Ellenzék, 1928. január (49. évfolyam, 1-23. szám)
1928-01-07 / 6. szám
13. oldal, ELLENZÉK 49. év, 1. szám. Boldog idők Sípos Domokos, Sípos Domokos annak a regényvázlatának mottójául írta ezt, amelybe diákköri élményeit gyűjtötte volna össze. Talán senki se szerette jobban diákkorát, mint ő. Annak emlékei adták neki feleségén és kisfián kívül élete legédesebb örömeit. Ha gondolatai elé dobódott diákkora, vagy gondjai utján erre a bűvös pihenőre ült, mindig visszaesőkön a múltba emberek és dolgok felé visszahozhatatlan édességekért. Mindig olyan szívesen beszélt erről a semmiről; szemei boldogan, gyermekes örömben ragyogtak fel. Mosolya és szavai nyomán felrajzolódott Enyed az ősi kollégiummal, az Őrhegy, a Bükkös, a Farkaspatak, titkos diákkocsmák, emberek, tanárok, diákok, lányok, a magyar utcai gesztenyesor, édes és heves izgalmak az Almamater nyugalmas és gondos szárnyai alatt Egy egész tündérváros és tündérvilág, amely valóság volt. De amikor tündérisége nyilvánvaló lett, akkor már emlék volt, egy drága, kedves kicsi ember emléke, aki riadtan és feszülő izmokkal küzködött életéért kihajítva egyedül a sors piacára. Amikor Sipos Domokos mögött érettségije után az enyedi kollégium nagy kapuja becsukódott, édes, feledhetetlen tündérmese lett az az egész elmúlt világ, az élet boldog szigete, ahova visszahajózni többé nem lehet S talán nem is hitte többé, hogy ő volt az, aki ott járt, ott nyitotta ki szemeit a világ titkai felé; ott ölelt eszméket magához lelkes önzetlenséggel; ott volt gondtalan úr, hogy ne legyen aztán az soha többé; emelkedett és biztos ember, aki elindult, hogy rövidesen rendbehozza a világot. Óh, annak az életnek mennyi édes romantikája volt! Mikor róla írt, címül ezt írta: „Boldog idők“. S amikor én most az emlékeim között kutatok, amelyek Sipos Domokost ölelik elém, mindenikre rá kell fűznöm a fekete gyászszalagot, mert Sipos Domokos "egész élete egy fájdalmas-édes nagy emlék lett csupán. A lélek megvillanó, gazdag csokra, belehajítva a halál sodró, nagy vizébe ... Tudom, hogy nekem most meg kellene rajzolnom annak a kezdődő embernek az arcát, aki 1902 és 1910 között az enyedi kollégiumban fejlődött és ért az életnek. Azokat a csirákat kellene felkutatnom, amelyek magukban hordták egy nagyszerű erdélyi ember és igazi írótehetség későbbi életmozdulatait. Egy képnek kellene megadnom a vázlatát... De csak apró, boldog ködbe vesző képek villannak elém, amelyeken mozdul és él egy drága ember, aki ma halott. Bennem az élet küzd most a halállal, az élet mozdulatait látom, egy kis diák s egy életnek kibontakozó ifjú ember életizmainak gondtalan, kedves játékát... Hisz annyi fátyolt dobtak azóta kiáltó, nagy valóságok közénk és a közé a boldog idő közé, amelynek kettős csendjében tisztán és hittől ragyogóan emelkedett a lelkünk biztos és szép emberi jövendő felé. Az ifjúságunk és az ősi kollégium csendjéből belelökődtünk egy forrongó világba. Aztán mindjárt a háború jött, új arcokkal és új tragédiákkal. És jött a fajtánk és nemzetünk tragédiája. S ez a sok minden mind azokra az édes emlékekre hullt, mind mélyebben és mélyebben temette azokat el. Ezektől a véres emlékektől valóságokba kivadított ember alig talál már rá azokra az édes és tiszta mozdulatokra, vagy azokra az arcokra, amelyek akkor jártak keresztül az életünkön. De mégis látom Sipos Domokost felejthetetlenül néhány kedves képen át- Csöpp, a földből alig kilátszó, friss szőke emberpalánta. Édes, huncutsággal aláfestett, emberekre nyíló, mosolygó kék szem, szögletében apró nadozással az élet érthetetlenségei felé. „Pityergő szájjal anyámtól búcsúzom, az enyedi diák „ Mesélek arról a semmiről, mi koporsódig megaranyozza életed.