Hadtörténelmi Közlemények, 25. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1978)
4. szám - Tanulmányok - Szakály Ferenc: Nándorfehérvár 1521-es ostromához. Egy királyi adománylevél köztörténeti tanulságai. – 1978. 4. sz. 484–499. p.
TANULMÁNYOK SZAKÁLY FERENC NÁNDORFEHÉRVÁR 1521-ES OSTROMÁHOZ Egy királyi adománylevél köztörténeti tanulságai Nándorfehérvár (Beograd) vára 1427-től 1521-ig állt őrt a Magyarország déli határai mentén kiépített aldunai végvárrendszer centrumában, azon a ponton, amelyet a leggyakrabban értek török támadások. Ez alatt a kilencvenöt esztendő alatt, a helyi török erők gyakori alkalmi próbálkozásait nem számítva, maga a szultáni sereg is három ízben vette ostrom alá a Száva és a Duna torkolatánál emelkedő erősséget: 1440-ben II. Murád,2 1456-ban II. Mehmed, 1521-ben pedig I. Szulejmán szultán személyes irányításával. A vár védői 1521-ben nem kevesebb, mint hatvanhat napig állták a török hadak meg-megújuló rohamait, mígnem teljesen magukra hagyatva, élelmi- és lőszerkészletük fogytán, végül augusztus 29-én megadni kényszerültek magukat. „Országunk most már nyitva áll a törökök előtt vízen és szárazon, és sohasem lehet boldog és nyugodt, míg Szabács és Nándorfehérvár az ellenség kezén marad" — jellemezte a vár elestével előállt merőben új helyzetet, egyébként a valóságnak teljesen megfelelően, II. Lajos király egyik — nagybátyjához, Zsigmond lengyel királyhoz intézett — levelében. A valóságnak teljesen megfelelően, hiszen Nándorfehérvár birtokában a törökök hídfőhöz jutottak a Szávánál, amelyen keresztül könnyen támadást intézhettek a magyar királyság belső területei, elsősorban a Szerémség, s — mivel az elbukott mögött nem állott megfelelő erősségű második vonal — az ország belső területei felé is. De nemcsak az uralkodó, tudták azt az országhatárokon kívül és belül mások is, hogy a már százharminc esztendő óta csaknem szünet nélkül folyó török—magyar küzdelemsorozat új szakaszába lépett az aldunai magyar végvárcentrum összeomlásával. Teljesen érthető hát, hogy mind a visszaemlékező kortársakat, mind pedig a XVI. század humanista történetíróit élénken foglalkoztatta Nándorfehérvár . Thallóczy Lajos—Aldásy Antal: A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára, 1198—1526. Budapest, 1907. (Monumenta Hungáriae Historica — a továbbiakban MHH — Diplomataria XXXIII. Codex diplomaticus partium Regno Hungáriae adnexarum II.) passim; Jovanka Kalič-Mihuskovič: Beograd u srednjem veku. Beograd, 1967. (Srpska književna zadruga) passim; Szakály Ferenc: A mohácsi csata. Budapest, 1975. (Sorsdöntő történelmi napok 2.) 50—64. o. 2 J. Kalič-Mihvskovič: i. m. 109—114. o. 3 Elekes Lajos: Hunyadi. Budapest, 1952. 438—478. o.; J. Kalič-Mihuskovič: i. m. 127—171. o.;. Szűcs Jenő: Nándorfehérvár és a parasztság. Történelmi Szemle, 6. (1963) 11—14. o. ; Kiss Lajos: Nándorfehérvár bukása (1521). Hadtörténelmi Közlemények (a továbbiakban — HK) 2. (1889) 389—440 és 546—612. o.; F. Tauer: Historie de la campagne du sultan Suleyman 1er contre Belgrade en 1521. Prague, 1924.; Gavro Skrivanič: Turski pohed protiv Ugarske i osvajanje Beograda, 1521. Vojnoistorijski glasnik 3. (1967) 143—175. o.; Marosi Endre: Török várostromok Magyarországon II. Szulejmán korában. HK 22. (1975) passim, különösen 430—434. o. 5 Acta Tomiciana. VII. Posnan, 1857. 306—307. o. 6 Kubinyi András: A szávaszentdemeter—nagyolaszi győzelem 1523-ban. (Adatok Mohács előzményeihez.) HK 24. (1978) 194—222. o.