Hadtörténelmi Közlemények, 130. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2017)
2017 / 1. szám - SZEMLE - Balogh Máté: Szabó Pál: 1440 - Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei
A kötet szerző által írt előszava röviden összefoglalja a témaválasztás okait, illetve ismerteti a szerző eddigi munkásságát a témában. Az első fejezet tulajdonképpen historiográfiai áttekintés, amely a XVIII. század közepétől kronológiai sorrendben tekinti át az 1440-es ostromot leíró vagy csupán csak említő történeti szakmunkákat. A pusztán tételes felsorolás helyett rövid összefoglalókat olvashatunk, a szerző ugyanis minden egyes, a korszakkal foglalkozó cikk, kötet stb. tartalmát ismerteti, és kritikai vizsgálatnak veti alá. Az áttekintés nem csupán a szó szőkébb értelmében vett szakmunkákat veszi sorra, de kitér a nagy történelmi szintézisekben, illetve történelmi népszerűsítő irodalomban található említésekre is. A magyar nyelven megjelent szakirodalom ismertetését a külföldi szerzők munkáinak bemutatása követi. A historiográfiai áttekintés adja az alapot és az inspirációt Szabó Pál számára, hogy az 1440-es ostrom lezajlásának eseményeit részletesebben is megvizsgálja. Külön felhívja a figyelmet a különböző munkákban megjelenő ellentmondásokra, valamint az egy-egy hiba átvételével rögzült tévedésekre is (például a szakirodalomban túlnyomórészt rövid, két hónapos ostrom szerepel, köszönhetően egy feltételezett nyomdahibának a Thurczy Krónika 1978-as kiadásában). A továbbiakban Az ostrom(ok) évtizedének nemzetközi eseményei című rész több alfejezetben röviden tárgyalja a korabeli európai államok, az Oszmán Birodalom és a Mediterráneum térségének politikai erőviszonyait és kapcsolatrendszerét, valamint a különböző országok és uralkodói dinasztiák közötti konfliktusokat. A fejezet a törökellenes európai összefogás hiányának okaira igyekszik fényt deríteni, ezzel magyarázva meg, hogy miért is maradt európai visszhang nélkül az 1440-es sikeres várvédelem. Anglia és Franciaország érdektelenségét a százéves háború indokolta. A szerző a törökellenes harcban inkább érdekelt Német-római Császárság, Csehország és Lengyelország között a térségben rivalizáló uralkodói családok (azaz a Luxemburgiak, Habsburgok és Jagellók) közötti dinasztikus ellentétekre vezeti vissza a törökellenes politika háttérbe szorulását. Az ekkor már oszmán gyűrűbe kerülő és véglegesen meggyengült Bizánci Császárság a római pápákhoz fordult, a pápaság azonban a segítségnyújtás feltételeként egyházi uniót sürgetett, ami nem segítette elő a tárgyalásokat. Megemlítésre kerül még IV. Jenő eredménytelen közvetítési kísérlete a polgárháború által megosztott Magyar Királyságban is. A balkáni államok hintapolitikája a magyar és a török fennhatóság között szintén bizonyítékul szolgál a megosztottságra, a fejezet kiemelten taglalja a szerb uralkodók helyzetét és lehetőségeit. Megállapítja, hogy a magyar uralkodók az oszmánokkal párhuzamosan igyekeztek növelni befolyásukat a Balkán térségében. Erre a szerző kiváló példaként említi a Luxemburgi Zsigmond és Lazarevic István közötti együttműködést, kiemelten a tatai szerződést. Külön érdeklődésre tart számot a Hatalommegosztás a Mediterráneumban: Rodosz ostromai (1440, 1444) című alfejezet, amely felhívja a figyelmet egy esetleges katonai együttműködésre az oszmán-török és az egyiptomi mameluk politikai vezetés között. A harmadik rész, Elődök és erődök: A vár középkori újjáépítései a nevében is jelzi, hogy Nándorfehérvár korai történetét, de főképpen építésének szakaszait mutatja be. Szabó Pál tömören összefoglalja a vár állapotát a bizánci fennhatóság idején, majd rátér a Lazarevic István által elrendelt építési munkálatokra. A despota építkezéseit indokolta Nándorfehérvár fővárossá való kiépítésének szándéka, így a szerző a fellegvár mellett a hozzá tartozó városrészek erődítési munkáit is ismerteti, elsősorban már megjelent feldolgozásokra támaszkodva. Kiemeli Cseh Valentin ez irányú munkásságát, amelyre nagy-