Hadtörténelmi Közlemények, 122. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2009)

2009 / 2. szám - SZEMLE - Farkas Péter: Cseh Valentin: Nándorfehérvár ostroma 1456

lített része. Szintén Engel Pál eredményeit használja fel a szerző a szegedi eskü és váradi „hamis” béke történetének leírásában. A IV. fejezet Nándorfehérvár építéstörténe­tét, 1456-os felépítését, felszerelését, őrségét és ellátását mutatja be. A vár építéstörténetét négy szakaszra osztja a szerző, 1404-1456 kö­zött, a Lazarevics István (1404-1427), a Tallóci család (1427-1440), valamint az 1456- ban mindkét nándorfehérvári kapitány, Hu­nyadi János és Újlaki Miklós vezette építkezé­sekre (1440-1456). Kiemelendő a szerző által is jogosan említett két barbakán építése az utolsó szakaszban, amelyek valóban korszerű megoldásnak számítottak akkoriban. A vár öt nagyobb egységre tagolódik, melynek részei: fellegvár, belső vár, alsóváros, felsőváros, Ví­ziváros. A könyv szól a megerősített falrészek elhelyezkedéséről és az úgynevezett „kettős falövről”, ami a vár déli irányú védelme miatt nem elhanyagolható, hiszen ez a rész volt leg­inkább kitéve a támadás veszélyének. A vár le­írásánál kortárs szerzők munkáit is idézi a kö­tet: Giovanni da Tagliocozzo, Bertrand de la Brocquiere munkáit, valamint Hunyadi János híres győzelmi jelentését, de felhasználja a szerb régész, Marko Popovic írásait is. A feje­zetet igényesen elkészített szemléltető ábrák színesítik. Nándorfehérvár flottájáról, valamint állandó őrségéről Kubinyi András kutatásait is megismerheti az olvasó. Az V. és VI. fejezet a magyar és az oszmán haderőt mutatja be. Szól a magyar hadügy vál­tozásáról a Zsigmond-kor idején: a tűzfegyve­rek megjelenéséről, a gyalogság és a zsoldos­­ság egyre nagyobb térhódításáról. A magyar haderőt a következő fegyvernemekre osztja: gyalogság, könnyűlovasság, nehézlovasság, hajóhad (dunai flottilla) és tüzérség. A köny­­nyűlovasság bemutatásakor nemcsak a telek­katonaságról lehetett volna szólni, hanem Lu­xemburgi Zsigmond uralkodása óta a magyar hadszervezetben egyre inkább jelen lévő bal­káni eredetű huszárságról is. Hunyadi János taktikájában pedig arról, hogy nemcsak a szpáhik elüldözésére használta a nehézlovas­ságot, hanem elsősorban a török szárnyakra akart csapást mérni, ahol valóban voltak szpá­hik, de bizonyosan nem kizárólag ők alkották az adott harci köteléket. Az oszmánok seregét a következőképpen bontja részekre a kiad­vány: szpáhik és akindzsik a lovasság keretein belül, a gyalogságon belül pedig janicsárok, arabok és a szultán testőrsége, valamint a tü­zérség és a flotta. Külön kezeli a szerző a ha­tárvárakban elhelyezett helyőrségeket. Joggal utal az oszmán flotta viszonylagos gyengesé­gére a korban, valamint a tüzérség fejlesztésé­re - csak egy példa: Orbán mester esete -, s annak 1453-as Konstantinápoly alatti komoly teljesítményére a szerző. A VII. fejezet szól a közvetlenül az ostro­mot megelőző egy esztendő történéseiről, a magyar és a török fél előkészületeiről. Emlí­tésre került, hogy a magyar készülődés lassú és nehézkes volt, annak ellenére, hogy 1455 szep­temberében a raguzaiak már figyelmezették a veszélyre a budai udvart. Ma már tudjuk, hogy a magyar hadsereget aratásig nem nagyon le­hetett mozgósítani, mint az látható volt 1456- ban, 1521-ben és 1526-ban is. A magyar had­vezetésnek azzal a problémával is szembe kel­lett nézni, hogy hosszú határszakaszt kellett védeni, és a törökök mindig a lehető legtovább próbálták valódi célpontját támadásuk elrejte­ni, így érthetőbb Újlaki Miklós csapatainak hi­ánya, mivel a Szerémség védelmét ő látta el. Meg kell említeni a III. Callixtus által meghir­detett törökellenes keresztes hadjáratot 1455- ből. A könyv a tudomány eredményeinek tol­mácsolását ebben a kérdésben sem hagyja ki: a déli harangszót a pápa még 1456. június 29-én rendelte el, az ostrom megkezdése előtt (a tö­rök csapatok csak július 2-án érkeztek meg Nándorfehérvár falai alá). A könyv az ostrom menetét a VIII. fejezet­ben taglalja. Külön kiemeli a három nagy üt­közetet: július 14-én a Dunán vívott csatát, a 21-22-i rohamot, a döntőnek bizonyuló ke­resztes támadást július 22-én. Szól a tévhitről, cáfolja is, hogy az elfoglalt török ágyúkkal lőt­ték volna az ellenséget a 22-i támadás során. A nehéz ostromlövegek bevetése lehetetlen volt, ám a kisebb ágyúkkal már elképzelhető, hogy tüzeltek. Kérdés, hogy a július 22-i váratlan és döntő siker után miért maradt el az ostromlók üldözése. A szerző ennek elmaradását Hunyadi János személyes döntéseként aposztrofálja, le­hetséges, hogy megtiltotta a további harcokat, félve a keresztes csapatok fegyelmezetlenségé­től és vereségétől. A kérdési szempontot is fi­gyelembe véve lehetett volna ábrázolni: a nagy veszteségek - főleg a lovasság esetében lénye­ges ez -, a járvány, Hunyadi csapatai és a ke­resztesek közötti ellentétek és a keresztes sereg feloszlatása viszonylatában. A várfalak állapota is lényeges kérdés, szerzőnk szerint a várat tel­jesen lerombolták az oszmánok ágyúi. Kubinyi

Next