HOLMI, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)
7. szám - Blum Tamás: Menetrend (II)
860 • Blum Tamás: Menetrend (II) Megegyeztünk a házirendben: szegényes gardróbunkkal mozoghattunk a szállodában, ahogy akartunk, de este helyesebbnek látszott, ha a szobánkban vagy Badrutték lakásában vagyunk, és sétálni menve a mellékkijáratot használjuk. Ezt mindjárt az első vacsora után meg is tettük, és elmentünk az alpesi éjszakába. Elegáns autókon kívül alig látszott az utcán valaki és valami, csak a hegyek csillogtak körben. Egyszerre aztán azt hittük, hogy tényleg megőrültünk. Az előkelő szállodák közt feltűnt egy csoport, vagy harminc ember, kaftános, pajeszos zsidók, és jiddisül (mint később megtudtuk, flamandul) beszélgettek vagy veszekedtek. Az ő szállodájuk is azon az úton volt, a kóser „Edelweiss”, ahova antwerpeni gyémántköszörűsök meg máshova való gazdag ortodox zsidók jártak üdülni. Megegyeztek a községgel, hogy csak sötétedés után járnak az utcán, ezzel elismerve azt a ki nem mondott feltételezést, hogy napközben rontanák az összképet. St. Moritz lakosai, akik nagy többségükben a szállodák lakóiból élnek, beeresztették ugyan a tejelő pajeszosokat, de csak ha elbújtak. Azok meg nem bánták, úgysem akartak lovagolni meg teniszezni, vagy télen síelni meg bobozni. Elgondolkoztató. Anikó nevetett, amikor elmeséltük másnap, neki ezek ugyanúgy hozzátartoztak a városképhez, mint az amerikai milliomosok, az arab meg görög újgazdagok, a luxuskurvák, a Karajanok és Greta Garbók. Többször mentünk kirándulni, ami nemcsak szép volt, de kicsit ki is szabadultunk a hotelbeli paradox oda nem illőségünkből. Voltunk a Rolls-Royce-szal és magunkkal vitt szervírozott piknikebéddel a Laoseo-tónál, ami nem Kínában, hanem az olasz határ közelében van: egy csodálatos tengerszem, amelyről még a svájciak se nagyon tudják, hogy létezik. Másnap kötélvasúttal (kicsit félve) felmentünk a Corvatsch-csúcsra, de nem a tetejére, csak a középső megálló vendéglőjébe. (Ez volt a legutasabb pont, ahol életemben voltam.) Ettől a levegőtől nagyon jó étvágyunk lett, és amikor a pincér hozta a számlát, Hansjörg zavartan fizetett, aztán mondta, hogy tulajdonképpen nem is kellett volna, merthogy a vendéglő is az övé vagy részben az övé. Megmutatták a Feketemeg a Fehér-tavat, amelyek egymástól csak néhány méterre vannak, de az egyik az Innbe, tehát a Dunába és így a Fekete-tengerbe, a másik meg a Földközi-tengerbe ereszti le vízfeleslegét. Láttunk alpesi virágokat, amelyek egész mások, mint a lentiek, ettük a hegyi szamócát, amelyik akkora, mint egy nagy málna, aztán visszamentünk a csodálatos természetből a feszes hoteléletbe. Az olasz grófnő tolókocsiját egy rabszolga mindig úgy tolta arrébb, hogy félig napon legyen, félig árnyékban. Az ebédlőben a külön csak mosolygás céljából alkalmazott ellentengernagy addig ragyogott ránk kék szemével, amíg elmeséltük, hogy ma milyen gyönyörű idő van, amivel egyetértett. Aztán jött az étlap, amelyhez egy egész francia szótár kellett volna. Egyszer Badruttékkal a fürdőházban ebédeltünk nagyobb társaságban. Bemutattak nekünk egy emigráns magyar bárót, akinek hölgy ismerősében Józsa rögtön felismerte a pesti egyetem egyik fő-fő pártfunkcionáriusnőjét. A Moszkvicsnak nagy sikere volt. Első este felhívott szobánkban a volturier, hogy néhány csepp olaj van az autó alatt, és nem kellene-e elvinni a szervizbe. Mondtam, ha csak néhány csepp, akkor nagyon jó napja van, általában kisebb tócsa szokott lenni. Egy baseli bankár megkért, hogy vezethesse a furcsa masinát. Le is fényképeztette magát benne. Titkon reméltem, hogy összetöri, és kárpótlásul vesz nekünk egy Mercedest, de félóra múlva boldogan jött vissza, nagyon meg volt elégedve. Minden szép volt, jó volt, Badruttékat szerettük, csak éppen nem voltunk hozzászokva, hogy csizmának érezzük magunkat az asztalon. Svájc nemzeti ünnepén, au