“ — írja első napjáról az enyedi kollégiumban — a régi várfal mellett szipogva majszolok ráncosodó besztercei szilvát, délben egy félcipót gyömöszölök kicsiny zsebembe, este egy ezerszer összetaricskált publika mellett négy-öt hozzám hasonló, álmélkodó báránykával ismerkedem s szent áhítattal bámulom a cigarettázó primáriust.“ Emlékszem egy apró kis tragédiára, amire édes könnyeket ejt az emlékezés... Nem volt még akkor a kollégiumban vízvezeték. Kis napos „fikák“ hordták kancsókkal a vizet a kúria közepére állított hordóból. És a kicsi Sipos Domokos, amint a lépcsőkön vitte fel a vizet, a cserépkorsókat beleütötte a lépcsőfokokba és összetörtek ... Milyen komoly, szociális tragédiája volt ez annak a szegény, árva kis diáknak... Hogy lecsüngött tőle feltörő életkedve, mint egy jéggel sújtott kicsiny virágnak... Két eltört csépkorsó miatt... És később, amikor már kinyílt a szeme abban a biztos, külön kis világűs csínyekre emlékszem vissza... is ott volt abban a kis összeesküvésben, amely felborította a „Mari mama“ gyümölcsös sátorát... A sátrat körülvette a kis diákcsapat, az apró lábak között egyik a sátor lábát spárgával megkötötte, a spárgát végigvitte a piacon be a vár kapuján és onnan rántotta meg, hogy felborult a sátor apró gyümölcscsomóival... S a hirtelen zűrzavarban a zsebekbe tűntek el a guruló almák, szilvák és diók... Csínyre felragyogó vidám kék szemére emlékszem, amikor rekordot csinált a „felpakolással.“ Ez a bosszantásnak egy módja volt akkor: aki nem volt otthon, annak vagy az asztalát, vagy az ágyát „felpakolták.“ Ráhordták mindenéi a legmesterségesebb rendetlenséggel. Egyik diákpajtása ágyát így pakolta fel egyszer Sipos Domokos. Szék, asztal, kihúzott fiók, láda került egymás fölé, s e fantasztikus torony legtetejébe egy vízzel tele mosdótálat rakott... Ragyogó kedvű, eleven eszű, drága kis diák volt, aki éppen úgy benne élt a fegyelmet rágcsáló, tanár-bosszantó, kedves diák-csinyekben, mint azokban a nagyszerű komolyságokban, amilyenekben csak egy gyermekifjú él benne igazán. Jól tanuló, friss eszű, jeles diák volt. Tettereje és szíve lelkesen állt minden „közügy“ szolgálatába. Vezér lett hamar. Legkisebb volt a nagydiákok között, de a tekintélye oda nőtt mindenik fölé. VII—Vili. osztályos korában diákmozgalmak vezetője volt. S hogy az önképzőkör elnöke nem ő lett, annak csupán — amint emlékszem — az volt az akadálya, hogy növésre nagyon kicsi volt. Féltünk, hogy nem lesz elég „reprezentáns“ alak. De ő volt a „Haladjunk“ szerkesztője. Oda irta novelláit, vezércikkeit. Ez az ifjúsági lap rejti Írott hasábjain tolla első tapogatózásait. Ezeken a lapokon kereste először kifejezését az az élet, amelyet ő látott titokzatosan felragyogva szemei előtt. Ezeken a lapokon indult útjára az a nemes lendület, amely meg akarta javítani, egy ifjú szép álmai felé vinni a körülötte