Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)
1940-03-03 / 51. szám
L * MEGINDULT FA Irta: KUNCZ ALADÁR A szomszéd faluból jöttünk haza Lillával. Az égen halkan úszott tova a teli hold és tejfehér fénye elömlött a széles országúton. A természet visszafojtott lélegzettel hallgatott. Álomba szenderült-e minden, vagy csupán a futkosó emberek zaja ült el, s a nappal visszaszorított természet most nyugodtan élhette a maga hallgatag, titokzatos életét? Valószínűleg így lehetett, mert a mozdulatlanalombú fák éber figyelemmel őrködtek a világ felett. Mindenre rá lehetett fogni köröskörül az embereknek kijáró, éjszakai pihenést, csak a fákra nem. Akinek szeme volt, lelke volt, az látta, hogy a hallgatag óriások élnek és beszélnek. A holdfénnyel átszűrt világ az ő világuk volt , Lillát, a kis társamat aki kézen fogva jött velem a beszélő lombszökőkutak között, szerettem. Szerettem, mert a természettel összeolvadó fiatalságában sok ígéret volt. Még nem talált teljesen önmagára, s éppen útban volt, hogy jellemet, szokásokat vegyen magára, amelyekkel a társadalmi életben megtegye a maga kis, hiú pályafutását. Volt azonkívül e fiatal lány magyarosszépségében valami, ami ostobán és erőszakosan Csokonai Lillájára emlékeztetett A megtört lelkű keltő szerel--emét nyugodtan átvihettem az én kis Lillámra utolsó, szomorú akkordjaival együtt, nem azért, mert a jómódú lány fia kezéért hiába csengtem volna, hanem azért, mert jól tudtam, hogy igézetes szépsége hiú ábránd csupán, amely élesztik tüstént, amikor a kislány öntudatra ébred s el akar helyezkedni az emberek világában. Ma éjszaka azonban, utoljára, Lilla még a régivolt: öntudatlan szépség, mindent igérő vázlat, a mesék aranytavának ártatlan lelkű gyermeke. — Mondtad, hogy beszélni fogsz egyszer Rabindranath Tagoreról — szólt hozzám Lilla sajátságos megértésével a néma természet lelkének. — Az út még hosszú hazáig s oly jó lenne közben valami szép mesét hallgatni. — Tagore, szép kicsi Lillám, a megindult Fa. Milyen bölcs vagy te még ■ ma, hogy itt a titkon zengő faóriások között arra az emberre gondoltál, aki messzi Napkeletről elhozta hozzanak a fák bölcseletét. Tagorenak hosszú, ezüst szakálla a mellét verdesi és a szeme fénye mindazonáltal nem tört meg, hanem jóságos, meleg fényben úszik. Épp úgy, mint az egy magból nőtt, egy helyhez kötött fák századokon keresztül ágaknak, lomboknak és virágoknak örök megújulásával akarják és szereik az életet, pedig belőle csak a végtelen mezőt, a nagy levegőágyat, a fénylő napot és a csillagos eget ismerik. Tagore tutajba ül és csendesen tovasiklik a folyó vizén. A nap magasan tűz le az égről, fényének mohó élvezetétől kéjesen terül el a föld. A folyó hirtelen kanyarodik s nem várt virágos tájkép bontakozik a tutajba ülök szeme elé. Tagore int az evezősöknek, hogy hagyják abba a munkát. A Természet beszél, ilyenkor üljön el az emberi zaj. És a bűvös képen órák hosszat csüngve marad az ind bölcselő szeme. A nap már csak az ég peremén késlekedik egy pár percig, aztán bíboros vérét elöntve a felhőkön lebukik. A dolgok visszanyerik színükét. Hűvös, alkonyati szél kerekedik. És a bölcs tovább néz, tovább ámul a zöld füvek közt felszökkenő mákvirágokon. Milyen rossz elmenni annak, aki már sokszor eggyé vált a természetes! És a bölcs mégis int az evezősöknek. Emberi sors a járáskelés, csupa végzet az örök futkosás ... Hallod, kislányom, mit beszélnek a fák? Az Örökké mozdulatlan, nagy életek? A szegény férgek odvaikba bujítak. Egész nap küzködtek, fáradoztak és veszekedtek. Morzsát cipelő, bús férgek! És most talán álmodoznak s azt hiszik, hogy