm a jóságukat, megyek egy­szeribe, csak épen a bajuszomat pöd­­röm egy kicsit ki, csak felveszem az ünneplő ujjasomat, csak kifényesítem egy cseppet a csizmámat." Hát amint ott pödri a bajuszát, látja, hogy a csillagok között jön egy szép négyes fogat. Az ostorhegyes épen olyan, mint a Gábor úr Szellője. Hej, édes jó Istenem, épen, hogy,a Szellő! Megdörzsöli János a szemét, de hát mégis csak jól lát, ott ül a bakon Gábor úr, mellette pedig Rózsi. A piros szőttes szoknyája van rajta. Gábor úr idekurjant: „Készülj Jáno­s, kapaszkodj fel a hátulsó ülésre!“ „Készen vagyok, nagyságos úr lel­kem, készen vagyok, csak igyekezze­nek, amíg ideérnek, leülök egy kicsit az útszélre!“ Kegyetlen hideg veszi körül a háza­kat, a világos karácsonyéjszakában angyalszárnyak suhannak el szerető­jét hordozva, de az emberek alusz­nak. Csak a kutyák vannak ébren. Ak­kor János bácsi boldogan, sugá­rozva lép fel az elővágtató kocsira s a lovak trappban indulnak a csillagok után, az ebek vonitani kezdenek az udvaron, aztán a szomszédban is fel­néznek az égre s hangosan üvöltenek. A disznóól mellett valami fekszik a havon, de az már nem János. Csodá­latos, hogy reggel az inas mégis azzal szalad be a mészároshoz: „Jöj­jön Bonyhádi úr, János bácsi az éjjel megfagyott.. Itt fekszem most fegyvertelen írta: SZABÓ LŐRINC Nem akartam én semmi rosszat, mégis hallom mindenfelől, hogy szidnak az igazi rosszak és szidnak az ostoba jók. Sajnálok minden átkozót, mit pazarolja erejét, mikor én dobok legelőbb hamut és követ életemre? Mert büszkélkedni már ki merne, ha, mint én, oly nagyon csalódott? Megutáltam szivet és csókot s nekem már semmi rossz sem újság s didergő, rongyos kis tanulság maradt meg csak, elkésve semmi: nem szabad őszintének lenni , s én, jaj, bután őszinte voltam Gyermeki szám kimondta nyomban, ami szivem szemébe ötlött s nem titkoltam, hogy sokszor ez elég ficánkolt a bőröm alatt. Szerettem barátaimat és lettek ellenségeim, s akik egykor elcsábítottak, gyaláznak mindenféle nők. Jaj, mért beszéltem, minek értem, mért nem bújtam el valahol a hazugság száz rejtekén, hisz gyöngébb s tisztább vagyok én, mint azok, akik megítélnek. Nem akartam én semmi rosszat s most szidnak az igazi rosszak, mert jaj, bután őszinte voltam, amit más gondolt, én kimondtam s árva vagyok most nagy kínomban és nem értek ma sem a nyelvén földi és mennyei gonosznak. Minden erőm már összeroskadt, porba hanyatlott a fejem: itt fekszem most fegyvertelen s minden gazember megtaposhat. 21. oldal A háziasszony öröme a „Familia“ speciál édes kenyér!

Next