Ellenzék, 1929. július (50. évfolyam, 146-171. szám)

1929-07-29 / 170. szám

5. ó idei. ELLENZÉK Petőfi halálának nyolcvanadik évfordulója Huszonhat éves korában, 1849 jú­lius 31-ikén a segesvári csatában el­esett Petőfi Sándor, minden eddigi idők legnagyobb magyar költője. Hat ízben, hat költeményében kívánta és jósolta meg, hogy a harc mezején érje a halál. Éppúgy, mint ahogy a forra­dalmat megjövendölte, zseniális lelké­nek látnoki hatalmával. Nyolcvan esztendő múltával, mely az ő dicsősé­gének csak csekély kezdeti ideje, ves­sünk néhány pillantást Petőfi halálá­nak tragikus körülményeire. Petőfi életrajzát kolozsvári ember, F­erenczi Zoltán írta meg eddig legrészleteseb­ben és leggondosabb kutatások nyo­mán. Az egész irodalmat, mely Petőfi haláláról szólt és melyben a való a legendával, a fantáziával, sőt a ha­zugsággal is összevegyült, Ferenczi Zoltán lelkiismeretes kritikával rostál­ta meg, szétválasztván amennyire em­berileg lehetséges volt, a valóságot a valótlanságtól, így, őt követve, aki­vel évtizeden át dolgoztunk együtt és akivel annyiszor beszéltünk Petőfiről és földi alakjának haláláról, ime ezek elestének főbb részletei. Petőfi és barátai: Arany János, Eg­­ressy Gábor, Fáncsy Lajos, 1849 jú­lius 1-ére Kossuth Lajos megbízásából népgyű­lést hívtak össze a muzeum te­rére, hogy fanatizálják a népet s kü­lönösen Pest népét a keresztes haloo­mra, a főváros környékén vívandó elhatározó csatára. Ámde a kormány ugyane napról szintén plakátokon fi­gyelmeztette a polgárságot, hogy eset­leg, ha a hadi munkálatok kívánják, újra odahagyja ideiglenesen a vá­rost. Ezért a népgyülésre hivás siker­telen lett, mindenki készült elutazni és a népgyülést meg sem tarthatták Petőfi nehezteléssel július 3-ikán Orthy Soma barátjához utazott, csa­ládjával együtt Mezőberénybe. Akkor ez a hely még valamennyire kivü­l fe­küdt a forradalmi zajon és Petőfi, aki Cegléden, Szolnokon, Gyomén át uta­zott a békésmegyei faluba, hova jú­lius 5-ikén érkezett, ott 18-áig ma­radt családjával legnagyobb elvonult­ságában. Ott irta meg Zoltán fiának életrajzát 7 hónapos koráig, ott irta meg eddig legutolsónak ismert költe­ményét Szörnyű idő címen, nagyobb színdarabba fogott, melynek tárgya Karaffa és az eperjesi vértörvényszék volt. Meg van belőle az I. felv. első jelenete, egy kiválóan sikerült, moz­galmas népjelenet. A 2-ik jelenet, melyben a poéta Karai fát, vérbirait és harminc hóhérát vezeti elénk, már csak töredék maradt. Petőfi már Pesten azt határozta, hogy a zavarok növekedtével Bem tá­borába menekül. Némelyek, köztük Vachot Imre igyekeztek lebeszélni e tervéről. De Petőfi W­indischgrätz hercegnek köröző leírásából már sejt­hette sorsát, ha osztrák kézre jut. Minket az kiválóképpen érdekel, hogy a költő Pesten azt is mondotta Egressy Gábornak, hogy a forradalom lezajlása után, végleg Erdélyben, az általa annyira szeretett és magasztalt székelyek közt telepszik meg, mert hozzájuk a társadalom romlottsága még nem hatolt el. Hogy ez a terve mennyire komoly volt, bizonyítja, hogy nejének július 29-én kelt utolsó levelében, többek közt ezeket írja: „Csik-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vi­déke van. Sepsi-Szentgyörgynek talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgál­juk, ha együtt utazzuk be Háromszé­ket, mint a fészket rakni akaró fecs­kék.