Ellenzék, 1929. július (50. évfolyam, 146-171. szám)
1929-07-29 / 170. szám
5. ó idei. ELLENZÉK Petőfi halálának nyolcvanadik évfordulója Huszonhat éves korában, 1849 július 31-ikén a segesvári csatában elesett Petőfi Sándor, minden eddigi idők legnagyobb magyar költője. Hat ízben, hat költeményében kívánta és jósolta meg, hogy a harc mezején érje a halál. Éppúgy, mint ahogy a forradalmat megjövendölte, zseniális lelkének látnoki hatalmával. Nyolcvan esztendő múltával, mely az ő dicsőségének csak csekély kezdeti ideje, vessünk néhány pillantást Petőfi halálának tragikus körülményeire. Petőfi életrajzát kolozsvári ember, Ferenczi Zoltán írta meg eddig legrészletesebben és leggondosabb kutatások nyomán. Az egész irodalmat, mely Petőfi haláláról szólt és melyben a való a legendával, a fantáziával, sőt a hazugsággal is összevegyült, Ferenczi Zoltán lelkiismeretes kritikával rostálta meg, szétválasztván amennyire emberileg lehetséges volt, a valóságot a valótlanságtól, így, őt követve, akivel évtizeden át dolgoztunk együtt és akivel annyiszor beszéltünk Petőfiről és földi alakjának haláláról, ime ezek elestének főbb részletei. Petőfi és barátai: Arany János, Egressy Gábor, Fáncsy Lajos, 1849 július 1-ére Kossuth Lajos megbízásából népgyűlést hívtak össze a muzeum terére, hogy fanatizálják a népet s különösen Pest népét a keresztes haloomra, a főváros környékén vívandó elhatározó csatára. Ámde a kormány ugyane napról szintén plakátokon figyelmeztette a polgárságot, hogy esetleg, ha a hadi munkálatok kívánják, újra odahagyja ideiglenesen a várost. Ezért a népgyülésre hivás sikertelen lett, mindenki készült elutazni és a népgyülést meg sem tarthatták Petőfi nehezteléssel július 3-ikán Orthy Soma barátjához utazott, családjával együtt Mezőberénybe. Akkor ez a hely még valamennyire kivül feküdt a forradalmi zajon és Petőfi, aki Cegléden, Szolnokon, Gyomén át utazott a békésmegyei faluba, hova július 5-ikén érkezett, ott 18-áig maradt családjával legnagyobb elvonultságában. Ott irta meg Zoltán fiának életrajzát 7 hónapos koráig, ott irta meg eddig legutolsónak ismert költeményét Szörnyű idő címen, nagyobb színdarabba fogott, melynek tárgya Karaffa és az eperjesi vértörvényszék volt. Meg van belőle az I. felv. első jelenete, egy kiválóan sikerült, mozgalmas népjelenet. A 2-ik jelenet, melyben a poéta Karai fát, vérbirait és harminc hóhérát vezeti elénk, már csak töredék maradt. Petőfi már Pesten azt határozta, hogy a zavarok növekedtével Bem táborába menekül. Némelyek, köztük Vachot Imre igyekeztek lebeszélni e tervéről. De Petőfi Windischgrätz hercegnek köröző leírásából már sejthette sorsát, ha osztrák kézre jut. Minket az kiválóképpen érdekel, hogy a költő Pesten azt is mondotta Egressy Gábornak, hogy a forradalom lezajlása után, végleg Erdélyben, az általa annyira szeretett és magasztalt székelyek közt telepszik meg, mert hozzájuk a társadalom romlottsága még nem hatolt el. Hogy ez a terve mennyire komoly volt, bizonyítja, hogy nejének július 29-én kelt utolsó levelében, többek közt ezeket írja: „Csik-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van. Sepsi-Szentgyörgynek talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.