mi is álmodunk? Minek nekünk az áltató álomkép! Mi nem hazudtoljuk meg az életet! A mi álmunk sokkal csúfabb lenne, mint az életünk, ó, jaj, ha azt kellene álmodnunk, hogy emberekké váltunk Kilépünk szent mozdulatlanságunkból, csoportokba verődünk, egymást öljük és gyilkoljuk ... Miért, ■miért? Ha nem volna nekik álmuk, amely szörnyű verejtéküket letörli homlokukról, mind eszüket vesztenék. Minek az álom az élőknek? Aki szereti az életet, az nem menekszik az álomhoz. De ők nem a életet szeretik, csak a maguk életét. Falakkal zárják el maguktól a levegőt és a csillagos eget. Gálát emelnek szélnek, hóviharnak és összebújnak nagy városokba, ahová a napfény csak lopva ér el. Életet csinálnak a maguk képére és hazug jelszavakkal lázas munkába korbácsolják egymást, hogy szemük megvakuljon, fülük megsüketüljön a világ igazi szépségei előtt. Ha pedig valaki köztük mégis meglátja ezeket a szépségeket, bolondnak csúfolják, vagy megkövezik. Műveiknek pedig csak akkor kegyelmeznek meg, ha már nem élnek s nem tiltakozhatnak az ellen, hogy jelentésüket meghamisítsák. Az emberek nagy boldogtalanság gyártók, örökké verejtékezők, akik úgy belebutulnak saját bálványaikba, hogy még a haláltól is félnek, amely hasztalan gyötrelmeiktől megmenti őket. — így beszélnek a fák, kis Lillám s akiről te mesét kértél ma éjszaka, az érti a nyelvüket. Olyan világban nőtt fel, ahol nem szeretnek mozdulni az emberek. Apja gyerekkorában, amikor nálunk az öregek arra tanítják a fiatalokat, hogy kell pénzt számolni, ki vitte kis kertjükbe s a kisgyerek mindennap hosszabb és hosszabb ideig tudott a természet szemléletében elmerülni. Nyolcéves korában már olyan bölcsi volt, hogy szó nélkül, szemrebbenés nélkül öt óra hosszat ült fegyhelyben és bámulta a naponként megújuló csodát, a természet ébredését. Később nagy járatosságra tett szert a bengáli nyelven kívül az ind és a kínai nyelvekben is. Sok nagy könyvet átböngészett, de sehol sem tanult annyi bölcsességet, mint a fák, virágok és a madarak szemléletében, itt tanulja meg, hogy Isten mindenütt és mindig jelen van, de boldogságos arculatát csak annak mutatja, aki esdve, epedve vágyakozik utána. Mily csodálatosak az emberek! Mennyit tudnak sírni, törtetni a vágyakért, a rangért, egy szép asszony csókjáért, de a legfőbb jóért, a mindent kiegyenlítő, boldog Harmóniáért még kisujjukat sem mozdítják meg. Pedig ha tudnák, mily jó istennel együtt lenni ! Ha tudnák, kunyhójuk és szívük ajtaját éjjel-nappal nyitva hagynák, hogy az Isten bejöjjön rajta. Tagore békében élt Istennel, emberrel, az élettel és halállal. D© hallotta, hogy messze Nyugaton föltárta a békés rögöket a hálás ekéje. Nagy testvárháborúról hallott, a fehér testvérek eszeveszett vérontásáról. Várta, hogy a lelkek fejedelme elhagyja márványbörtönét és a verekedő császároknak kiüsse kezéből a kardot. Mily szép és természetes lett volna, ha a Szeretet földi helytartója ez egyszer, fogadalma ellenére elhagyja önkéntes rabságát, hogy ezzel is aláhúzza békém hírdető szavait a verekedő fejedelmek előtt. De ez nem történt meg. Csodálatos műveket emeltek, büszke találmányokat hoztak napvilágra, de mindezeket fergeteges pusztulás szolgálatába állítottak. Megbélyegezték örökre a ráncba verődő, emberi homlokot, a gondolkozó főt, amely éveken át csak azon dolgozott, hogy a gyilkosság eszközeit szaporítsa. És nem volt senki, aki a szeretet szavát hirdetni merte volna. Pedig élt az Isten, csak szavát a jai veszékelések, szitkok és hörgések zajában nem lehetett hallani. Vége volt a háborúnak. Békére fegyverkeztek a testvérnemzetek. És a békéjük csak I folytatása