HOLMI, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)
7. szám - Blum Tamás: Menetrend (II)
858 • Blum Tamás: Menetrend (II) a vezetőjét (aki előrevitte a rozsdás masinát) csak úgy le lehet váltani működő államrend híján, ahogy az emberevők megtízóraizzák a törzsfőnököt. A teljesség kedvéért szeretném megemlíteni, hogy pluszpénzünkről Rómában Zoltán nagybátyám gondoskodott, Ő előtte Párizsban volt, és onnan küldött a római főpostára nevünkre dollárt egy borítékba dugva „poste restante”. Amikor fel akartuk venni, közölték, hogy a szabályok szerint visszaküldték, mert harminc napig nem jelentkezett érte senki. Aztán mégiscsak ott volt a boríték: mint kiderült, Zoltán valami fal címet írt rá feladónak, és Párizsból mint „feladó ismeretlen” jött vissza Rómába. 1965 Ebben az évben két kis utam volt. Egyszer két nap Bécs, egy hangverseny a Theresianumban. Egyszer meg Párizs, ahol a televízió költségén megbeszélést folytattam a Durand zeneműkiadóval Ravel L’enfant et les sortilèges című operájának tévéjogairól. A tárgyalásnak hamar vége volt - nem adták meg a jogot. De még egyszer lehettem Párizsban, találkozhattam sok pesti és ottani barátommal. Ha jól emlékszem, Kurtággal csavarogtunk, voltunk egy külvárosi moziban, a szovjet Éjjeli menedékhelyet láttuk. Arab negyedbeli barátaim, Czitromék is avanzsáltak a Quartier Latinbe, meg akartam adni a száz frankot, de nem hagyták. Daisy és Murray, akiknél első alkalommal a szép lakásban vacsoráztam, most már saját házukban fogadtak Sèvres-ben. Ha összeadom párizsi tartózkodásaimat addig és azóta, közel egy évet töltöttem ott. De két legkedvesebb lakóhelyem már megszűnt számomra: a sèvres-i háznak új gazdája van, nyilván már át is építette szupermodernre, és ez történt a kis hotellel a Rue du Cirque-en is. Ma annyiba kerül benne egy szoba egy éjjelre, mint azelőtt egy hétre. Szolcsányi két éve halt meg, épp a múlt héten játszottam el Fenyves Lórántnak Kurtág szép darabját, amit „in memóriam” írt. 1966, Svájc, Józsával Ide már az autóval (Moszkvics CA-6243) jöttünk. Két házaspár is meglátogatott 1965-ben Pesten, és mind a kettő meghívott Svájcba. Az első Cserfalvi Eliz és Gérecz Árpád volt. Elizzel egy napon kezdtünk a Fodor-zeneiskolában zenét tanulni. Én Radosánál zongorázni, ő Radosnál hegedülni. Mint később beváltottuk egymásnak, tulajdonképpen kilencven százalékát későbbi tudásunknak ott tanultuk, ezektől a mesterektől, abban az atmoszférában. A magyar csodazenészek nagy és világszerte elterjedt csoportjának legjellemzőbb közös tulajdonsága az a fajta természetesség, amellyel a zenéhez nyúl. Hangszeresek és énekesek, karmesterek és zeneszerzők azt tanulták a miénkhez hasonló jó tanároktól, hogy ő, a növendék, olyan ember, akinek a zene az élete, és nem engedtek semmilyen hamis respektust kifejlődni a nehézségek iránt. Rengeteg olyan kollégám van, akinek zenélni csak örömet jelentett, pedig ugyanannyit dolgozott érte, mint a hivatalból elkeseredett izzadságszagúak. Hogy a magyar zseni — nem Bartókra gondolok — kicsit link, kicsit felületes-e vagy nem, igazán tud zongorázni, hegedülni, énekelni vagy sem, azt külföldön tudta csak bizonyítani. Pesten szabad egy kicsit hamisan is, ha a közvélemény kimondta rá, hogy zseni. És persze a magyar perzsa is lehet szép szőnyeg. Eliz és még sokan mások kitették magukat a külföld próbatételének, és megállták a helyüket. Géreczet azelőtt kevéssé ismertem, de amikor Eliz temetésén az étoy-i templomban hanglemezről eljátszották azt a Mozart g-moll-kvintett-felvételt, ame