Hadtörténelmi Közlemények, 122. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2009)
2009 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szőcs Tibor: Egy "legendás" hős: Dugonics Titusz története
található: „Isten dicsőségére emeltette Dugovich Titusz ivadéka. Dugovich Imre, 1810.”129 Ha az évszám tényleg helyesen lett lejegyezve, akkor ez jól mutatja, miképpen helyezte vissza egyre korábbra a családi hagyományok Titusz megismerését. Döbrenteitől jól tudjuk, hogy csak 1821-ben került ez az ügy napvilágra! Vizsgáljuk meg ezek után, hogy az ismételten névtelenné visszaminősített középkori vitéz hogyan jelenik meg a XV. századi forrásokban. Mint azt áttekintettük, Nándorfehérvár 1456-os ostromához egyedül Bonfini kapcsolja hozzá a történetét, ám Jajca 1464-es ostrománál már két külön, egymástól független forrás, Bonfini és Konstantin is megemlíti a hőstettet. Ezek alapján több esetet tételezhetünk fel. Egy: a hőstett ténylegesen megtörtént Nándorfehérvárnál, és a katonák ajkán szárnyra kapott, vándormotívum lett, így jelent meg a jajcai várostromnál is, amelynél szintén Mohamed, az 1456-ban megfutott császár volt a támadó fél. Bonfini az eredeti történetet is ismerte, a jajcait is, így ő lejegyezte mindkettőt, Konstantinnak viszont csak az utóbbiról volt tudomása. Azon, hogy Bonfini nem vette észre a nyilvánvaló párhuzamot, nincs mit csodálkoznunk, hiszen a későbbiek folyamán többen is felfedezték a két eset hasonlóságát, mégis külön-külön megtörtént eseménynek vélték.13" Kettő: A hőstett ténylegesen Jajcánál játszódott le, ugyanígy vándormotívummá vált, és visszamenőlegesen kapott szerepet Nándorfehérvár kapcsán is, hiszen az nagyobb és komolyabb küzdelem volt. A kortárs magyar szájhagyományt jobban ismerő és hasznosító Bonfini pedig leírta mind a kettő esetben.131 Az is elképzelhető, hogy a korabeli hagyomány egyedül Jajcához kötötte az önfeláldozó Névtelent, és Bonfini volt az, aki szándékosan beleszőtte a történetét a nándorfehérvári ostromba is, mintegy színesítve és élményszerűbbé, drámaibbá téve az 1456-os eseményeket. Három: valóban mindkét helyen történt valami hasonló, így Bonfini „duplázása” nem csak egy (tőle független avagy általa elkövetett) toposz, hanem történetileg is indokolt. Négy: a valóságban egyik alkalommal sem történt meg a leírt fordulat, a forrása egy máshonnan eredeztethető toposz - bár ezt eddig nem sikerült megtalálni. A fenti hipotézisek természetesen nem egyenrangúak, a legutóbbit csak akkor lehetne nyugodt szívvel feltételezni, ha ez a motívum más helyeken is felbukkanna, ám ilyet (még) nem sikerült kimutatni, így addig, egyéb lehetőség híján, mindenképpen Nándorfehérvárhoz és/vagy Jajcához kell kapcsolnunk. Az ugyan igaz, hogy a történeti- és szépirodalom az ókortól kezdve tele van az önfeláldozás példáival, így feltehetnénk, hogy az ízig-vérig humanista Bonfini ókori szöveghelyek alapján alkotta meg a történetét, ám ez nem magyarázza meg Konstantin szöveghelyét, a visszakeresztelkedett szerb janicsár ráadásul a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető humanista szerzőnek. Maga a történet szinte biztosan nem Bonfini fantáziájának a terméke, legfeljebb az, hogy több helyen is 129 Porkoláb, i. m. 46. o. 1311 Döbrentei: Dugovics Titus, 27-28. o.; Fenyvesi László: Katonahistóriák Mátyás király korából. (Hősök - csaták.) Budapest, 1990. 91-94. o.; v. ö. még uő.: Dugovics Titusz és a nándorfehérvári „csillagok.” H. n. (Budapest), 1992. 5-7., 18-23., 28-33. o. 131 A Bonfini művét talán a legjobban ismerő Kulcsár Péter a következőképpen fogalmazott a szóbeli hagyományokról: „a hagyomány jellegű források közléseihez is lehetőleg híven ragaszkodik. (...) a [nándor-] fehérvári események rekonstruálásához Bonfini adatai ma már úgysem forrásértékűek; a témáról fél évszázad múlva élő hagyományt viszont egyedül ő őrzi, s számunkra legértékesebb szolgálata, hogy azon melegében továbbadja.” Kulcsár: Bonfini forrásai, 98. o.