Filológiai Közlöny – X. évfolyam – 1964.

3–4. szám - Cikkek, közlemények - Pálvölgyi Endre: A nándorfehérvári diadal és a déli harangszó

törődömséggel, a 77 éves aggastyán már 1455. május 15-én kibocsátotta keresztesháborúra hívó bulláját, és mindent elkövetett, hogy az európai országokat nagy, törökellenes összefogásra bírja. Kérések, felszólítások, brévék ezreit írta és küldte szét alig három éves pápasága alatt, külön legátusokat nevezett ki a jelentősebb országokba, hogy ezek az uralkodókat céljainak megnyerjék. Még elődje, V. Miklós pápa rendelte el 1453. szeptember 30-i bullájában az ún. töröktized behajtását, Calixtus pedig, hogy a gyakori visszaéléseknek elejét vegye, szabályozta a begyűjtés módját.7 Hatalmas flotta felszerelésébe kezdett, mellyel a török hajóhadra akart megsemmisítő csapást mérni, a hajókra több mint százötvenezer dukátot költött, a szükséges összegek előteremtése érdekében még saját arany étkészletét is elzálogosította. De tervei sorra meghiúsultak. A meghirdetett kereszteshadjárat nem vezetett nemzetközi összefogásra, az uralkodók támogatását nem sikerült megnyernie. VII. Károly francia király először még a keresztesháborúra felhívó bulla kihirdetését is megtiltotta, még erősebb ellenállásra talált a töröktized behajtása. Bár később a bulla kihirdetését és a tized begyűjtését engedélyezte Károly, a befolyt pénzt nem engedte kivinni országából. A francia klérus a pápai törekvésekkel szemben kifejezetten ellenséges magatartást tanúsított, az egyház fejével szemben az uralkodót támogatta. A párizsi és a tolouse-i egyetem több más egyházi intézménnyel együtt a tizedfizetés ellen a zsinathoz fellebbezett. A német klérus a német egyház szabadságát hangoztatta, amikor a fizetésnek ellenszegült. Jó Fülöp burgundi herceg sem engedte meg, hogy az összegyűlt pénzt elküldjék a pápának. I. Keresztély dán király és Alfonz portugál király a török tizedet saját céljaikra használták fel. Egyébként a gondos szabályozás ellenére is tovább virágoztak a visszaélések: a begyűjtésre kijelölt személyek sokszor maguknak tartották meg a pénzt, máskor hamis gyűjtők csapták be az adózókat.10 Itáliában sem talált támogatókra a pápa. Az itáliai államok egymás ellen harcoltak, saját hatalmukat igyekeztek erősíteni, és ennek minden mást alárendeltek. Velence elsősorban kereskedelmi érdekeit tartotta szem előtt, ezért békés kapcsolatokat akart a szultánnal. A nagy költséggel felszerelt pápai flotta a nyugati országok támogatása nélkül, mindössze tizenhat hajójával, túl gyenge volt az átütő erejű támadáshoz. Kifutását egyébként is addig halogatták, míg végül csak 1456. augusztus 6-án indult el a nápolyi kikötőből, és útján lényegében nem ért el jelentősebb sikert.11 Ennyi balszerencse természetesen nem lehetett és nem is volt a véletlen műve, hanem a végbement történelmi átalakulások szükségszerű következménye. A gazdasági és társadalmi fejlődés, a polgárság kialakulása a feudális egyház gyengülését eredményezte. Ennek következményeként az egyház ideológiájának tekintélye is megrendült. A pápai hatalom, mely Nyugat-Európa politikai széttagoltságának időszakában még jelentős összefogó tényező volt, a központosított feudális államok létrejötte után hanyatlásnak indult, a pápa elvesztette uralkodó helyzetét a világi hatalmakkal szemben. A katolikus egyház még ekkor is hatalmas vagyonnal rendelkezett, a feudális urak, uralkodók maguknak kívánták megszerezni ezt a vagyont. Minthogy a pápai jövedelmekre a királyoknak is szükségük volt, mindent megkíséreltek, hogy a pápa számára szedett adókat országhatáraikon belül tarthassák. Egyre több szó esett arról, hogy az egyház, élén a pápával, „megromlott", reformokra van szükség. A pápaság és az uralkodók ellentéte hatással volt a török elleni harcokra is. A pápák nagy súlyt helyeztek a törökellenes propagandára, hiszen számukra a török félelmetes ellenség volt, a kereszténység elpusztításával fenyegető „pogányok" legyőzése, vagy legalábbis megállítása az egyház fejének létérdeke volt. Magyarország és a környező területek török megszállása a pápaság szempontjából súlyos anyagi és erkölcsi veszteséget jelentett volna. A török elleni harcok szervezésével ugyanakkor a hívők előtt is bebizonyíthatták tevékenységük közérdekű és nélkülözhetetlen voltát.12 Az uralkodók viszont nem támogatták a pápákat, egyéni érdekeiknek, abszolutisztikus törekvéseiknek más politika felelt meg, és az egyházi jövedelmek megszerzésére irányuló vágyuk erősebbnek bizonyult a törököktől való félelemnél.13 1453-ban a pápaság erejének és hatalmának egyaránt mélypontján volt. Az így kialakult történelmi szituációban a pápa vezette kit európai összefogásról nem lehetett szó. Ezt III. Calixtus a nyugati uralkodók és az egyházi tisztségviselők ellenszegüléséből csakhamar maga is tapasztalta, mégis a sok sikertelenség ellenére sem adta fel a küzdelmet, nem mondott le terveiről. Új taktikához folyamodott: a hívők tömegeinek lelkesedését kívánta Pastor i. m. 520. 8 i. m. 533 és 543. III. Calixtus évi jövedelme állítólag 400 000 dukát volt (ld. Pastor i. m. 540.), valójában ennél valamivel kevesebb, mert a követelések teljes összege nem folyt be. A pápai kiadások ugyanekkor kb. évi 250 000 dukátra rúgtak (1. Italian renaissance studies. Ed. by E. F. Jacob. London 1960. 264 — 5.). Saját rendelkezésére eszerint 50—150 000 dukát, maradt fenn. » Pastor i. m. 536-41. 101. m. 521. 11 Franz Babinger: Mehmed der Eroberer und seine Zeit. München 1959. 159 — 60. " Elekes Lajos: Hunyadi. Bp. 1952. 177-80. és 442-3. 13 Goechichte des Mittelalters Übersetzung aus dem Russischen. I. Berlin 1958. 374. ée 479.