“ Mezőberényben mindenki, rokonai, barátai, ellenezték tervét. Végre is el­határozta, hogy egyelőre nem megy Erdélybe, de, mert az oroszok előre­nyomulása miatt Berényben nem ma­radhatott, a Damjanich parancsnok­sága alatt álló Aradra gondolt, hon­nan Radna felé még nyitva állott az út Erdély felé is. Szekeret fogadott tehát, hogy jú­lius 17-én kora reggel vigye őt a fu­varos családjával együtt Aradra, eset­leg Radnára. Már kocsin ültek, de a lovak az egyik kapuszárny behajtásá­tól megvadulva, nekirohantak egy magtárnak és a kocsit összetörték. Így az ut az napról elmaradt, míg a ko­vács másnapra megjavítja a szekeret. Másnap reggel 5 órakor már előállott a szekérrel a fuvaros, Petőfi késett az indulással, így lett 6 óra, ekkor hon­védekkel rakott két kocsi vágtatott el az ablak alatt és megálloit a piacon. Egyikben Egressy Gábort pillantot­ták meg, behívták és Egressy magá­val hozta be Kiss Sándor ezredest is. Az ezredes, mint Bem futárja, Szege­den járt és megbízatása volt, hogy Petőfit vigye magával. * Tuduk, hogy Petőfi és Bem meny­nyire szerették egymást. Atyai és fiai szeretettel, hogy az év (1849) elején, midőn Petőfi Bem mellé sietett hadi szolgálatra, Bem őt segédtisztjévé ne­vezte ki, oldala mellett tartotta és a szenvedélyesen harcvágyó és bátor if­jút a csaták hevében óvta és tartóz­kodásra intette. A szelindeki csatában Petőfi részt vett, majd a vízaknai csatában is, mely előtt Bem ismét intette Petőfit, hogy tartsa magát a tű­zvonalon kivü­l, mert nem szeretné, hogy a magyar nemzet ily jeles költője odavesszen. Petőfi azonban nem engedelmeske­dett. A piskii csata előtt Bem rábír­ta Petőfit, hogy futárként menjen Debrecenbe, hova február 8-án indult. Ekkor Petőfi összezördült ott Mészá­ros hadügyminiszterrel, aki megkor­holta, hogy miért jelent meg előtte ki­hajtott gallérral, nyakravaló nélkül (!) Mészáros folytatván kifogásait, Petőfi lemondott tiszti rangjáról, majd visszament Erdélybe, Bem táborába, hol a medgyesi véres csatában, már­cius 2­3-án ő is részt vett. Azonban váltólázban szenvedve, Bem őt is ka­tonai megbízással Kolozsvárra küld­te, hogy magát kipihenje és gyógyit­­tassa. Április elsején Szebenben je­lentkezett a költő Bemnél, mint köz­katona. A tábornok azonban rögtön visszaadta Petőfi századosi rangját, újból segédtisztjének nevezte ki s megajándékozta egy arabs lóval, me­lyet előbb maga lovagolt. Petőfi részt vett Bem előnyomulá­sában Szászsebesre. Bemet Szászsebe­sen díszítették fel a nemzetgyűlés kül­döttei az elsőosztályu katonai érdem­renddel. Bem pedig április 10-én osz­tatta szét a kisebb érdemrendeket, se­rege jobbjainak, Petőfi is kapott ily kitüntetést. ..Saját kezével tűzte mel­lemre az érdemjelt Bem, bal kezével, mert jobbja még fel van kötve s ezt mondá: bal kézzel tűzöm föl, szivem felöli kezemmel! s midőn elvégező, megölelt, hosszan és melegen ölelt! ... Oly megilletődéssel, melyről, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig a becsületet.“ így írta le Petőfi ezt a jelenetet. Bem április 13-án hagyta ott Szász­másnap Vajdahunyad várát látogatta sebest, még aznap Déva alá szállott, meg s ott pár órát töltött. Petőfi is ve­le volt, az éjjel Hátszegen irta meg Petőfi Vajda­ Hunyadon című költe­ményét, melyet Gesztessay reggel, né­metre fordítva megmutatta Bemnek, ki a Hunyadival való gyönyörű ösz­­szehasonlítás hallatára megindultan könnyezett. Bem 17-én Karánsebesre érkezett, 19-én Lugoson volt, honnan gyors megrohanással Temesvárt akarta el­foglalni. Erre nézve Kossuthtól és a hadügyminisztertől, előterjesztésére, rendeletet kapott, hogy a Vingán ál­lomásozó Vécsey tábornok 3—4000 embert küldhet segítségére. Bem Vil­lám alezredest küldte át Vécseyhez, kérve a segélyt, de Vécsey nemcsak, hogy nem küldte a csapatokat, de a Villámot is visszarendelte és letette a dandárparancsnokságról. Bem ekkor rendkívül éles levélben fakadt ki s e levelet a honvédelmi bizottsághoz küldte. Ezt a levelet Bem engedélyé­vel