“ Mezőberényben mindenki, rokonai, barátai, ellenezték tervét. Végre is elhatározta, hogy egyelőre nem megy Erdélybe, de, mert az oroszok előrenyomulása miatt Berényben nem maradhatott, a Damjanich parancsnoksága alatt álló Aradra gondolt, honnan Radna felé még nyitva állott az út Erdély felé is. Szekeret fogadott tehát, hogy július 17-én kora reggel vigye őt a fuvaros családjával együtt Aradra, esetleg Radnára. Már kocsin ültek, de a lovak az egyik kapuszárny behajtásától megvadulva, nekirohantak egy magtárnak és a kocsit összetörték. Így az ut az napról elmaradt, míg a kovács másnapra megjavítja a szekeret. Másnap reggel 5 órakor már előállott a szekérrel a fuvaros, Petőfi késett az indulással, így lett 6 óra, ekkor honvédekkel rakott két kocsi vágtatott el az ablak alatt és megálloit a piacon. Egyikben Egressy Gábort pillantották meg, behívták és Egressy magával hozta be Kiss Sándor ezredest is. Az ezredes, mint Bem futárja, Szegeden járt és megbízatása volt, hogy Petőfit vigye magával. * Tuduk, hogy Petőfi és Bem menynyire szerették egymást. Atyai és fiai szeretettel, hogy az év (1849) elején, midőn Petőfi Bem mellé sietett hadi szolgálatra, Bem őt segédtisztjévé nevezte ki, oldala mellett tartotta és a szenvedélyesen harcvágyó és bátor ifjút a csaták hevében óvta és tartózkodásra intette. A szelindeki csatában Petőfi részt vett, majd a vízaknai csatában is, mely előtt Bem ismét intette Petőfit, hogy tartsa magát a tűzvonalon kivül, mert nem szeretné, hogy a magyar nemzet ily jeles költője odavesszen. Petőfi azonban nem engedelmeskedett. A piskii csata előtt Bem rábírta Petőfit, hogy futárként menjen Debrecenbe, hova február 8-án indult. Ekkor Petőfi összezördült ott Mészáros hadügyminiszterrel, aki megkorholta, hogy miért jelent meg előtte kihajtott gallérral, nyakravaló nélkül (!) Mészáros folytatván kifogásait, Petőfi lemondott tiszti rangjáról, majd visszament Erdélybe, Bem táborába, hol a medgyesi véres csatában, március 23-án ő is részt vett. Azonban váltólázban szenvedve, Bem őt is katonai megbízással Kolozsvárra küldte, hogy magát kipihenje és gyógyittassa. Április elsején Szebenben jelentkezett a költő Bemnél, mint közkatona. A tábornok azonban rögtön visszaadta Petőfi századosi rangját, újból segédtisztjének nevezte ki s megajándékozta egy arabs lóval, melyet előbb maga lovagolt. Petőfi részt vett Bem előnyomulásában Szászsebesre. Bemet Szászsebesen díszítették fel a nemzetgyűlés küldöttei az elsőosztályu katonai érdemrenddel. Bem pedig április 10-én osztatta szét a kisebb érdemrendeket, serege jobbjainak, Petőfi is kapott ily kitüntetést. ..Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével, mert jobbja még fel van kötve s ezt mondá: bal kézzel tűzöm föl, szivem felöli kezemmel! s midőn elvégező, megölelt, hosszan és melegen ölelt! ... Oly megilletődéssel, melyről, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig a becsületet.“ így írta le Petőfi ezt a jelenetet. Bem április 13-án hagyta ott Szászmásnap Vajdahunyad várát látogatta sebest, még aznap Déva alá szállott, meg s ott pár órát töltött. Petőfi is vele volt, az éjjel Hátszegen irta meg Petőfi Vajda Hunyadon című költeményét, melyet Gesztessay reggel, németre fordítva megmutatta Bemnek, ki a Hunyadival való gyönyörű öszszehasonlítás hallatára megindultan könnyezett. Bem 17-én Karánsebesre érkezett, 19-én Lugoson volt, honnan gyors megrohanással Temesvárt akarta elfoglalni. Erre nézve Kossuthtól és a hadügyminisztertől, előterjesztésére, rendeletet kapott, hogy a Vingán állomásozó Vécsey tábornok 3—4000 embert küldhet segítségére. Bem Villám alezredest küldte át Vécseyhez, kérve a segélyt, de Vécsey nemcsak, hogy nem küldte a csapatokat, de a Villámot is visszarendelte és letette a dandárparancsnokságról. Bem ekkor rendkívül éles levélben fakadt ki s e levelet a honvédelmi bizottsághoz küldte. Ezt a levelet Bem engedélyével Petőfi lefordította magyarra és beküldte