volt a háborúnak, de még I rettenetesebb volt ennél. Tagore, aki iszonyodva hallott a gyilkos háborúról, nem mozdult helyéről, mert bízott, hitt a közeli békében. Mikor aztán eljött a béke, a magasra nőtt fa, melynek hüvös lombozata alatt boldog meghúzódással éltek az emberek, kitépte óriási ■ gyökereit a földből s elindult Napke-l létről Nyugat felé... Őserdők hűvös békéje, virágzó cseresznyefák illata és kakukmadarak szerelmes éneke élt szavában. A divatos világ, amely a fölkapott bölcs köré seregtette, azt hite, hogy a koncertterem aranycirádás mennyezete megnyílik fölötte, a kristálytükrös falak leomlanak s helyekbe áll a hallgatag, holdas éj, hogy ő is a próféta igéit halgassa. És a próféta beszélt, mint ahogy a fák beszélnek, de prófétáit egy pillanatra mindenki megértette. Úgy érezték magukat az emberek, mintha belehaltak volna a nagy Természetbe. Kéjes érzés volt levetni egyéniségüket, mint e nyütt, piszkos ruhát. Lelkükben megeredt a könnyzápor s világosan látták hazug énjüket: a boldogtalan tülekedőt, a hasztalan futkosok.. Jó volt hullámmá válni, amely gond nélkül ring és sütös kéredik a napfényben; jó volt falevéllé V A CIPŐ TAMÁS MIHÁLY ELBESZÉLÉSE Közülünk a második osztályban Tóth Laci volt az anarchista. Nagydarab parasztgyerek, mindnyájunknál egy fejjel magasabb és vagy három esztendővel öregebb. Keményöklű, vállas, apró, szürkeszemű. Mindenkit gyűlölt, akin jobb nadrág volt, mint az övé. Az apja hajdú volt a városházán, csendes, pipázgató öregember, attól ezt nem tanulta, ez maga is urak kenyerén öregedett meg. A bátyja a téglagyárba járt dolgozni, tolta a járgányt a sínen, szombaton pedig, este, betért Rochlitz korcsmájába, a vasúti sorompó mellé. Laji nem tanult és hazafelé menet, mindig, nekiment valamelyikünknek. Leginkább annak, akinek új ruhája volt, akinek az apja orvos volt, vagy vámtiszt a városnál, vagy boltos a piaci bazárban. A háta mögé ment, lassan a nyomában és valamelyik utcasarkon hátulról hozzávágta a könyveit. Néha, amikor keveselte a könyvet, ami éppen nála volt, az öklével vágta hátba. Akit megvágott, kalimpált vagy hármat, azzal tovább ment csendesen. Laji is. Senki se merte bejelenteni, féltek a bosszújától. Engemet még sohase bántott, mert egy utcában laktunk, ők túl mirajtunk, a negyedik házban. Az anyja mosni járt hozzánk némelykor, amikor nagytakarítás volt. Az új cipóra éppen advent utolsó hetében lett kész, úgy, hogy még a karácsonyi vakáció előtt iskolába mehettem benne. Gyönyörű cipó volt, az orrán elől nikkelpléh ragyogott, hogy hamar ki ne kopjék, a sarkára pedig, kifejezett kívánságomra, patkót vertek, hogy jobban tudjak sikonyozni. A bőr sarok nem karcolta elég jól a jeget, csak úgy, ha már lekopott a bőr és a szeg kiáltott. De arra nem volt időm várni, kellett a patkó. Lasi az iskola előtt mellém szegődött, a cipőmet nézte. Nem beszéltem vele, máskor igen, de most nem. A cipő miatt. Siettem, mindenütt a nyomomban volt. Az ócska elemi előtt, a folyókában gyönyörű sikanyó ragyogott a déli napban. Először úgy volt, hogy elmegyek mellette. A patkót igen éreztem a sarkamon, visszafordultam. Nekiszaladtam, úgy, ahogy kellett és végigsiklottam a jégen. A patkó pompásan vágott, akárcsak egy cipőkorcsolya, a legjobb fajta. Lafi megállón, a karcolást nézte a jégen. Aztán a cipőmet. Aztán a karcolást. Tovább mentünk. Laji mellém jött. — Szép cipőd van. Nem néztem rá. — Ültüm. — Mutasd a patkóját. .. Megálltam és felemeltem a lábamat, hátra. Laji a kezébe fogta, mint a ló lábát, a másik keze mutatóujját végighúzta a patkó élén. Eleresztette. Tovább mentünk. A Toldyék háza előtt