levő életet. Ezeken a lapokon élte csira életét az a humor, amelyben a kritikus csipkedő kedve és egy öreg bölcs szelíden elterülő mosolya volt. Az életnek ilyen hites, bízó és fölényes mozdulatai voltak ezek! Egy kis varázskalitkából nézve a buta nagy, valóság... Látom, amint ott áll a nagyterem pódiumán a nagyságos fejedelem arca előtt, vagy március tizenötödikén a diákemléknél a sétatéren, vagy a január nyolcadik vértanuk sírjánál a vár oldalán és beszél... Lelkes szivét szavain kihordja hallgatói elé és emelkedetten érzi, hogy fajtája és nemzete mint lendül minden megpróbáltatáson át győzelmesen az élet fölé. Szavában boldogan cseng a múlt minden ragyogása, s bizó, szilárd jelen meg elképzelt fényes jövendő dacoskodik a történelem csüggesztő emlékei nyomán... Kitűnő diákszónok volt, friss és nagy beszédkészséggel. Lelkes „függetlenségi párti* volt, szívéből lenézte a „pecsovicsokat*. Egy regényvázlatában elbeszéli azt a nagy heccet, amit mint nyolcadikosok, rendeztek az 1910-es választás alkalmával az igazgató előzetes tilalma dacára. Amikor künn kortesfogatok száguldozták be a várost, ellenkortest pofoztak meg, lázas izgalomba tüzelték a diákokat s kifordítva a kaput sarkaiból, kiöntötték a diáksereget a választástól zajló és izgatott utcára ... Vagy látom, amint Torockón a sor elé lép egy kiránduláson az akkori igazgató, Molnár Károly szigorú szeme elé. Mögötte a Székelykő emelkedik fehéren az égi kupoláig. Józan megriadással hallgatja a feddő és fenyegető beszédet, amit a torockói polgárokkal történt mulatás miatt társaival kapott. A kollégium egyik legkitűnőbb diákja volt, de kirobbanó életkedve konfliktusokba kergette sokszor az iskolai fegyelemmel. Ember volt, gúzsba nehezen szorítható, szabadszárnyú lélek. Pajtásai és a szép eszmék felé jóságosan és lelkesen ölelő. Kedves, egész ember, aki ott az ősi kollégiumban nőtt szép reménységekkel az életnek. És Sipos Domokos, drága, érett lelkű ember, amikor Enyedtől meg kellett válnia, érezte és tudta, hogy mit hagy el. A sétatéri kis pavillonból, ahol az érettségi láz mámoros lármája zúgott, félrevonult a csöndes fák alá és beburkolva a júniusi éjszaka sötétjébe, sírt, sírt. Tudta, hogy a gond tépő, fekete útjára lép, amikor kilép az ősi enyedi kollégium kapuján. Azóta mindig gyöngéd virágokat nyitott ajkán a szó, ha Enyedről beszélt. Egy 1922-ben megjelent írását így kezdi el: „Ohvén kollégium és első ifjúságom édes városa: Enyed. Tizenkét esztendő messzeségéből sóhajtok felétek és a sóhajtással kérem számon a keserves élettől mindazt, mit azóta kicseréltek a napok szivem tele kalászából. Most tágra nyitom szemem, mint húsz évvel ezelőtt, mikor először láttam meg a méltóságos Marost, a Kakasdombot, messzi zöldjét a Bükkösnek, nekem akkor roppant monumentális tornyodat — öreg kálvinista templom — s a kollégium bámuló cserepes tetejét. Belebámulok az elmúlt esztendők medrébe s keresem az örökké változó homokban egy szegény kis diák lábnyomát“ ... És keresem én is lelkemben az emlékek között lépkedő Sípos Domokost. Látom, amint az életbe indul frissen, vidáman, csorduló tele szívvel... Az emlékeim között, a távol boldog, gondtalan ködében, mert máshol már hiába keresném... Csak a régi Enyeden... Vagy kisfia szemében és írásai szép felvillanásaiban , egy zseniállis ígéretben, amely már maga megvalósulás volt. .. Kovács László. KOSZORÚ 1921 január 15-ére tűzte ki a marosvásárhelyi Zord Idő második irodalmi pályázatát, miután az első pályázat Nyírő József és Tompa László nevét emelte fényre. A második bíráló bizottság, melynek tagjai Dékáni Kálmán, Moher Károly és Berde Mária voltak, a következő jelentést adta ki az eredményről: „A kisnovella pályázat legkiválóbb darabjának az Októberi forradalom jeligéjű pályázó Templom-rabló c. novelláját tartjuk. A gondolat — minden bizarrsága mellett is, — az átlag morálnál mélyebben gyökerezik az igazi humánus krisztus-felfogás talajában, hogy t. i. a Megváltó ott is megbocsát, ahol mi már megbocsáthatatlan bűnre gondolunk. Kiválóan sikerült a szerzőnek az éhes, kisemmizett ember problematikus lényének megoldása , a cinikus rabló és Isten-hivő, vallásfélő ember jellemrugóinak összeegyeztetése. A stílus rövid tömörsége a kapkodó indulatoknak jó eszköze. Egyáltalán nem annyira a téma, mint a megtalált erőteljes és hatásos kifejezési mód indítanak reá, hogy a szerzőben kifejtendő elismert írót lássunk és így a pályadíjat neki odaítéljük. Neve: Sipos Domokos. (Dicsőszentmárton.)“ A nagynovella pályázatnak dátuma egy hónappal későbbre volt kitűzve. A bírálók figyelmét ezzel az alkalommal egészen más karakterű írás kötötte le. Szemben a fff Templomrabló sűrített drámaiságával ez a másik mű a széles, csobogó epikum medrében folydogált. Mesélni, Pihenni, ez volt a jeligéje is, éppen ellentéte az előbbiének! A bírálók bizonyosra vették, hogy egy már jólismert kolozsvári írónak nevét fogja felfedni a jeligés levélke, íme a bírálat szövege: „legharmónikusabb alkotás . Mesélni, Pihenni jeligéjű, Boldog Idők című. Érdeme, hogy mai sivár világnézetű, fáradt irodalmunkba belelopja legragyogóbb éveink aranyát, hogy igazi couieur locale-t, mégpedig erdélyit adott tárgyának, azaz abból vette tárgyát, bár ebben nem új csapáson jár. Stílusa üdítően könnyed. A világkatasztrófa előtti meddő, de romantikus diákpolitizálás erkölcsi megvilágítása komoly igazságként szól hozzánk. Hátránya a műnek, hogy néha hétköznapivá lapul el a nyelve és hogy némileg szétfolyó meséjével, jobban mondva szorosan vett „mese“-nélküliségével éppen az hiányzik belőle, ami az igazi novella sajátja: a drámaian sűrített egység.“ Őszinte meglepetésére a bírálóknak , a felmetszett borítékból ismét Sipos Domokos neve bukkant elő. A pályadíj ezúttal kétfelé oszlott, de a koszorú elsősorban a boldog időknek szólott. A rövidesen rá megszűnt Zord időnek már nem állott módjában leközölni a második novellát. De a kitüntetés, amely érte, jó útravalónak bizonyult, mint a mesebeli hamupogácsa az útrakelő legénynek. Sipos Domokos célba ért az után, amelyen elindult vele az elismertség felé. Felejteni pedig sohasem felejtette el ezt az első biztatást, amely akkor a legtöbb volt, amit egymásnak adhattunk e földön: bajtársi kéznyújtás az erdélyi életért való küzdelemben. Most, amikor utolérte őt az annyiszor ismétlődő erdélyi végzet, a célnál való összeroppanás , amikor nyájas, szép fiatal feje a koporsó párnáin pihen, igaz testvéri gyásszal nyitjuk, frissítjük meg rajta a szerény erdélyi koszorút, amellyel olyan szép remények felé láttuk elindulni . Berde Mária