Hadtörténelmi Közlemények, 25. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1978)
4. szám - Tanulmányok - Szakály Ferenc: Nándorfehérvár 1521-es ostromához. Egy királyi adománylevél köztörténeti tanulságai. – 1978. 4. sz. 484–499. p.
bukása, kivált a felelősség kérdése. Annál is inkább, mert ők már a következményeket — a mohácsi csatavesztést, az ország széthullását, majd a török hódítás kezdeteit — is ismerték. Ez magyarázza, hogy a magyar történelem forrásait tudatosan és rendszeresen gyűjtögető Verancsics Antal esztergomi érsek kéziratos hagyatékából — a korszak eseményeit szárazon regisztráló „memoriálék" megfelelő részeit nem számítva — két olyan mű is előkerült, amely kifejezetten Nándorfehérvár bukásának körülményeit megvilágítandó íródott. De előkerült ilyen külföldön másolt kódexekből is, sőt, az ostromban résztvevő török katonák egyike is papírra vetette erre vonatkozó emlékeit.„ Nándorfehérvár több mint kéthónapos helytállása olyan katonai teljesítmény volt, amelyhez foghatót mindhiába keresnénk akár az 1521 előtti, akár az 1526 utáni török—magyar várháborúk eseménydús történetében. Annál szomorúbb, hogy a mintegy 400—600 főnyi védőseregből mindössze néhány katona nevét ismerjük.10 Az elbeszélő források mindössze hetük nevét örökítették meg: Miután Nándorfehérvár két parancsnoka (bánja) — Héderváry Ferenc és a kiskorú Török Bálint — óvakodott attól, hogy a rosszul ellátott és felszerelt várba zárkózzék, a védelmet helyetteseik irányították. Török Bálint vicebánja az az Oláh Balázs volt, aki már Bálint atyjának, Török Imrének bánsága idején is betöltötte ezt a tisztséget, s akinek 1514-ben kiemelkedő szerep jutott a bácskai és szerémségi keresztes hadak szétverésében.11 Héderváryt Móré Mihály 12 helyettesítette, s nyilván Héderváry familiárisa lehetett az a Morgay János is, akiknek szerepével az alábbiakban még foglalkozni kívánunk. Elbeszélő forrásaink, rajtuk kívül, a főtisztek közül is mindössze bajmai Both János várnagyot, Bárdy László gyalogos hadnagyot, Ovcsárevics Péter 13 naszádos vajdát és Utjeszenics Jakabot, a vár víz felőli oldalát biztosító Köles (Nebojsza) nevű torony egyik védőjét említik. Utjeszenics emléke nyilván azért emelkedhetett ki a névtelen katonahősök sorából, és kaphatott helyet Istvánffy Miklós leírásában, mert Fráter György bíboros testvére volt, s elestét maga a barát is megemlítette a Verancsics kérésére készített latin nyelvű önéletrajzában.14 Nándorfehérvár eleddig is ismert nyolcadik védőjéről, Káldy Miklósról elberszélő forrásaink mit sem tudnak; ottani intézkedéséről és az 1521-es ostrom alatti viselt dolgairól maga számol be egy — harmincnégy esztendővel későbben, Vasváron kelt — levelében. Amikor 1552-ben Veszprém eleste után híre futamodott, hogy a várba Szendrőből helyeztek át török katonaságot, a veterán katona — aki magát ekkor is „régi fejérvári vitéznek" titulálja — legott ismerősök után kutatott köztük, hogy egy bajviadalban valamelyikükkel felidézze régmúlt, s idő múltán nyilván jócskán megszépült ifjúságát. Hogy a törököknek a „Memóriáié" és „Landorfejérvár veszísének oka e vót és így esett". Verancsics Antal, m. kir. helytartó, esztergomi érsek összes munkái. Közli: Szalay László. I.n. Pest, 1857. (MHH. Scriptores no mi.) I. 8—16. és n. 121—185. o. 8 „De obsidione castri Nandoralbensis per Cesarem Thurcorum facta". Kluch János: Adalék az 1514-iki pórlázadáshoz és az 1526-iki mohácsi vészhez. Történelmi Tár 1905. 276—277. o. 9 Janicsek István: Egy arab szemtanú Belgrád megvételéről (1521). HK 31. (1930) 100—104. o. 10 Névsorukat összeállította: Kiss L.: i. m. 436—437. o. 11 Barta Gábor—Fekete-Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Budapest, 1973. 146—149. o. 12 Móré Mihály nem tartozott ahhoz a csulai Móré-családhoz, amely néhány évtizeddel korábban számos kiemelkedő végvidéki tisztet adott az országnak. Talán azonos viszont azzal a Móré Mihály gyulai alvárnaggyal, aki 1508-ban fegyverrel zavarta el Gyuláról a budai káptalan kiküldöttjét, amikor az a várat Bakócz Tamás esztergomi érsek követelése fejében felbecsülni akarta. Veress Endre: Gyula város oklevéltára. Budapest, 1938. 47. o. 72. sz. 13 Ovcsárevics 1521 után török zsoldban álló martalócvezérként tűnik fel. Alexa Ivič: Istorija Srba u Vojvodini. Novi Sad, 1929. 55—56. és 61. o.; Milan Vasié: Martolosi u jogoslovenskim zemljama pod turskom vladavinom. Sarajevo, 1967. (Akademija náuka i umjetnosti Bosne i Hercegovine. Djela XXIX. Odjeljenje istorisjko-filoloških náuka. Knjiga 17.) 46., 54—55., 63. és 159. o. 14 Ognjoslav Utiesenovič: Životopis kardinala brata Gjorgja Utiesenoviča, prozvanoga Martinusius. Rad 53 (1880) . Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium. I—II. Budapest, 1900—1902. 537. o. (A „Hungarus"-nemzettudat szép példája, hogy a kétségtelenül horvát származású Fráter György így ír testvére halálhelyéről: „turris, quam bewles lingua nostra vocant", lévén a Köles a Nebojsza-torony magyar neve, s így a „lingua nostra" a magyar nyelv.)