Petőfi lefordította magyarra és be­küldte Bem lapjába, a Honvéd­ba, hol a cikk megjelenvén, a levelet a többi lapok is átvették, ami óriási feltűnést keltett. Vécsey azonnal levelet irt Kossuthnak, követelve, hogy őt is, Be­met is állítsák haditörvényszék elé. Bem április 26-án már Temesvár alatt, Freydorfnál állott és oda tette át főhadiszállását, ott maradván má­jus 6-áig. Petőfit pedig, május 1-én kezdődő ranggal a vezérkari századosi rangból őrnaggyá nevezte ki és to­vább is segédtisztjéül tartotta meg. Bem el akarván újból távolítani a költőt a bekövetkezendő véres csaták elől, május 4-én futári minőségben Kossuthoz és Klapkához küldötte, rendkívül meleg ajánló levélben kér­ve Kossuthot, hogy erősítsék meg Pe­tőfi őrnagyi kinevezését. Petőfi má­jus 4-én Szalontára utazott. Onnan másnap reggel gyermekét és dajkáját Arany Jánosnál hagyva, maga fele­ségével Debrecenbe utazott, hol érte­sülvén apja haláláról, 7-én Pestre akart utazni, hogy rendbe hozza csa­ládi ügyeit. Ezért 6-án jelentkezett Bem sürgönyeivel Kossuthnál, majd a helyettes hadügyminiszternél, Klap­kánál. Kossuthnak nagy kellemetlen­séget okozott Bem levelének közzété­tele, ezért hidegen, Petőfi szerint ki­csinyléssel fogadta őt és őrnagyi ki­­neveztetésének erősítése dolgában Nagy Mihály találkozása a hálás utókorral Elbeszélés Írta: KÁROLY SÁNDOR 1. Nem érzett fájdalmat, csupán tompa lökés verte le a lábáról, azután mind­járt el is ájult. Amikor kinyitotta a szemét, már sötétedett, távolból azon­ban kis piros robbanások tüzeltek fel. Néha egy-egy világító rakéta halkuló kísértet­ fénye is sárgás zöldbe burkolta a fákat és bokrokat, de mindez messze volt, mintha valahol mérhetetlen távol­ban történne. Nagy Mihály nézte a tűzijátékot, de nem értette. Általában keveset értett mindabból, ami körülötte és vele né­hány óra alatt történt. Mindössze két napja volt a harctéren, még ideje sem jutott, hogy megismerkedjék a szakasz­beliekkel, amikor jött a parancs­ előre. Az ezután lepergett eseményeket köd mosta el az emlékezetéből. Tudta, hogy megmarkolta a kézigránátot és szaladt a többiekkel. Az orosz állások felől lőt­tek rájuk, éles fütyülések zizzentek el a füle mellett, kapkodta is a fejét ele­get. Azután a közelében valami óriási tűzoszlop szökött ki a földből jó ma­gasra. És iszonyú csattanást is hallott, azt hitte, hogy szétpattan a feje. Töb­ben elbuktak, őt is meglökte valaki vagy valami a vállán, mire elterült a földön. Minden mást kizavart a fejéből a csattanás, meg a magasba szökő tűzosz­­lop. 2. Körülnézett és amikor szeme már megszokta a sötétséget, mozdulatlan alakokat látott maga mellett heverni. Nem tudta megszámolni őket, mert fur-­­­csa összevisszaságban feküdtek, egy fej közvetlen a bal lába mellett volt, egy kar, amelynek ujjai még szorongatták a kézigránát nyelét, az orra előtt pihent. — Mi van magukkal? Miért nem kel­nek fel? — szólt a fekvő alakokhoz, de azok nem mozdultak. Furcsa csendesség ölelte körül. — Talán meghaltak — gondolta hir­telen és hideg futott végig a testén. Bi­zonyára ő is meghalt. Ez a szorongó furcsa érzés — ez lenne a halál? Érde­kes: most legalább megtudja, hogy mi történik azzal, aki meghalt. Lehunyta a szempilláját, majd me­gint kinyitotta, mondott valamit, az­után ismét elhallgatott, mozgatta az ujjait, végül ezek az érzékgyakorlatok meggyőzték, hogy mégsem halt meg. Később ordítani kezdett, közben ége­tő szomjúság gyötörte, inkább elhallga­tott. És a jobb válla kegyetlenül fáj, mintha tüzes vassal tépnék a húst, sőt a bal lábfeje is sajog és az egyik füle is úgy zúg. Kétségbeesetten erőlködött, hogy talpraálljon, azonban rövid kísér­letezés után fáradtan abbahagyta. Azt hitte, tizkatlanban fő a karja. Megint lecsukta szemét. Ezüstös félkörök és oválisok cikkáztak el az egymásra pré­­selt pillák előtt, majd sűrű fekete füg­göny ereszkedett le, végül ez is elmúlt. Érzéketlenül feküdt a két lövészárok közötti kis területen Skrobowa orosz község közelében, egy furcsa alakú fa tövében, valahol a távoli Litvániában. 