Ellenzék, 1928. február (49. évfolyam, 24-47. szám)

1928-02-13 / 34. szám

49. év, 34. szám. ELLENZÉK П. oldal. Sípos Domokos, a költő Az Erdéiyi Szépmi vés Céh Sipos Domokos irodalmi hagyatékának első köteteként most adta ki verseit Vágtat a halál címen, Szentimrei Jenő be­vezető életrajzával. Ismertük Sipos Domokost, a közéleti embert, ismertük Sípost a novellistát és eltemettük egy született regényíró Ígéretét. S most, hogy igy, együtt ol­vassuk, halála után a verseit: most erezzük, hogy egy nagy költőt is el­veszhettünk benne... Nagy költőt, akinek lelkén a Halál megrázó futamokat orgonáit. * Mig erőben küzdött, minden hangja a közösségért volt, amelybe született. Erdélyért, s az Emberért. Mert millió szálak összefüggésében, a viszonylatok végtelenségében összefügg minden em­ber és mindenki mindenért felelős és nincs különálló Egyén, csak az óriási orgánizmus van: a Közösség, egyetlen óriási szervezet, amely kiválasztja rész­letmunkákra az Egyént, a Közösség kifejező szervének a művészt S akkor, először halkan, majd mind nagyobb és kegyetlenebb erővel az élet végtelen szövedékén keresztül dobol az egyéni sors záró akkordja, a Halál, s aki élt a mindenki életében, most megérzi, hogy „én" 6, a sors különre szakított pályáján. Magányos, örök egyedüli, még átmegy a két végtelen­ség között, a fekete pallón, amelynek neve: Halát És feljajdul és sikolt az En-nek hangja, mikor megérzi, hogy egyedül van, egyedül... A legszemélyesebb módon, álca és közvetítő közeg nélkül: Urában. A Halál-lira az én költészet Iegtra­­gikusabban természetes hangja. S még­­sincs külön, mégis minden szivet meg­markol, mert amit külön formájában kisikolt, egy közös sorsa az Én-nek: a Vég... * Az első sejtelem, ami az élet csú­csainál fogja el: „Előttem lángoló szivem: Pislogó szent­jánosbogár. Kitárja szárnyát a csúcsok előtt, Hiába csapdos, hiába repdes, Én tudom, hogy oda sohasem érek el!" (Integet a halál.) Talán ettől kezdve fordul el az élet dolgaitól. Rendre szakadnak a szálak és az örök kérdések közelednek. A szeretet és szánalom örök korlá­­tainak kevés tragikusabb hangja szó­lott az emberből, mint az „Ácsolj ke­resztet'. Valaki elmegy az ablaka előtt, ráncos fáradt arccal. Szeretné meg­simogatni. De útját állja az ablaküveg, útját az utcák, a dolgok, amiket em­ber teremtett. Ulját távolságok, embe­rek és szavak, szavak. Akkor kitör a kétségbeesés: „Esküszöm ! Nem lehet tenni mást! Csak nézni — nézni tágranyitott szemmel, Mig két szívből egyszerre pattan ki szikra. Csak nézni némán, sokáig — sokáig [egymást! Csak egy van még! Ha lelked tiszta, Ácsolj keresztet s vedd vállaidra! Vidd fel a hegyre, állítsd az égnek egyedül S mig kigyülnek a népek a nagy csudára. Szegezd rá magad sziveden keresztül !* 0 Az örök dolgok egyre közelednek. Kérdeznek az örök kérdések. „Ma reggel a tükörbe néztem ... S arcomon láttam, Hogy megint eltelt egy nap. Megijedtem, s azt kérdeztem : Vájjon az vagyok-e ma is, Aki tegnap voltam? De mi van telkemmel! ? ... Ki úgy él bennem, Mint titokzatos vendég. S nem tudom, nem más-e ma, Mint tegnap volt S nem adja át helyét Holnapra egy vészthozó idegennek? Az ősz hajszál énekel: Utánnam jönnek még sokan. S akkor majd megtudod: Ki voltál. — Vájjon ki voltál ? !* (Ősz hajszál.) S felrémlik a Halál. Ifjú szűz násza a halállal cimü versében egy vizióban eléje áll. Valakivel van és övéivel. Rá­juk néz a halál. S ö nem tudja, őt nézi-e? Övéit félti. Akkor meghal, akivel együtt volt, a fiatal leány. „S én reggel megtudtam, hogy a múlt éjjel Magát nézte meg.“ • Az örök dolgok egyre közelednek. £s szakadoznak mind a földi szálak. Az egyik, ahogy feszül, irgalmatlanul fáj. Már nem is a saját élete fáj, ha­nem az, hogy elszakad kis fiától. Sza­vakkal kisérni nem lehet, csak leírni némán, mint a küzdelem fázisait, a megrendítő fájdalmakat. „Örök titok" cimü versében lázado­zik, hogy bármit tud meg a halálban, mit ér vele, ha fiának nem mondhatja el. S már megnyugodna az elmúlásban, de viziószerüen látja és kétségbeeset­ten fellázad, mert fia után is „nekieresztett kantárszárral vágtat a Halál.