Bem lapjába, a Honvédba, hol a cikk megjelenvén, a levelet a többi lapok is átvették, ami óriási feltűnést keltett. Vécsey azonnal levelet irt Kossuthnak, követelve, hogy őt is, Bemet is állítsák haditörvényszék elé. Bem április 26-án már Temesvár alatt, Freydorfnál állott és oda tette át főhadiszállását, ott maradván május 6-áig. Petőfit pedig, május 1-én kezdődő ranggal a vezérkari századosi rangból őrnaggyá nevezte ki és tovább is segédtisztjéül tartotta meg. Bem el akarván újból távolítani a költőt a bekövetkezendő véres csaták elől, május 4-én futári minőségben Kossuthoz és Klapkához küldötte, rendkívül meleg ajánló levélben kérve Kossuthot, hogy erősítsék meg Petőfi őrnagyi kinevezését. Petőfi május 4-én Szalontára utazott. Onnan másnap reggel gyermekét és dajkáját Arany Jánosnál hagyva, maga feleségével Debrecenbe utazott, hol értesülvén apja haláláról, 7-én Pestre akart utazni, hogy rendbe hozza családi ügyeit. Ezért 6-án jelentkezett Bem sürgönyeivel Kossuthnál, majd a helyettes hadügyminiszternél, Klapkánál. Kossuthnak nagy kellemetlenséget okozott Bem levelének közzététele, ezért hidegen, Petőfi szerint kicsinyléssel fogadta őt és őrnagyi kineveztetésének erősítése dolgában Nagy Mihály találkozása a hálás utókorral Elbeszélés Írta: KÁROLY SÁNDOR 1. Nem érzett fájdalmat, csupán tompa lökés verte le a lábáról, azután mindjárt el is ájult. Amikor kinyitotta a szemét, már sötétedett, távolból azonban kis piros robbanások tüzeltek fel. Néha egy-egy világító rakéta halkuló kísértet fénye is sárgás zöldbe burkolta a fákat és bokrokat, de mindez messze volt, mintha valahol mérhetetlen távolban történne. Nagy Mihály nézte a tűzijátékot, de nem értette. Általában keveset értett mindabból, ami körülötte és vele néhány óra alatt történt. Mindössze két napja volt a harctéren, még ideje sem jutott, hogy megismerkedjék a szakaszbeliekkel, amikor jött a parancs előre. Az ezután lepergett eseményeket köd mosta el az emlékezetéből. Tudta, hogy megmarkolta a kézigránátot és szaladt a többiekkel. Az orosz állások felől lőttek rájuk, éles fütyülések zizzentek el a füle mellett, kapkodta is a fejét eleget. Azután a közelében valami óriási tűzoszlop szökött ki a földből jó magasra. És iszonyú csattanást is hallott, azt hitte, hogy szétpattan a feje. Többen elbuktak, őt is meglökte valaki vagy valami a vállán, mire elterült a földön. Minden mást kizavart a fejéből a csattanás, meg a magasba szökő tűzoszlop. 2. Körülnézett és amikor szeme már megszokta a sötétséget, mozdulatlan alakokat látott maga mellett heverni. Nem tudta megszámolni őket, mert fur-csa összevisszaságban feküdtek, egy fej közvetlen a bal lába mellett volt, egy kar, amelynek ujjai még szorongatták a kézigránát nyelét, az orra előtt pihent. — Mi van magukkal? Miért nem kelnek fel? — szólt a fekvő alakokhoz, de azok nem mozdultak. Furcsa csendesség ölelte körül. — Talán meghaltak — gondolta hirtelen és hideg futott végig a testén. Bizonyára ő is meghalt. Ez a szorongó furcsa érzés — ez lenne a halál? Érdekes: most legalább megtudja, hogy mi történik azzal, aki meghalt. Lehunyta a szempilláját, majd megint kinyitotta, mondott valamit, azután ismét elhallgatott, mozgatta az ujjait, végül ezek az érzékgyakorlatok meggyőzték, hogy mégsem halt meg. Később ordítani kezdett, közben égető szomjúság gyötörte, inkább elhallgatott. És a jobb válla kegyetlenül fáj, mintha tüzes vassal tépnék a húst, sőt a bal lábfeje is sajog és az egyik füle is úgy zúg. Kétségbeesetten erőlködött, hogy talpraálljon, azonban rövid kísérletezés után fáradtan abbahagyta. Azt hitte, tizkatlanban fő a karja. Megint lecsukta szemét. Ezüstös félkörök és oválisok cikkáztak el az egymásra préselt pillák előtt, majd sűrű fekete függöny ereszkedett le, végül ez is elmúlt. Érzéketlenül feküdt a két lövészárok közötti kis területen Skrobowa orosz község közelében, egy furcsa alakú fa tövében, valahol a távoli Litvániában. 3. Két hónap múlva gyógyultan elküldték Bereza-Kartuskából abból a nagy kozákkaszárnyából, amit a németek kórháznak rendeztek be. Jobb karját vállból levágták, bal lábára erősen sántított, jobbfülére teljesen megsikerült, a másikkal azonban a hangos beszédet tisztán értette. . Budapesten már ősz volt, amikor megérkezett. Kitáguló tüdővel szívta magába a régen látott színeket és friss mozgásokat. Nézte a mellette elsuhanó édes nevetésű lányokat és asszonyokat, beletekintett a szemükbe, vágyódva itta magába a bokák finom vonalát. Különösen a lányok érdekelték, mert Nagy Mihály mindössze huszonegy éves volt. A felebbvalóknak nem tisztelgett. Szívesen emelte volna kezét sapkájához, de az üres bluzujj nem engedelmeskedett a vállcsonk rándításának. Baljával botját fogta, mert erősen bicegett, azután ki hallott már ballal szalutálni. Kezdetben sokszor gondolt arra, hogy öngyilkos lesz, mert ilyen nyomorultan nem érdemes élni, de a pap, aki vasárnaponkint kijött a rokkanttelepre, anynyit beszélt Istenről, irgalomról, szeretetről meg a hálás utókorról, hogy végül is lemondott a halálról. Azt is mondotta a pap, hogy az állam meg a társadalom nem feledkezik meg a háború szerencsétleneiről, és a rokkantakat életük végéig tisztességesen ellátják. Ez megnyugtatta, bár eszébe jutott, hogy látott egyszer egy félkarú negyvennyolcas honvédet, amint koldult a Bazilika előtt. Egyszer felbotorkált a József körút 64., második emeletére a Kőszénipari rt. irodájába. Itt volt gyakornok egy évig, mielőtt bevonult, gondolta, meglátogatja a kollegákat és kolleganőket, talán a vezér még segít is rajta. Ismerősen üdvözölte az öreg irodaszolgát, majd belépett a nagy terembe, ahol először a pénztárost szólította meg. — Mi tetszik — szólt rá unottan a pénztáros a rács mögül. — Nem emlékszik már rám Kovács úr? Nagy Mihály vagyok, itt voltam gyakornok, mielőtt kimentem a harctérre. — Ja, maga az, alig ismertem meg. Na, hogy van, hogy van? — És már belemélyedt a pénztárkönyvbe, azontúl nem törődött többé a rokkanttal. Nagy Mihály csalódottan húzódott el a rácstól, azután bement a könyvelőségbe, ahol Ellával akart beszélni. A leány szép szőke feje ráhajolt az írógépre és csak akkor emelkedett fel, azaikor a piszkos katonazubbony előtte szürkéllett. — Csókolom a kezeit, Ellácska. A leány kezet nyújtott, érdeklődött a fiú sorsa felől, meséltetett a harctérről, a sebesülésről, de hangjából unalom és közöny csendült ki. Hiányzott a régi, bizalmas melegség, pedig azelőtt szerették egymást, együtt jártak a moziba, sőt többször csókolóztak is. Nagy Mihály mély keserűséggel a szívében menekült az irodából A kapu alatt találkozott a vezérrel, aki akkor fordult be az uccáról. — Igazán sajnálom magát, fiatalember — mondotta leereszkedően és kezet nyújtott. Nagy Mihály alázatosan megkérdezte: — Vezérigazgató úr, kérem, nem kaphatnék valamilyen alkalmazást a vállalatnál, talán künn a telepeken. A balkaromat még tudom használni és az egyik fülemre is egészen jól hallok. A vezér felhúzta a vállát: — Nehéz ügy, fiatalember, mert mi csak ép, egészséges embereket használhatunk. Megfizetjük őket, de teljes munkát követelünk tőlük. Különben magának nincs is erre szüksége, hiszen 50. év, 170 szám*