3. Két hónap múlva gyógyultan elküld­ték Bereza-Kartuskából abból a nagy kozákkaszárnyából, amit a németek kórháznak rendeztek be. Jobb karját vállból levágták, bal lábára erősen sán­tított, jobbfülére teljesen megsikerült, a másikkal azonban a hangos beszédet tisztán értette. . Budapesten már ősz volt, amikor megérkezett. Kitáguló tüdővel szívta ma­gába a régen látott színeket és friss mozgásokat. Nézte a mellette elsuhanó édes nevetésű lányokat és asszonyokat, beletekintett a szemükbe, vágyódva itta magába a bokák finom vonalát. Külö­nösen a lányok érdekelték, mert Nagy Mihály mindössze huszonegy éves volt. A felebbvalóknak nem tisztelgett. Szí­vesen emelte volna kezét sapkájához, de az üres bluzujj nem engedelmeskedett a vállcsonk rándításának. Baljával bot­ját fogta, mert erősen bicegett, azután ki hallott már ballal szalutálni. Kezdetben sokszor gondolt arra, hogy öngyilkos lesz, mert ilyen nyomorultan nem érdemes élni, de a pap, aki vasár­­naponkint kijött a rokkanttelepre, any­­nyit beszélt Istenről, irgalomról, szere­­tetről meg a hálás utókorról, hogy végül is lemondott a halálról. Azt is mon­dotta a pap, hogy az állam meg a tár­sadalom nem feledkezik meg a háború szerencsétleneiről, és a rokkantakat éle­tük végéig tisztességesen ellátják. Ez megnyugtatta, bár eszébe jutott, hogy látott egyszer egy félkarú negy­vennyolcas honvédet, amint koldult a Bazilika előtt­­. Egyszer felbotorkált a József­ körút 64., második emeletére a Kőszénipari r­­t. irodájába. Itt volt gyakornok egy évig, mielőtt bevonult, gondolta, meglá­togatja a kollegákat és kolleganőket, ta­lán a v­ezér még segít is rajta. Ismerősen üdvözölte az öreg iroda­szolgát, majd belépett a nagy terembe, ahol először a pénztárost szólította meg. — Mi tetszik — szólt rá unottan a pénztáros a rács mögül. — Nem emlékszik már rám Kovács úr? Nagy Mihály vagyok, itt voltam gyakornok, mielőtt kimentem a harc­térre. — Ja, maga az, alig ismertem meg. Na, hogy van, hogy van? — És már belemélyedt a pénztárkönyvbe, azontúl nem törődött többé a rokkanttal. Nagy Mihály csalódottan húzódott el a rácstól, azután bement a könyvelő­­ségbe, ahol Ellával akart beszélni. A leány szép szőke feje ráhajolt az író­gépre és csak akkor emelkedett fel, azai­kor a piszkos katonazubbony előtte szürkéllett. — Csókolom a kezeit, Ellácska. A leány kezet nyújtott, érdeklődött a fiú sorsa felől, meséltetett a harctérről, a sebesülésről, de hangjából unalom és közöny csendült ki. Hiányzott a régi, bizalmas melegség, pedig azelőtt sze­rették egymást, együtt jártak a moziba, sőt többször csókolóztak is. Nagy Mihály mély keserűséggel a szívében menekült az irodából A kapu alatt találkozott a vezérrel, aki akkor fordult be az uccáról. — Igazán sajnálom magát, fiatalem­ber — mondotta leereszkedően és kezet nyújtott. Nagy Mihály alázatosan megkérdezte: — Vezérigazgató úr, kérem, nem kap­hatnék valamilyen alkalmazást a válla­latnál, talán künn a telepeken. A balka­romat még tudom használni és az egyik fülemre is egészen jól hallok. A vezér felhúzta a vállát: — Nehéz ügy, fiatalember, mert mi csak ép, egészséges embereket használ­hatunk. Megfizetjük őket, de teljes munkát követelünk tőlük. Különben magának nincs is erre szüksége, hiszen 50. év, 170 szám*

Next