* Ez a viaskodás az Éjjel cimü vers­ben éri el a tetőpontját amikor döb­benetes erővel szólítja az Urat és a halál irtózatát magában legyőzi: „Egy bizonyos: Ott bent a kis ágyban Fekszik gyermekem; A folytatás. Mit reszkessek a riasztó csontlovag előtt ? Csak emelje pallósát bátran felém 1 Királyi gőgben éri fejem a csapás, Mert tudom. Uram: Véled lesz a végső <• [számadás!“ • Van egy csodálatosan finom, a gyer­mek emléket a halál gondolatával össze­kapcsoló verse: a Nagyanyám és a Bitóra kisér egy zord menet cimü, amely némileg az Ácsolj keresztet gon­dolatának variánsa. * Az örök dolgok folyton közelednek. És már nem tud megállani a maga fájdalmánál. Már fáj az emberen túli pusztuló élet. Sipos Domokosnak a Bárányka cimü verse az egyeiemes szánalom egyik legszebb költői alko­tása. Egy kis bárány történetét írja le, akit a szomszédjukba hoznak, s más­nap leölik. Kis fia kérdi: miért sir a bárányka ? És aztán csendes éjszaká­ban egyre hallatszik a bárányka sírása. „Szegény bárányka még remegve bégefett [a hideg éjszakában, Sén álomba zártam szivemet fájdalma elől. Óh! Tudom, hogy minden sírás az in Ifejemre vádi Minden fájdalom halálos bűnöm egyedül [nekem I Az embernek, ki nem kiáltom szüntelen és (bátran: Ne engedelmeskedjetek Csak a szeretetnek, csak a szeretetnek, (csak a szeretetnek!* Ez a vers az abszolút felelőségérzés. Csak egy halványabb mását ismerem: Francis Jammes „Oly könnyű volt" cimü versét a vágóhídon levő kis bor­júról. De Sipos verse sokkal átfogóbb, sodróbb, megrázóbb erejű, s az ember­­lélek ama metafizikai csúcsán álló, amelyen egyes keleti népek lemonda­nak a husevésről, mert élő lélek hor­dozóját látják az állatban. * Mindössze 12 vers, ami egészen kész, s aminek közös elme: a Halál. £s még 11 vers részletekben, sorokban, foszlányokban, amiket megmaradt pa­­pirdarabkákról Szentlmrei másolt le. Van közöttük egy Petőfi-formában Irt vers, de 5—6-ból csak sorok. Két megnyugvó hangulatú vers (Én és Isten, Megszületett) mellett két tépő erejű lázadozás. Az egyikből szól a zárát­­hustrai kérdés: „Vigyázz Uram, esak in tudom, hogy vagy, Ha én nem vagyok, mit ér, ha vagy Te ?* És egy színes formában irt „Halot­tak napján“ cimü versben meghatóan látja a sírjához kedvesével együtt ki­menő fiát. Egyik töredékben vannak csak a serok. „Tisztára mos a könnyek ária, Emlékezz arra, amit mondok, Apád is vadon nőit ekkorára. Ne (élj Jiam, ha meghalok.* Összesen 23 vets, a töredékkel egy­­gyütt. De bennük egy egész költő. Egy egész költő, akit szintén elvesztet­tünk Sipos Domokosban. * Perverz dolog „esztétizálni* az élet legszörnyübb mélységeiből kiszakadt fájdalom darabokkal. A Sipos-vers, megrendítő lényege nem bírt el semmiféle kötött formát. Formája csak a szabadvers lehetett, mely folyton utánamegy a lényeg moz­gásainak. Ebben az irányban az Ácsolj VÁGTAT A HALÁL Irta: SÍPOS DOMOKOS Az semmi, hogy én meghalok! Csak ne tudnám, hogy fiam nyomában is .kocog a Halál. Félszemmel olykor felénéz, Úgyis tudja, hogy egyszer rátalál. ' Gyermekem aranyhaja szikrázva csillog a napon. Töretlen lába táncol a gyenge füvön, A bogár neki hintázik a rezgő levelén, Neki Imbolyog az égen a hold aranytányérja, A virágok neki bólintanak az utak mellett, Az erdő mély zöldje neki Integet. Szemében csillogva tükrözik az egész világ, Nem látja, bogy messzi-messzi már üget felé a Haléi S dárdája hegye az ég partjára vág. Erős, szép férfi lesz az én édes fiam 1 Nem veri Ide-oda vaksors, mint engemet. Látom mér, hogy tornyositja tetté álmaim, Hallom, hogy harsog belőle sok megrekedt dalom. Jóságát érzem bús szivemben, mint Föld a Nap melegét. Tudom, hogy az élet csúcsain vezet az útja S vállán ragyog a legnagyobb vágyóit: Egy igaz koponya. Most felkiáltok hozzá a múltból a magasba: Édes fiam, csak hátra ne! Csak hátra ne nézz! Bús szivem