megint volt egy sikanyó, annak is nekiszaladtam. Sikerült. A ház szélén a járdára lecsöpögött a víz az ereszről, piciny jégkupac lett belőle. Belerúgtam. Csillogva pattogott széjjel a jég. Lasi megint megállt. — Mutasd az orrát. I Megálltam. Megmutattam. Behajtotta a térdét, a térdére tettem. A mutatóujját végighúzta ezen is. i — Jó éles. Nikii. i — Ültüm. Tovább mentünk. Laji mélyen elgondolkozott mellettem, az 5 cipőjére nézett, néha az enyémre, slorcsik előtt sikonyozott. Az ő cipője is karcolta a jeget, de csak egy kicsit, mint a csirke karma. Az orrán nem volt nikli, az orrán lyuk volt. Komor, nehéz fény ült a Laji szemében, szótlan volt, csendesen jött mellettem. Én se szóltam. A Tabicsnik boltja előtt jobb kezéből átvette a könyvekt a bal kezébe. Hazatértem. Megálltunk a kapu előtt, feléje fordultam, hogy köszönjek. Laji szemben állt meg velem, közel lépett hozzám, egészen közel, az orrunk szinte összeért, a szeme villogott. Aztán hátra lépett, úgy nézett rám és hirtelen cudarul pofonvágott. Beszaladtam sírva. A vörös foltot fogtam az arcomon. Nagytakarítás volt nálunk, karácsonyi, anyám a verandán volt. Elmondtam neki mindent, bőgye. Anyám, arca szomorú lett, elgondolkozott. Alltam előtte, vártam az elégtételt, vagy legalább a vigasztalást. Bement a szobába. Maga után hívott. Bent elővette az ócska cipőmet. — Húzd le azt, ami a lábadon van, ezt vedd fel. Gondolkoztam, húztam-e, mert délután tornaóra lesz, oda nem baj, ha elkésik is az ember, az iskoláig van idő sokat sikonyozni. De az anyám arca komoly volt és végtelen szomorú. Lehúztam. Anyám kezébe vette a cipőt, papirosba csomagolta. A papiros kiszakadt, a nikki orra kikandikált belőle. Tóthnét hivatta be, a Laji anyját, aki akkor éppen nálunk dolgozott. — Nézze, Tóthné, ezt a pár cipőt a fiam küldi hajinak, a fiának. Karácsonyra . . . Tóthné zavarba jött, meglepte a váratlan ajándék. Kezet csókolt anyámnak. Délután ócska cipőben mentem a tornaórára. Az óra írésém kihirdették a karácsonyi vakációt. Hogy holnap kezdődik. Lajit láttam az órán, nem nézett rám, óra végén szaladva mentem hazáig, hogy utat ne érjen. Pedig nem is sietett. Neki elég volt ennyi is. Az anyja este ment el tőlünk, vitte a cipőt magával. Lajit karácsony első napján láttam megint. Hátul állt a sorban, amikor templomba mentünk, a kismisére. Az én cipőm volt a lákém, a niklis. Menet mindig hátrafordultam, a cipőt néztem. Az én cipőmet. Ilyenkor mindig az eget nézte. A templomban nem imádkoztam, ő se. Lassankint egyet-egyet felém lépett. Mikor az orgonába belevágott a kántor, Laji a könyökével meglökött. Súgta:— Beszédem van veled .. . Megijedtem. Hát még a cipő sem volt elég neki? Ránéztem. Alázatos, szégyenlős fény csillogott a szemében. Ennyire embernek még sohasem láttam az arcát. Kimentünk a templomból. Laji megfogta a karomat és oldalra, a templomfal támpillérei felé húzott. Erre senki sem jár. Két széles támpillér között, megállón. Olyan volt, mintha kis szobában lennénk, amelyiknek hiányzott az egyik fala. Laji óvatosan körülnézett, ki pislogott a fal mellől. Senki se jön. Megállón, szemben velem épp úgy, mint akkor. — Vágj pofon! Nem lepődtem meg, valahogy így gondoltam én is. Végignéztem, magasabb volt, nem tudtam jól elérni. Körülnéztem. A pilléreken túl egy járdakő hevert, amit otthagytak. Odamentem, próbáltam felemelni. Nem ment. Odaszóltam: — Gyere segíteni! Laji jött. Ketten bevittük a kockakövet aillérek közé, a templom mellé. Letettük. Felálltam rá. Laji elibém állott. Lehúztam a kesztyűt a jobb kezemről. Pofon vágtat ketbül. Együtt mentünk haza, Laji egész után tikonyózott.