Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-08-26 / 8. szám
148 A RÉGI JÓGVADÁNYI PETŐFIHEZ. Hallottam kis öcsém, minap rólam írtál, S felőlem sok furcsa dolgokat mondottál, Hallottam ezt csupán, biz én nem olvasom, Divatlapotokat ide nem járatom. Szó a mi szó! mégis igen furcsán vettem Hogy öcsém általad megemlegettettem. Köszönöm grácziád’, s hogy verselésemet El tudtad tanulni, bámulom eszedet! Mit rólam mondottál, arról szót se’ teszek, Jó régi szokásként én nem feleselek, írok , hogy elmondhasd, lám a mennyországból is kaptam levelet egyik imádómtól !? A milly sok szép naivság van az Írásodban Ollyanra találhatsz itt e verssorokban. Mi itten tégedet bár régtől ismerünk, Ne hidd azért öcsém, hogy megsüvegelünk, Bár a te szemeid’ hiú káprázatja Koszorúdat már a mennyben is mutatja. Kivált mióta kis szurokfüstöt nyeltél Egykét tanulótul, kikkel korhelykedtél. Igaz, hogy egy kissé nagyot is ugrottál, Mióta bokából Poétának csaptál. Az én magyar népem nagyon szives gazda , Hiszi , fülemile van minden bokorba'. Mikor énekelni te is elkezdettél Magyarhangon szólván, kissé megtetszettél. De hamar elhíztad szelesen magadat, S hitted, már koszorú fonja homlokodat. Azóta sokfélét összevissza darálsz, Ezért itt ott gyakran tövisre is találsz. S nagy hegybén nekirúgsz az egész világnak ; Mondván : neked ugyan miért praelegálnak ? Hiszen te a földre csak úgy lecseppentél, Már anyád méhében költőnek termettél. A költő születik, igaz — de csak úgy lesz Valódi költővé, ha tanítást is vesz, De te sem igy sem úgy nem akarsz tanulni, Hibád fölött szoktál soha — nem pirulni. Universalgenie vagy képzeletedben, Verset, prózát, drámát firkálsz egy időben. Kár hogy némelly ember nyeregbe ültetett, Mi még a mezőre küldenénk itt téged. Vitéz Mihály bátyád’ kulacsának szája Sincs nyitva, mint véled, még a te számodra* Jó magyar borából tán meg se kínálna, Ha tévelygő lelked e tájra fordulna. Patronosodnak tán nem volt kit festetni, Hogy eszébe jutott portréd levétetni. * Cserei Bérei Farkas. A mi jó benned volt, majd mind elrontotta, Ő általa lettél tenmagad bolondja. — Mig tőled elválnék, fogadd jó tanácsom’: Ne legyen olly sok vers nálad egy rakáson, A felét égesd meg, harmadát tűzre tedd, Lehet hogy a többit talán közölheted. Minden tárgyról ne irj, a mi eszedbe jut, Mert úgy verselgetni Farkas lakomám is tud. Hidd el még egy kis vicc nem teszi a verset, S te nálad ez szokás, — jobb ha levetkezed. Könnyű előadás szép, s az egyszerűség, De ne legyen aztán csupa sületlenség. Szép világ a költő belső szívvilága, Költői, ha ollykor eztet is kitárja. De a ki csak mindig irkál önmagáról, Fikarczot sem tartok én olly Poétáról. A te szemed is tán be van pókhálózva, S hiszed, hogy már te vagy a világ’ központja. Ezért írod aztán , hogy hol s mint mulattál, Melly ablak alatt és kire kacsintottál, Hogy hol és ki hitt meg nagy magyar ebédre, Tartozik ez mind csak kis privátkörökbe. Ép mint a gyermekek, fennen dicsekesznek. Ha nektek gombot s piros csizmát vesznek. A te Pegazusod olly mezőkön vágtat. Hol az ügyes legény gyakran jól arathat. Tetszik a pajkosság versben s az életben, Csak rontást ne tegyünk aztán az ízlésben. De te öcsém talán ezt nem is ösméred, S bor közt czimboráktól csak hiába kérded. A mi benned mondják, csak természetesség — Annak neve nálunk — vad neveletlenség. S a nyomott betűknek hosszabb állkapczájok, Minthogy ne tekintnénk egy kissé reájok. Végre még az sem szép , hogy te a költőket Egymásután csak úgy kapanyelezgeted. Hjah persze! Istók is szép lenne magában, Párja nem volna majd hetedhét országban. Amit magad hiszel, bajos elhitetni. Hogy jeleshet nálad sehol sem lelhetni. Absurdum ez öcsém, s nagy confidenczia. Sőt a mi több : merő impertinenczia ! Most adsz a parolát, hajtsd meg szépen magad’. Mint illik — csinosan viseljed magadat. Ha költővé akarsz lenni e hazában, Járj el jól s okosan a költés dolgában. Memento, kis öcsém ! s ha még találkozunk, Lehető hogy veled — kezet is foghatunk.