szörnyű pert kezd az Istennel érted. Én összetörök minden orgonát, Nekem ne búgjon boldog feltámadást! Forgácsát felhajitom az égbe: Itt van, Isten i Ennyit ér vigasztalásod I Érezd te is a kint, ml engem megfagyaszt: Mikor látom, hogy egyetlen, egyszülött fiam nyomában Nekieresztett kantárszárral vágtat a Halál. kérésziét és az Ősz hajszál pszycho­­lógiai jelentéktelen mozzanatból ki­indulva konstrukcióikban Szeníimrei: „Virág“ cimü verséhez hasonlók, de a ellenkező pólust adják: az észre­vehetetlen kicsinyekből valóságos lelki detonációkat hozva ki. Az erdélyi költők legelső sorába tar­tozik a halott Sipos Domokos, d sza­bad versnek Szentimrei és Bartalis mellett harmadik nagy költője, akinek „Ácsolj keresztet", „Ősz hajszál", „Éj­jel", „Bárányka“ és „Vágtat a halál" cimü versei az egyetemes magyar iro­dalom legmagasabb csúcsáig nőnek. * A kötethez Szentimrei Jenő irt 58 oldalas bevezető életrajzot A rendel­kezésére álló rövid idő alatt is nagy vonalakban és pregnánsan elénk tudta állítani a tragikus életet, mely politi­kán, irodai..ion túl egész volt. A jel* legzetes adatok sokaságával jellemez és festi meg Sipos életének tragikus küzdelmét könnyezettel, nyomorral. „Re­gényírónak szánta a sors, de torzónak maradt, elnagyoltnak, kiteljesületlennek, hogy regényhősnek annál készebb, an­nál befejezettebb lehessen", — irja a kis életrajz végén Szentimrei. Igent Sípos Domokos regényhós és el kell jönnie mindnyájunk érdekében annak, aki az ő életét és mögötte a mai éle­tet regényben megírja. * Kós Károly az Ácsolj keresztet-hez olyan illusztrációt rajzolt, ami tragikus erejével méltó párja a versnek és a legszebb Kós-illusztrációk közül való. Megkapóan mutatja az igazi vers­­iiiusztráiás útját, ahogy azonos han­gulatból a maga sajátos külön irányá­ban kinő a vers és a rajz. A Sípos három arcképét is hozó kis kötet elseje az irodalmi hagyatékát át­fogóan adandó három kötetnek, s két kötet Sipos novella fogja követni, amelyeket szintén Szentimrei Jenő ren­dez sajtó alá. Olcsó példányai 40 leiért megrendelhetők az Erdélyi Szép­­rnives Céhnél. (Cluj, Sír. Brajianu 22.) Ennek a kis könyvnek, s ezután megjelenendő társainak el kellene jut­­niok minden erdélyi magyarhoz, hogy meglássák teljesen a tragikumot, amely­­lyel Sipos Domokos a Szentimrei Jenő szavai szerint: „az elhivatás egész kálváriáját megfutotta, rövid harmincöt esztendő alatt.“ Jancsó Béla. Egy szerző vallomásai A moszkovita Irodalom kissé túlzott divatjának mai korszakában nagy kor­társai mellett kissé mostohán kezelik az orosz litteráturának kétségkívül egyik legkiválóbb egyéniségét, Gogol Miklóst. Pedig ez a nagy iró nemcsak tehetsége révén állja meg a versenyt a legnagyobb oroszokkal, hanem kivételesen érdekes és tragikus életfolyásával is. Erről az érdekes életről rajzol megrázó erejű képet, különösen előszavában egy könyv, mely Gogol irodalmi vonatko­zású vallomásait adja franciául: Con­fessions d’un anteur, „Egy szerző val­lomásai“ cimen. Gogol élele a legkülönösebb kilen­gések és rendellenességek sorozata. Ha grafikus rajzát lehetne adni, egy vadul ingadozó lázgörbéhez hasonlí­tana, állandó vibrációkkal, hatalmas emelkedésekkel és esésekkel, hűen másolva ennek a szünet nélkül izga­tott és állhatatlan léleknek csapongá­­sait. Ukrajnában születik 18Ю körül — a születési évet biztosan nem tud­ják — kisorosz szülőktől. Ősei kato­nák, törpenemesek. Atyja is irogat, de csak szórakozásból. Ä poltavai gim­náziumba kerül, ahol egyáltalán nem tűnik föl sem tehetségével, sem szor­galmával. Már akkor is észre lehet azonban venni rajta különös lelkiálla­potát, mely társai számára megérthe­tetlen könnyűséggel ingadozik a széls melancholia és a szélső vigság között. TCzennyolc éves korában Pétervárra megy, de alig ér oda, hirtelen elhatá­rozza, hogy Amerikába vándorol ki. El is indul, de csak Lübeckig jut. itt újat gondol és visszafordul Pétervárra

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék