HOLMI, 1990 (2. évfolyam, 1-12. szám)
6. szám - FIGYELŐ - Szalai Júlia: Apokalipszis és alternatívák (Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák; Lengyel László: Végkifejlet)
ját, akár mások műveiről van szó - mindig kínos pontossággal ügyel a részletekre, ez esetben a partitúra egyes utasításairól nem vesz tudomást, míg másutt olyan pontatlanságokat hagy a felvételben, amilyenek a hatvanas évek vége felé már koncertprodukcióira sem jellemzőek. Nyilván ő tudja, miért, mert valósággal elképzelhetetlen, hogy ne lett volna jelen az anyag montírozásánál. Egészében véve azonban a hiányosságok eltörpülnek az erények mellett. Mint a másik két mű esetében, itt is tiszta és világos a hangzáskép, az előadásból még a legrosszabb indulattal sem hallhatjuk ki a Bouleznek úton-útfélen felhánytorgatott „objektivitást”, a zenekar is megtesz minden tőle telhetőt. Mindenképpen jól jár, aki megvásárolja a lemezt, mert olyan interpretációt kap, amely nem reproduktív, hanem alkotó módon „ragadja galléron” az előadott zeneműveket. S amelyet remélhetőleg újabb két évtized elmúltával is szívesen meghallgat. Kocsis Zoltán APOKALIPSZIS ÉS ALTERNATÍVÁK Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989. 106 oldal, 119 Ft Lengyel László: Végkifejlet Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989. 317 oldal, 80 Ft Lengyel László VÉGKIFEJLET című könyvét a nemrégiben elhunyt Szűcs Jenőnek ajánlja. Hankiss Elemér KELET-EURÓPAI ALTERNATÍVÁK-jának első oldalán ez áll: „Édesapám emlékére, aki európaiként élt és tanított Kelet-Európában." Az önvallomásnak is beillő ajánlások világosan jelzik a szándékot. Mindkét szerző a kor és a hely alapvető kérdéseihez, Magyarország „európai” dilemmáihoz kíván hozzászólni. Lehet-e ma ennél fontosabb és aktuálisabb dolga, lehet-e nagyobb elhivatottsága két népszerű és a kortársi szellemi életben vitathatatlanul nagy befolyású személyiségnek? Felcsigázott izgalommal és érdeklődéssel vágunk tehát neki az olvasásnak. Titkon talán azt is reméljük, hátha megadják a kulcsot, a kapaszkodókat ahhoz, amit egyesével, szorongva, félelmeinket és zavarodottságunkat legfeljebb magánéletünk kapcsolataiban megvallva, mindnyájan keresünk, hátha felmutatják az önbizalom és az igazodás alapjait, a kiindulópontokat ahhoz, hogy magunkba nézve megtalálhassuk európai identitásunk építőelemeit. Várakozásaink azonban, sajnos, nem teljesülnek. Mire végigolvassuk e két művelt szerző munkáját, csalódva jövünk rá: tagadhatatlan tájékozottságuk nem segíti a tájékozódást. Ők is éppen azokat a kérdéseket kerülik el és meg, amelyeket nyilvánosára többnyire el szoktak kerülni. Éppen azokról az elfojtásokról, lelkiismeret-furdalásokról, bizonytalanságokról, valamint a nyomukban járó önbecsülési problémákról hallgatnak, amelyek - hányszor érezzük ezt - világunkban olyan „nem európaiak”. Tudjuk azonban : beleértő átéléssel hitelesített nyilvános elemzésük és megbeszélésük nélkül aligha mehet végbe a kollektív feldolgozás. Az elhallgatás ma láthatatlanul, ám korántsem veszélytelenül rombol: a „glasznoszty” robbanásszerű mindent kimondásában a féligazságok furcsamód paralizálnak. Azt az üzenetet hordozzák ugyanis, hogy valós teljesítményeink sem igazán „igazak”. S hogy mégis szó kerüljön róluk, a manapság nekilódult felemás beszéd publikus áradatában óhatatlanul eluralkodik a kishitűségtől és rossz közérzettől vezetett önigazolás, a bűnbakkereső vádaskodás, a hangoskodó defenzíva, az intoleráns túllicitálás. A közéleti igazodás tolongása közepette az írástudók felelőssége igen nagy abban, hogy mindez nem hoz felszabadulást. Sok minden „túl korán” születik manapság. Publicisztikák, esszék százai látnak napvilágot tegnapi félig végiggondolt mondandók, társasági érintkezésekben kialakult impreszsziók nyomán - csakhogy szerzőik nem a mindennapi eszmecserék szociografikus rögzítésének, hanem a „fontos jelenlét” dokumentumainak szánják őket. Ezért nem elsősorban a tiszta kommunikáció elősegítésének megfen figyelő • 699